Sarah Engler: Kompromisszumokra kényszerülnek, akik tekintélyelvű vezető ellen lépnek fel

Sokféleképpen próbálják megragadni az előválasztáson győztes Márki-Zay Péter politikáját, nevezik populistának, elitellenesnek, illetve az is nyilvánvaló, hogy az ő révén a korrupcióellenesség az ellenzék és a parlamenti választás kampány legfőbb témájává emelkedhet. A jelenség megértésében Dr. Sarah Engler, a világ egyik vezető, demokráciakutató intézetének, a svájci Aarui Demokrácia Központ kutatója, a Zürichi Egyetem vendégprofesszora volt segítségünkre, akit Labanino Rafael politológus, a Konstanzi Egyetem tudományos munkatársa kérdezett. Dr. Engler feltárta, hogy az elitellenes, antikorrupciós stratégia a közép-kelet-európai pártrendszerekben a 2000-es évek eleje óta állandóan jelen van. De az ilyen retorikát követő pártok nem feltétlenül populisták, sőt a legtöbbjük kifejezetten mérsékelt, s a politikai centrumban helyezkedik el.

Tanulmányaiban többször megkülönbözteti a populista pártokat az elitellenesektől. Mi a különbség közöttük?

A populizmus világszerte ismert szakértője, Cas Mudde, holland politológus nyomán úgy fogalmazhatunk, hogy a populisták mindig a népet állítják szembe a romlott elittel, és egy egységes népakaratra hivatkoznak. Ezzel szemben az elitellenesség nem feltétlenül populista. Megfér mellette a társadalom pluralista felfogása, amit egy populista tagad.

Az elitellenesség akkor egy olyan „vékony” ideológia, mint ahogyan a populizmust is leírják?

Nem is nevezném ideológiának. Az elitellenesség inkább retorika, amit új pártok használnak arra, hogy a régi, intézményesült pártoktól megkülönböztessék magukat. Ezzel minden más párttól világosan el tudják határolni magukat. Az elitellenes stratégiát egyaránt alkalmazzák baloldali, liberális és jobboldali pártok is, de a populistákkal szemben, sok ilyen párt kifejezetten centrista, mérsékelt. De persze vannak centrista populisták is.

Az egész közép-kelet-európai régióban állandó jellemzője a pártrendszereknek ez a stratégia?

Igen, a 2000-es évek elejétől minden kelet-közép-európai EU-tagállamban találunk rá példát, és folyamatosan jelen van.

Hogyan fejlődnek ezek a pártok?

A centrista, mérsékelt elitellenesség mindig új pártok stratégiája, és akkor változik meg, ha ezek egy-két választás múlva kormányra kerülnek. Tehát általában azzal indulnak, hogy az egész politikai osztály korrupt, és a mi fő célunk a korrupció letörése, ahogy azonban kormányra kerülnek és maguk is a pártrendszer részévé válnak, változtatniuk kell a stratégiájukon.

Mi történik velük, amikor kormányra kerülnek?

Nagyon könnyen kerülnek általában kormányra, mivel az elitellenes és korrupcióellenes retorika mellett mérsékeltek, ezért gyakran ők jelentik a mérleg nyelvét a nagy politikai blokkok között. Sok elitellenes párt azonban nem éli túl ezt a váltást, felbomlik vagy nem jut be többé a törvényhozásba. Amelyek azonban túlélik a kormányzást, nagyon különböző irányba fejlődnek tovább.

Vannak általános mintázatai annak, hogy milyen irányba mennek tovább?

Egyesek közülük radikalizálódnak, például szélsőjobboldali irányban, mert így tudják folytatni eredeti, protestpárti stratégiájukat. Mások ellenben megpróbálják mérsékelt pártként elhelyezni magukat a pártrendszerben, valahol a bal-jobb ideológiai skálán. Ehhez viszont fel kell adniuk az elitellenességre és korrupcióellenességre kihegyezett retorikájukat. Talán két példa van arra, hogy radikalizálódás nélkül fenntartható az elitellenes stratégia. Egy lett párt volt erre képes és talán részben a most választási vereséget szenvedő cseh miniszterelnök, Andrej Babiš és pártja, az ANO. Ő egész sokáig képes volt fenntartani az elitellenes stratégiáját, aztán rájátszott persze az euroszkeptikus és nacionalista érzelmekre, de pártja nem vált szélsőjobboldalivá. Ám ezek a kivételek.

Mi dönti el a túlélést ezeknek a pártoknak az esetében?

