Olvasni jó – ez az első esszé címe, és arról szól, hogy a betegeskedéssel töltött gyerekkor igazi áldás is lehet, hiszen szerencsefia az a kisfiú, aki a gyermekkórtan szinte valamennyi diagnózisát kimerítve, a négy fal között éli mindennapjait. De ugye nem azt akarja mondani, hogy ha nem egymást érő betegségek lázában, ágyban és szobafogságban tölti kisiskolás éveit, akkor másként alakul a sorsa?

De igen. A Szent István park akkoriban még igazi park volt, kis- és nagymedencével, és minden a focira csábított. Talán örököltem valami hajlamot, mert apámat még a csehszlovák válogatottba is meghívták, amikor Brünnben járt egyetemre. Középfedezet volt, vagyis a csapat esze. Négyéves voltam, amikor kivitt egy Csepel-Kinizsi meccsre, a Csepel öt-egyre győzött, az ötből három gólt a balszélső rúgta, úgy hívták, Czibor Zoltán, éppen kölcsönadták a Csepelnek egy évre. Azonnal eldöntöttem, hogy balszélső leszek. Ha nem jönnek a betegségek, biztos, hogy sportoltam volna, mint az apám. Persze ha nem Bada tanár úr a magyartanárom a gimnáziumban, akkor valószínűleg fizikus vagy mérnök lennék.

Tiszta szerencse, hogy nem volt még internet, mert akkor – ahogy a mai, tökmindegy, hogy beteg vagy egészséges gyerekek – egész nap tasztatúrákat nyomogatott volna…

A neten rengeteg forráshoz hozzá lehet jutni, különösen most, a járvány alatt volt fontos, amikor a könyvtárak zárva voltak egy évig. Időnként meglepően könnyű rábukkanni egy-egy eldugott anyagra, könyvtározva pár éve még rengeteget kellett kutatni utánuk. Szeretek a forrásokkal bíbelődni, nagy kaland.

A gyermekbetegségek dicséretét nem sokkal később a gyom dicsérete követi, ami nem más, mint a színház: a legdemokratikusabb műfaj, amely nem kultúrnövény, ahogy a hatalmasságok vélik, és amit a kritikusok legnagyobb bánatára hiába trágyáznak esztétikai dogmákkal. „A színház gyom, felüti a fejét akárhol, ahol csak emberek tanyáznak.”

Bizonyos civilizációs-urbanizációs fokot elérve egyszerre, egymástól teljesen függetlenül találták fel a drámát Európában és Ázsiában, és a történetek is hasonlítanak egymásra. Az ógörög színjáték vallási ünnephez kapcsolódott, három tragédiát és egy komédiát játszottak el évente egyszer, a Dionüszosz-ünnep alkalmával. Japánban más vallásos képzetek fejlődtek ki, de ők is lényegesnek találták, hogy a tragikus történeteket komikus darab oldja. A közönség azóta is ilyen: a tragédiát lenyeljük valahogy, a komédiát imádjuk, a bohózatokért pedig lelkesedünk. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy a színház élvezetéhez nem kell tudni írni-olvasni. Semmit sem kell tudni hozzá, ami óriási előny.

De azért valamitől csak a rajongói vagyunk…

Nem tartoztam a színházrajongók közé, drámát olvasni jobban szerettem. Első három évtizedemben sokszor tíz perc után felálltam, elmenekültem. Ma sem a színházat szeretem, hanem a színháziakat. A színházban a portás is színész, különben máshol lenne portás. Minden színházi ember színész, mindent és mindenét feláldozó, éjjel-nappal szerepet alakító gyermeki lélek akkor is, ha tehetséges, de akkor is, ha nem, akkor is, ha nagyszerű ember és akkor is, ha nem.

 A közönség viszont imádja a darabjait, tömegek nézték a pandémia alatt a sztrímelt közvetítéseket.

Büszke vagyok rá, hogy a színészek szeretik a darabjaimat. Valószínűleg bennem is rejtőzik egy színész. Sejtem, hogy mit játszanak szívesen.