Petike Áron Sokan próbálták megkeseríteni‌ az életemet

5 perc szünet Grecsó Zoltánnal

Megpróbáltam a karantént úgy kihasználni, mint Kossuth a börtönt, tanultam, amennyit csak tudtam – mondja Grecsó Zoltán táncművész, akivel nemcsak a pandémia okozta leállásról beszéltünk, hanem arról is, lesz-e még magyar táncművészet.

Hogy lehet a pandémiát átvészelni úgy, hogy csak otthonról tudtál dolgozni?

Szerencsés vagyok, mert jól tudom magamat motiválni, de így is drasztikusan megváltozott az a mennyiség, amit mozgással töltöttem. A pandémiától kezdve mondjuk fél-egy órát, előtte napi nyolc órát. Amikor először bementünk a gyerekekkel improvizálni, éreztem, hogy van valami furcsa bennük. Mondtam nekik, hogy már nem a gép előtt ültök, ne csak egy pontot nézzetek magatok előtt. Az tesz kreatívvá minket, hogy mindenfelé figyelünk, mert ez inspirálja az idegrendszert. Ez most nem történt meg, nem buliztunk. Képzeljük el a nyújtott karú testet, ahogy ugrál, s hogy abban mennyi életöröm, önbeteljesítő, pozitív jóslat van: nekem ez sikerülni fog. Erre csak most jöttem rá, egy hete, amikor megnyíltak a kapuk.

A Táncművészetin?

Igen. Egy végzős osztállyal már foglalkozhattunk, hiszen valahogy le kell diplomázniuk. Egy kollégám mondta, hogy vigyázzak a gyerekekre, mert rossz állapotban vannak. Visszakérdeztem, hogy mi nem vagyunk rossz állapotban?

Hogy folytak a tanórák a karantén alatt? Megtartották mindegyiket online?

A balett órájukat megtartották minden nap, de csak ugyanazt csinálták. Így kevéssé fordulhat elő, hogy az egyik tanítványod belerúg véletlenül otthon az asztalba. Van olyan is, akinek úgy 80 centiméter helye van az ágya és az íróasztala közt. Én inkább beszélgettem velük, hogy miért akarnak táncolni, milyen társulatok érdeklik őket. A kritikával is foglalkoztunk, hogy miként érdemes bírálni valamit, mi a kritika valódi funkciója. Hogy mi az instrukció és a kritika között a különbség.  

Kétfajta órát tartasz: improvizációsat és kortárs tréninget. Az improvizációhoz bátorság kell, még a táncosoknak is.

Az improvizáció kísérletezés, keresgélés. Nem kell jól csinálnom semmit, mert nincs olyan, hogy elrontom. Ehhez képest kiírom, hogy improvizációs óra, és száz emberből csak három gondolja azt, hogy ő ezt szívesen kipróbálná. Félnek ettől az emberek. Pedig, ha a buliban táncolsz, improvizálsz. Igaz, sokan mondják, hogy a férfiak nem táncolnak, egy férfi ne táncoljon.

Igen, ez egyfajta elvárás, a férfi focizzon. Te hogyan lettél táncos?

Ezek nagyon rossz, társadalomromboló törzsi hiedelmek. S hogyan lettem táncos? Édesanyám kedves és empatikus volt, számára az érintés, a taktilitás annyira fontos volt, hogy a preszociális képességeim elképesztően magasan íveltek már az óvodában. Gyorsan reagálok a környezetemre, azonnal átveszem emberek érzéseit, és kicsit hiperaktív fiatal is voltam, tehát valahol adta magát, hogy a mozgásban találjam meg magam. Ezt nehezen fogadták ott, a faluban, ahol éltünk.

Csúfoltak?

Pipiske volt a becenevem, mert jártam balettra is. Sokan próbálták megkeseríteni az életemet, s nem volt könnyű túllépnem ezeken. Az édesapánk az önsajnálat nevű mumus hódolója volt. Azt mondta, azért nem lett művész, mert az általános iskolában közölték vele, hogy nem való gimnáziumba. Így aztán tudtam, hogy nincs helye beengedni a tanáraim véleményét az életembe.

A tanáraid megpróbáltak a táncról lebeszélni?

Persze. „Ebből nem fogsz tudni megélni”, mondták. Nekik lett igazuk, hiszen egyre nehezebb. A táncművész pálya tulajdonképpen hamarosan el fog tűnni ebből az országból. Mi, magyarok, nem értjük a táncot.

