Kormos Lili Simon Mártonnal tanulható költészetről, önmagáról, valamint a közös alkotásról

Nemrégiben jelent meg Éjszaka a konyhában veled akartam beszélgetni című negyedik verseskötete három évvel a Rókák esküvője és nyolc évvel a ma is elképesztő népszerűségnek örvendő Polaroidok után. Néhány nappal a könyv boltokba kerülése után kérdeztük Simon Márton költőt.

Ilyenkor az alkotástól a boltokba kerülésig ugyanazokon az érzelmi fázisokon mész keresztül, vagy ezek kötetenként változnak?

Mindig van egy euforikus pillanat, az változik, hogy ez a pillanat mikor jön el, de jól azonosíthatóan azt érzem, hogy hű, de jó minden. Egyébként viszont mindig abszolút más. Az izgalom az elején, amikor elkezd kialakulni az anyag, nagyon hasonló: amikor azt érzed, még az is lehet, hogy működik, amit kitaláltál, hogy az egész elkezdett összeállni. Aztán van egy érési periódus, ami a legintenzívebb szerintem, és ezután jön a pepecselős rész, amikor már készen van a könyv, de elkezdődnek a kiadói munkák. Ezek között van valahol elrejtve ez az eufórikus rész. Ez egy bő félóra, amiért megéri a három-négyéves szenvedés.

Eleve kötetre tervezel, vagy verseket írsz, amelyek aztán egyszer csak elkezdenek kiadni egy olyan képet, ami alapján azt mondod, abból akár lehet könyv is?

A kezdeti fázis mindig arról szól, hogy keresek, írogatok valamit, próbálom kitalálni, hogy ez most jó, nem jó, ez egy ponton valahogy átfordul egy projektté, és akkor már elkezdem a kötetet tervezni. A mostaninál például viszonylag későn lett meg a cím, de a Rókák esküvőjénél már a felénél tudtam, hogy ez lesz a címe. Akkor átgondolom, hogy álljon össze, hány szöveg legyen benne, mik legyenek a hangsúlyos helyeken és így tovább. Ezeket kitalálgatom, de egy csomószor nem jön be. Az előző kötethez is írtam egy pontos vázlatot: hány vers legyen, hol, hogyan, de semmi nem jött be belőle. Most egy kicsit jobban működött, ahhoz képest, amit eredetileg kitaláltam, négy verssel lett benne kevesebb. Elég tervszerűen dolgozom legtöbbször.

Ez fegyelmezettséget is jelent?

Szükségképpen, igen. Nem hiszem, hogy lehet írni úgy verseket, hogy minden reggel leülsz kilenckor, mintha prózaíró lennél és fegyelmezetten végig dolgozod a délelőttöt. Ezzel szemben a pandémia alatt, teljesen mindegy volt, mit gondolok az írásról, mert minden reggel kilenckor le kellett üljek az asztalomhoz.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!