Szabó Brigitta Rékassy Balázs: Visszaállítanám az egészségügyi minisztériumot, Káslernek inkább az unokáival kellene játszania

Az egészségügyben hozzá nem értő, kommunista szemléletű bérrendezés történt, aminek tömeges motivációvesztés lett az eredménye. A járvány alatt az ellátórendszer még igazságtalanabbá vált. Az orvosok kiégtek, az ápolók becsapva érzik magukat. A betegek elvesznek a rendszerben, a háziorvosok tehetetlenek. Sokan az összes megspórolt pénzüket a magánegészségügyben költik el, mert ott legalább fél órán át beszélgetnek velük. Rékassy Balázs orvos, egészségügyi menedzser, népegészségügyi szakember, aki önkéntes ápolóként dolgozik egy Covid-osztályon, lapuknak ugyanakkor azt állítja, már kis változtatásokkal is jobbá lehetne tenni a rendszert.

Önkéntesként dolgozik egy budapesti kórház ­Covid-osztályán. Mit tapasztal, milyen állapotok uralkodnak az előző hullámhoz képest?

Kicsit jobb. A harmadik hullám alatt tényleg minden ágy megtelt, minden egyéb ellátás teljes mértékben háttérbe szorult. Most, ha csökkentett mértékben is, és intézménye válogatja, mennyire, de valamilyen mértékben folynak egyéb ellátások is a kórházakban, a tervezett műtétek egy része megtörténik, az akut eseteket ellátják.

Milyen a hangulat?

A lassan két éve Covid-osztályon dolgozók különböző fázisokon estek át. Kezdetben ijedtek voltak, aztán úrrá lett rajtuk a megmentjük a világot érzése, aztán belátták, hogy ez lehetetlen, s most sokan kiégettek, dühösek, elkeseredettek, apatikusak. Nem értik, miért nem tanult a társadalom a korábbi hullámokból.

És a betegek?

Akik jobban vannak fizikailag és nincsenek oxigénre kötve, ingerlékenyebbek. Nehezen veszik, hogy be vannak zárva, azon pörögnek, hogy mikor érkezik a reggeli, mikor mehetnek haza. Elégedetlenek és frusztráltak. Azt látom, hogy most több a fiatal, mint a korábbi szakaszokban, s ők is nagyon rossz állapotba tudnak kerülni. A betegek kétharmada oltatlan, vagy régebben volt beoltva, mint hat hónap, illetve olyannal is találkozunk, aki összekacsint és bevallja, hogy csak papíron kapta meg az oltást.

Van felszerelés, eszköz, gyógyszer?

Az orvosok olvassák a szakirodalmat, megosztják egymással a tapasztalatokat. Amikor látták, hogy központi segítséget és szakmai irányelveket nem kapnak, kitalálták, hogy Google Drive-on osztják meg egymással és azon vezetik a betegek státuszát, vagy ­Messenger-csoportban beszélnek meg egy-egy új terápiás javaslatot. Azt viszont látni kell, hogy a koronavírusos betegek kezelése elsősorban nem orvosszakmai kérdés. Persze, van protokoll, amit végig kell csinálni, de az oxigénen kívül nem nagyon tudunk mit adni a betegeknek, mivel nincsen rá célzott, specifikus terápia. A Covid sokkal inkább ápolási kérdés. Én segédápolóként önkénteskedem, a többi között azért is, mert fontosnak tartom megérteni, hogy milyen ez a munka a nővérek szemszögéből, és milyen közvetlen kapcsolatba kerülni a betegekkel.

Mit lát, milyen?

Az ápolók kedvesek, segítőkészek a betegekkel, még akkor is, ha nap mint nap ugyanaz a feladat, beöltözés izzasztó védőruhába, napi rutin, 12 órás műszak. Miközben cserben hagyta őket a társadalom, a szakszervezetek és a kormány is. Egy Covid-osztályra, nagyjából 30 betegre, csúcsidőszakban negyvennél is többre, két ápoló jut, akiknek főképpen ágyhoz, oxigéncsőhöz kötött betegeket kellene ellátniuk, vagy az intenzíven három ápoló próbál mozgatni, forgatni és szakmailag ellátni, döntően túlsúlyos, nagy darab, magatehetetlen embereket. Képtelenség. Nem volt jó lépés, hogy az orvosok bére nőtt, az övékkel meg nem foglalkozott senki.

Ha kaptak volna béremelést, akkor nem lenne képtelenség?