Az általános iskolát és a gimnáziumot kiközösítettként élted meg?

A gimnáziumot nem, ott drámatagozatos voltam és segítő, kedves pedagógusaim voltak – el is kezdtem szárnyalni. Persze azt mondták az általánosban, hogy ne menjek gimnáziumba. De azért fölvettek nagy nehezen, becsusszantam minimál pontszámmal, s egyből jó tanuló lettem. Nem kellett reggeltől estig azt hallgatnom, hogy te ehhez hülye vagy.

Az általánosban beépített gátakat mikorra sikerült lebontanod?

Komoly önértékelési problémáim vannak a mai napig. Az egyetlen megoldás, hogy a halálom napjáig dolgozok ezen.

Azt mondtad, nincs szükség táncra ebben az országban.

Igen, ha a dolog financiális oldalát nézem, úgy tűnik, a hosszú távú terv mintha az lenne, hogy itt ne legyen tánc. Pedagógusként hogyan tanítsam meg a diáknak, hogy ha nincs pénze, az nem azt jelenti, hogy nem elég tehetséges? Kezdjek el arról beszélni végzős táncművészeknek, hogy figyelj, ötven lesz a katád, százötven az albérleted, az már kétszáz, arra még jön majd a rezsi, meg a kaja, akkor havi 300 ezer forintra van szükséged? Na, ennek a felét fogod keresni.

Te hogyan tudtál elhelyezkedni?

Nagyon szerencsés voltam. Az a típus vagyok, aki hamarabb kapja meg az élettől a lehetőséget, mint amire megérett. Ez sok tanulást igényel, mindig fel kell nőnöm egy bizonyos szerephez vagy egy bizonyos feladathoz, ami nekem nem mindig sikerült. Azonnal elkezdtem az Artusban dolgozni, ami az álmom volt. Utána rögtön a Frenák Pálnál. Megkaptam az első két évben mindent, amiről álmodtam.

Frenáknál nem voltál sokáig.

Nem. Azt mondtam neki, hogy szerintem ez még korai, erre még nem vagyok kész. Ő erre azt mondta, menni fog. Szerintem megőszült a próbafolyamattól, mert én meg begörcsöltem attól, ahogy ő dolgozik.

Sokat vár el?

Sokat. Viszont ott tanultam meg meditálni, mert rettegtem attól, hogy rossz leszek a színpadon.

Ezért döntöttél úgy, hogy eljössz onnan?

Pali már nem szólt a következő próbafolyamatnál, nem kért fel a következő darabra. Ez megviselt, nagyon nehéz periódus volt az életemben.

Mit gondolsz, mikor lehet újból normálisan táncórákat tartani az országban?

Talán júniustól. De ez csak feltételezés. És az is feltételezés, hogy ha kinyitunk, akkor bárkit is érdekelni fog, hogy egy térben ugrabugráljon valaki mással. A feltételezésekbe azonban nem szabad nagyon elmélyülni.

Akkor miben mélyedsz el most?

Keresem az Istent. Megpróbáltam a karantént úgy kihasználni, mint Kossuth a börtönt, tanultam, amennyit csak tudtam. Elvégeztem egy life coach képzést, és minden időmben arról tanulok, hogy mi van a mai fiatalokkal, hogy velem mi van, mit tudok kezdeni a fájdalmaimmal, mennyi fájdalmat tudok elviselni. Ha a közösségi médiát görgetem, akkor mivel nem merek szembenézni? Hol kerülöm el a fájdalmaimat? Mitől félek igazán? Szeretném kicsit megérteni magam a környezetemen keresztül, így aztán az univerzumon keresztül is.

Névjegy

Grecsó Zoltán
táncművész, táncpedagógus, koreográfus

  • 2005-ben diplomázott az Anton Bruckner Privátuniversitaton
  • 2009-ben hozta létre saját improvizációs stúdióját, amely Willany Leó Improvizációs Táncszínház néven vált ismertté.
  • 2014-ben lett Fülöp Viktor ösztöndíjas táncpedagógus.
  • 2019-ben szerezett MA diplomát mint moderntánc pedagógus a Magyar Táncművészeti Egyetemen,  
  • Jelenleg sa New York-i Jonah Bokaer és a budapesti Duda Éva Társulat táncművészeként, a Magyar Táncművészeti Egyetem művésztanáraként és szabadúszó koreográfusként dolgozik. 

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.