Egy biztos, azok az elitellenes pártok, amelyeknek heterogén a szavazótáboruk, nehezebben tudják stabilizálni magukat. A megalakulástól az első választásokig lehet alapvető ideológiai választás nélkül folytatni ezt a stratégiát (ha ellenzékben maradnak, akkor talán kicsit tovább is). A gyakorlatban ez általában úgy hangzik, hogy nem fontos a jobb- és baloldal, haladjuk meg a jobb és baloldali megosztottságot. Azokat a pártokat tehát, amelyeknek sokszínű a választói bázisuk, nehéz választás elé állítja, amikor kénytelenek átkeretezni a retorikájukat, amikor új stratégiát kell választaniuk a stabilizálódáshoz és a pártendszerben való intézményesüléshez. Azoknak a pártoknak azonban, amelyeknek már ebben az első fázisban karakteresen bal- vagy jobboldali szavazótáboruk van, sokkal könnyebben megy ez a váltás. Példa erre Robert Fico, aki többször volt miniszterelnök Szlovákiában és a mai napig az ország meghatározó politikusa. Smer (Irány) Szociáldemokrácia nevű pártjával ő is elitellenes diskurzust folytatott, de alapvetően a szlovákiai baloldali szavazótáborra épített mindig is. Ő is beszélt ugyan a jobb- és baloldal meghaladásáról, de a baloldalról jött, és világosan jelezte is, hogy pártja azért baloldali, s pártjának szavazótábora mindig is többségében baloldali volt. Neki tehát sokkal könnyebben ment az átmenet az elitellenes protestpártból a pártrendszert meghatározó, legfőbb baloldali párttá.

Milyen utat járhat be egy heterogén szavazótáború elitellenes párt?

Nagyon jó példa a szlovén Gregor Viran Listája (később Civil Lista), amely a 2011-es szlovén parlamenti választásokon a szavazatok 8,37 százalékát szerezte meg, a 90 mandátumból pedig 8-at. A párt szavazói egyrészt szociálliberális, másrészt a gazdasági liberális szavazók közül kerültek ki, akik a szlovén politikát meghatározó legfőbb törésvonal ellentétes oldalain helyezkednek el. Viran nagyon népszerű volt, egy felmérés szerint a választók többsége őt látta volna szívesen miniszterelnökként. A párt a 2014 májusi európai parlamenti választásokon már csak 1,2 százalékot szerzett és a 2014. júliusi parlamenti választásokon csupán a szavazók 0,68 százaléka választotta. Egy másik példa erre a lengyel Palikot Mozgalma, amely szociálliberális, gazdasági liberális és baloldali politikusokat fogott össze, de maga az alapító Janusz Palikot a mérsékelt jobboldali Civil Platformból érkezett. A párt a 2011-es választáson a szavazatok 10 százalékával a harmadik legnagyobb erő volt a lengyel parlamentben, a szejmben. Aztán a részben posztkommunista baloldali pártokkal kötött együttműködést és választási szövetséget. 2015-ben közös listán indultak és nem jutottak be a szejmbe. A 2013-ban Twój Ruchként (A Te Mozgalmad vagy Te Jössz!) néven újjáalapított párt ma része a baloldali pártok koalíciójának.

Mennyire érvényesek ezek a kategóriák a mai Magyarországra? Az LMP példa lehet a heterogén bázisú elitellenes pártra, míg a Jobbik a jobboldalira?

Igen, az LMP-t elitellenes, heterogén szavazóbázisú pártként definiáltam. 

Emellett a Jobbik jobban is tudta kezelni az ideológiai váltásait, mint az LMP, amit szétszakított a dilemma, hogy megmaradjon az eredeti stratégiájánál vagy egyértelműen betagozódjon az Orbán-kormány ellenzékébe. De mára már a magyar politikában minden szereplőnek döntenie kellett, hogy hol helyezkedik el a rezsim megítélésében, ami mind a pártok, mind a választók részéről a legfőbb törésvonallá vált. 

Fontos, hogy az én kutatásaim demokratikus rendszereket vizsgálnak, míg Magyarországon a demokrácia leépülése miatt nagyon sajátos helyzet alakult ki. Normális esetben tehát az új, elitellenes pártok eredeti stratégiája ellenzékben fenntartható. De Magyarországon már nem állnak fenn az egyenlő politikai verseny feltételei. Ezért nagyon más döntéseket kell meghozniuk a pártoknak. Az ideológia most legalábbis másodlagos szerepet játszik az Orbán-rendszer megítélése mellett, vagy legalábbis az ellenzéki összefogásban résztvevő pártok próbálják a különbségeiket a háttérbe szorítani.