Vonzóbb lenne a szakma és többen lennének. Nem tudjuk a pontos számokat, de miután idén év elején bevezették az új egészségügyi jogállásról szóló törvényt, nagyjából négy-ötezren elhagyták az állami egészségügyet, és ők döntően nem az orvosok közül kerültek ki. Mindez arra jött rá, hogy eleve hiányzik körülbelül 20 ezer szakdolgozó a rendszerből.

Ezt a hiányt emberéletekben is mérni lehet?

Akik dolgoznak, mindent megtesznek, lazsáló, hanyag ápolóval nem találkoztam. De az biztos, hogy több ember kellene a súlyos betegek mozgatására, forgatására, a figyelem alatt tartásukra. Állandó zsonglőrködés folyik, más osztályokról vezényelnek át a Covidra dolgozókat, így aztán a legtöbb helyen nincs állandó személyzet, nem találkozik rendszeresen ugyanaz a beteg ugyanazzal az ápolóval, nincs meg a folyamatosság, nincs csapatmunka, esetleg a megfelelő szakértelem is hiányozhat. Én hiszek az összeszokott csapat erejében. Mindemellett hiányzik az elő- és az utógondozás szociális hálózata is. Vannak emberek, akiket nyugodtan el lehetne látni otthon, a saját környezetükben is.

A kormány azt gondolta, ha béremelést ad az orvosoknak, akkor ők majd elviszik a hátukon a járványkezelést.

Az, hogy egy fontos, életmentő feladatot ellátó szakember meg legyen fizetve, jogos. Halaszthatatlan volt a bérrendezés. Tehát egyik oldalról segíti a járványkezelést. Másrészről egy gyors, hozzá nem értő, kommunista szemléletű bérrendezés történt. Az eredménye tömeges motivációvesztés és egy igazságtalan rendszer megszületése. A rendszerből elveszett a cél és a megbecsülés. Minek lásson el valaki több beteget, magasabb minőségben, ha ugyanakkora fizetést kap, mint aki alig tesz valamit? Egy orvos, aki a Covid-osztályon dolgozik, nem csak kemény fizikai munkát végez, de lelkileg is terhelt, hiszen naponta halnak meg a betegei. Ugyanakkor azt látja, hogy egy kollégája hat órát dolgozik egy szakrendelésen és ugyanannyit visz haza. Elveszítette a motivációt az a sebész is, aki esetenként hálapénzért ugyan, de naponta megműtött öt beteget. Most minek műtsön a minimumnál többet, ha úgyis megkapja az emelt fizetését? Nem érdeke csapatot szervezni, bent tartani az aneszteziológust, szervezni a beteg útját, és ráadásul nincs szakdolgozó sem a többletmunkához. Ehelyett fogja magát, és az állami kórházban elvégzett két műtét után átmegy a magánkórházba és több pénzért, jobb körülmények között inkább operál még három beteget.

A hálapénz tiltása nem oldott meg semmit, sőt rosszabb lett az ellátás?

A paraszolvenciát el kellett venni, ez nem kérdés. De tovább kell lépni ebből a torz egészségügyi jogállási törvényből, helyette egy szektorsemleges egészségügyi közszolgálati törvényre van szükség, amely egyformán érvényes a magánszolgáltatóknál és a közellátásban is. Azaz, nem az a fontos, hogy milyen jogviszonyban dolgozik valaki, hanem hogy részt vesz-e a közellátásban. Egyéni és intézményi teljesítmény-értékeléseket kell bevezetni, és igenis, legyen különbség azon csapatok között, amelyek jól dolgoznak. Az Egyesült Királyságot említeném olyan példaként, ahol szintén viszonylag kevés pénzből próbálják megoldani az egészségügyet, nyilvánossá tett mutatókkal, amelyek révén megítélhetők az egyes intézmények, az egyes osztályok, sőt az egyes doktorok teljesítményei a betegek és a szakma részére. Amennyiben Magyarországon is nyilvánosak lennének az adatok, például arról, hogy egy adott intenzív osztályon hányan halnak meg, vagy egy orvos mennyit műtött adott betegségből, azokból mennyi szorult revízióra, akkor az egyes csapatok azon dolgoznának, hogy jobbá tegyék a mutatóikat. Mindenkinek az lenne az érdeke, hogy ne a sor végén álljon, hogy megkérdőjelezhessék az alkalmasságát, hanem ő legyen a legjobb, vagy legalábbis átlagos. Így a rendszer önmagát kezdi el fejleszteni egy minőségibb, hatékonyabb ellátás irányába.

Amikor zajlottak az események az orvosok béremelése körül, azt gondoltam, az orvostársadalomnak soha jobb érdekérvényesítő lehetősége nem volt, mint egy világjárvány alatt van. Hogy történhetett meg, hogy nem tudtak vele élni? Sem ők, sem a szakdolgozók?

Dicséretes, ahogyan az orvosi kamara következetesen kiállt az orvosok mellett. Ők is csalódtak, mert azt hitték, utána jobb lesz az egyéni motiváció, jobb lesz a rendszer. De azzal senki sem számolt, hogy olyan világot élünk, amely az egyénről és nem a közösségekről, a szolidaritásról szól. Mindenki, teljesen joggal, a saját egyéni, optimális érdekét nézi. Nem baj, ha valaki 6-10 év tanulás és 10-20 év tapasztalat után sokat keres. A társadalomnak jó egészségügyre, jó szociális szférára, jó oktatásra, jól szervezett biztonságra van szüksége, és ezeket a területeket meg kell fizetni. Olcsó állam kell és megfelelő alapvető közszolgálatások. A pandémia rávilágított, hogy melyek azok a fontos szolgálatások, amiket elvár egy társadalom az államtól.

A Covid olyan egészségügyi rendszerre tört rá, amely már egyébként is romokban állt. Hozott valamilyen új szempontot, amivel foglalkozni kell?

Megmutatta, hogy nem lehet minden problémát témaeltereléssel, közbeszédgyártással és óriásplakátokkal elfedni. A belügyminiszter is belátta, hogy az egészségüggyel kezdeni kell valamit. Megbízott egy jó hírű nemzetközi tanácsadó céget, amely a hazai szakma teljes kizárásával készített egy részletes tanulmányt, amit titkosítottak. Lehet, hogy ez alapján, de a kormány is elismeri, hogy ilyen kevés orvossal, szakdolgozóval nem lehet megoldani mindent, és nagyon helyesen, elkezdte koncentrálni a magasabb szintű szolgáltatásokat, miközben próbálja fejleszteni az alapellátást. Elindult a centrumkórház projekt, az alapellátás terén pedig jó kezdeményezés a praxisközösségek létrehozása. Nyugat-Európában egy háziorvos nem egy asszisztenssel dolgozik, hanem öt-hat háziorvos dolgozik 15-20 egészségügyi szakdolgozóval megosztva munkát, tudást. Vannak adminisztratív, szervezési feladatokat végzők, vannak, akik a betegutakat menedzselik és akik a krónikus betegekkel foglalkoznak, sokkal átfogóbb az ellátás. Nem is kell mindenkinek feltétlenül rögtön találkoznia az orvossal, ha kettőt tüsszent. A háziorvosi csapatmunka a jövő, amihez a fiatal szakembereket is meg kell nyerni.

Gondolom, az egyik legfontosabb feladat a bizalom visszaállítása. Megrokkant a bizalom a lélegeztetőgép-beszerzések, a megsemmisített PCR-tesztek, a járványkezelés hibái miatt. Nem lehet bejutni a háziorvoshoz sem, telefonos és e-mailes rendelések zajlanak.

Nagyon nagy a frusztráció. Bármilyen kutatás készül, abból az derül ki, hogy az emberek elégedetlenek az egészségügyi ellátórendszerrel. Az nem lehet, hogy egy család kénytelen egy magánklinikán elkölteni a megtakarított pénzét ahhoz, hogy valaki leüljön és fél órát beszélgessen velük, vagy ott műtsék meg a nagypapát, mert az állami ellátásban már több mint 1-2 éve vár műtétre. Az nem lehet, hogy csak azért, mert valaki szegény, ne kapjon alapvető, a szükségletének megfelelő ellátást. A magánklinika alapvetően választékbővítő lehetőség azoknak, akik többre, szebbre vágynak. Az viszont nem megoldás, hogy az emberek megszorultságukban, kiszolgáltatva, magánintézményekben költsék el az összes spórolt pénzüket. Közröhej tárgya, hogy Magyarországon nincs egészségügyi tárca és nincs felelőse az egészségügynek. Van egy egészségügyi államtitkárunk, egy pulmonológus, egészségügyi menedzser. Okos, értelmes, személyesen jó véleményem volt róla, de nem láttuk másfél éve. És van egy az egészségügyért is felelős miniszterünk, aki, ha az én papám lenne, akkor örülnék, ha az unokáival játszana. Tőle már nem várható sem a világ megértése, sem a rendszer menedzselésének képessége. De a lakosság is hibás. Van olyan háziorvos, aki azt mondta, előfordul, hogy úgy beszélnek vele a betegek, mint egy kutyával, és ő köszöni, de ebből nem kér, inkább otthagyja a praxisát. Minden szempontból túlzottak a reakciók.