Követte a magyarországi ellenzéki előválasztást?

Igen, követtem, nagyon izgalmas folyamatnak tartom. Van egy magyarul beszélő kollégám is itt a Zürichi Egyetemen, aki mindig küldte a legújabb fejleményeket. Éppen a magyar ellenzéki előválasztásról beszéltünk minap a diákjaimmal is. A helyzet sajátosságát azzal próbáltam nekik érzékeltetni, hogy képzeljék el, hogy mondjuk baloldaliként egy jobbikosra kell szavazniuk, ha vissza akarnak térni a demokráciához, mert ő nyerte az előválasztást a választási körzetükben. Sokszor nem értik meg az emberek, hogy ha egy tekintélyelvű vezető ellen akarsz fellépni, akkor nem elég egyszerűen ellene lenni, hanem komoly kompromisszumokat kell kötni. Amikor a rezsim megítélése a döntő törésvonal egy pártrendszerben és nem valamilyen ideológiai kérdés, akkor lehet, hogy egy korábban szélsőjobboldali jelöltre kell szavaznod.

Mit gondol a győztes ellenzéki miniszterelnök-jelöltről, Márki-Zay Péterről?

Nem ismerem annyira Magyarországot, hogy erről nyilatkozni tudjak. De olvastam cikkeket Márki-Zayról, és ha jól értem, a korrupció az egyik legfontosabb ügye. Azt gondolom, Magyarországon, ahol ennyire kisajátította a hatalmat egy politikai párt, nehéz klasszikus elitellenes stratégiával sikeresen kampányolni. Mert a korrupcióellenességnek és az elitellenességnek egy ilyen helyzetben inkább pusztán kormányellenes éle van. De, mint mondtam, nem tudok eleget Márki-Zayról, hogy érdemben tudjak nyilatkozni. Mindenesetre nehezen tudom elképzelni, hogy egy klasszikus elitellenes stratégia működőképes lenne most Magyarországon, hiszen a pártoknak már a választásokon együtt kell működniük a koordinált jelöltállítással és a közös listával. Nem működik tehát az, mint máshol, hogy a választásokon mindenki küzd mindenki ellen, és utána megállapodnak az eredmény ismeretében a pártok az új kormányról. A választás dinamikája tehát teljesen más, mint egy jól működő demokráciában. Sokkal inkább a versengéses tekintélyelvű rezsimek választásaira hasonlít.

Visszatérve az elitellenes „kihívó” pártok fejlődésére, a választói bázisuk mellett mi befolyásolja, hogy merre mennek tovább: radikalizálódnak vagy mérsékelt pártként tagozódnak be a pártrendszerbe?

Ezeknek a pártoknak a többsége nem radikalizálódik, ezt fontos leszögezni. Mindazonáltal nehéz lenne általános törvényszerűségeket felállapítani. A radikalizálódásra a klasszikus példa a lengyel Jog és Igazságosság (PiS), amely egy klasszikus keresztény, konzervatív pártként kezdte. A PiS alapításakor és első, ellenzéki időszakában nem lehetett rájuk fogni, hogy szélsőjobboldaliak lennének. A választóknak azt javasolnám, hogy nézzék meg jól, kik vannak a pártban, kik a legfontosabb politikusok. Mert hiába mondják azt, hogy ők se nem jobboldalik, se nem baloldaliak, hogy meghaladják a hagyományos ideológiákat, azért a legtöbbször sosem teljesen a politikán kívülről érkeznek. Még az olyan mérsékelt elitellenes pártokban is, ahol tényleg nincsenek az alapítók között pártpolitikusok, a vezetőknek azért valamilyen politikai előéletük van, akár pártok, kormányok melletti tanácsadóként vagy civil mozgalmakban. Például a szlovák Szabadság és Szolidaritás (SaS) vezetője, Richard Sulík a szlovák liberális adóreform kidolgozója volt, tehát nem volt meglepetés, hogy gazdaságilag igen jobboldali, liberális politikát fog folytatni. Arra az előéletéből nem lehetett következtetni, hogy később elviszi a pártot egy euroszkeptikus, bevándorlásellenes irányba, ami a szavazótábora részleges cseréjéhez is vezetett. De a legtöbbször azért látszik, hol állnak az ilyen új pártok valójában, mire lehet tőlük számítani, ahogy a lengyel PiS esetében is lehetett.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.