Mit lehetne tenni a változásért?

Én mindenképp azt mondanám, álljunk meg öt percre, nyugodjon le mindenki, és gondoljuk végig, kitől mi az, ami reálisan elvárható, ki hogyan tud felelősen viselkedni. Hogyan lehet közpénzből tisztességes ellátást biztosítani széles körben. Ne a másikat hibáztassuk, együtt tegyünk, hogy jobb legyen. Fel kell fogni, hogy ennyi pénzből nem jár mindenkinek minden, de amit tudunk nyújtani, az legyen tisztességes és igazságos. Visszaállítanám az egészségügyi minisztériumot, majd létrehoznám vagy visszaállítanám a szakmai háttérintézményeket, így a megfelelő járványügyi hálózatot, a népegészségügyi prevenciós központot, a módszertani intézményeket. Azt hirdetném, hogy legyenek egységes szakmai irányelvek, amelyek következtében nő a betegellátás biztonsága, egységessége, bárhol vagyok, bármikor, ugyanazt az ellátást kapjam. És ne Budapestről mondjuk meg, hány sebészre van szükség Ajkán, vagy kell-e új műtő Karcagon. Regionális szinten szervezném az ellátást, újraszervezném a sürgősségi ellátást, erősíteném a szervezési, rendszer- és betegútmenedzselési funkciókat. Mániám a minőségügyi indikátor rendszer, a teljesítménymutatók kötelező, szektorsemleges bevezetése és ellenőrzése. Az orvosi kamara elnökével közös régi álmunk létrehozni egy úgynevezett DoktorINFO-t, egy széleskörű egészségügyi platformot a betegek informálására. Ennek olyan lakossági digitális információs, egykapus rendszernek kell lennie, ahol gyakorlatilag minden, az egészségüggyel kapcsolatos információ, időpontfoglalási lehetőség, tanácsadás, egy helyen, közérthetően, könnyen kereshetően volna megtalálható. Továbbá plusz adminisztratív segítséget, teljesítményarányos bérezést adnék a háziorvosoknak, szakrendelőknek. Ha ezt a pár dolgot be tudnánk vezetni, és megfelelően alakítanák a díjazásokat, akkor jobb lenne a rendszer.

Hol volt az a pont, ahol meg kellett volna állni öt percre?

Meg kellett volna állni néhány éve, amikor a miniszterelnök kimondta, hogy szét kell választani a magán- és a közfinanszírozott egészségügyet. Ennek az lett a következménye, főleg a Covid időszaka alatt, hogy őrült sebességgel fejlődik a magán­egészségügy, megjelentek az oligarchák, akiknek nem érdekük az állami ellátás fejlesztése. Saját fejlődésük, profitjuk érdekében használják a politikai befolyásukat és a betegek kiszolgáltatottságát. Ezt a vadkapitalista fejlődést szabályozni kellene. Ott is meg kellett volna állni, amikor a kormány felismerte, hogy valamit kell tenni az egészségüggyel, de nem titkos tervet kell készíteni, hanem hosszú távú, részletes, a szakmával közösen kidolgozott stratégiát. Az egészségügy rendbetétele nem halogatható. Ez az egyik legfontosabb társadalmi elvárás.

Ön orvos, elméleti szakember, önkéntes ápolóként dolgozik a Covid-osztályon. Hogyan éli meg, ami az elmúlt másfél évben történt?

Egy barátom közel két éve nap mint nap covidos betegekért küzd. Látom rajta a lelki hullámzást, a kiégést, ami nagyon bánt. Szeretném, hogy túl legyünk ezen az egészen, és sokszor elkeseredem, mert szélmalomharcot vívunk, mert ilyen szétesetten, egyéni érdektől vezérelten soha nem lesz jobb ennek az országnak. Ennek ellenére mégis összefogtunk néhányan, és létrehoztuk a Konszenzus az Egészségért Kört, hogy egyszer még megéljük idehaza a tisztességes, minőségi és közfinanszírozott hazai egészségügyi ellátást, ahol betegként nyugodtan a rendszerre bízhatom magam és egészségügyi dolgozóként pedig jó benne dolgozni.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.