Hogyan alakult ki a legfőbb politikai vezető istenítése egy olyan politikai ideológia keretei között, amely személyek helyett társadalmi osztályokban gondolkodott?

Valószínűleg az orosz történelmi fejlődésből fakad a személyközpontúság, a vezető iránti kultikus rajongás. Az orosz történelem számos mozzanatában tetten érhető a tradíciók ereje, lett légyen szó bármilyen, mégoly racionálisan végiggondolt reformszándékról. Abban, hogy Sztálin személye kapcsán ez a kultusz létrejöhetett, az alattvalói magatartás prolongálódása lehetett meghatározó, az, hogy az alattvalóból nem igazán jött létre állampolgár, vagy legalábbis csak nagyon kevesen lettek állampolgárokká a késői cárizmus időszakában. A személyes méltóság megélése és öntudata keveseknek jutott osztályrészül.

Sztálin felhasználta ezt az attitűdöt?

Azt hiszem, megérezte, kihasználta és rá is játszott, különösen az 1930-as évektől, amikor valódi kultusz épült vezetői szerepe körül. Ez összefüggött a hatalom teljes kisajátításával. Sztálin – az általa szintén kultusz tárgyává tett – Lenin egyetlen autentikus örökösének szerepébe helyezkedett. Ebből a pozícióból hajtotta végre az addigi vezetőtársakkal szembeni politikai és fizikai leszámolást.

Nyilván senki sem szondázhatta a közvéleményt akkoriban, mégis, mi tudható arról, hogy mit jelentett ennek a politikai istenfigurának a halála 1953-ban?

Ez nagyon sok mindentől függött. A hivatalos gyász ismert képein túl nagyon eltérő élethelyzetek, családi történetek, személyes tapasztalatok különíthetők el. Azoknak, akik egy kicsit is kritikailag tudtak a sztálinizmus történelmi teljesítményére tekinteni, vagy egyenesen elszenvedői voltak mindannak, ami különösen az 1920-as évek végétől kibontakozott, megkönnyebbülés volt Sztálin halála. Nagyon sokak számára azonban a jövőtől való félelem volt a meghatározó érzés. A bizonytalanság, sőt rettegés, hogy mi lesz ezután? Addigra elhitették az emberekkel, hogy a szovjet nagyság csakis addig létezhet, amíg Sztálin velük van. Sokan őszintén megélték a megrendülést, az elbizonytalanodást.

Fordulópontot Hruscsov 1956. februári beszéde jelentett, mellyel elkezdte feltárni Sztálin bűneit. Mi az oka, hogy Hruscsov a politikai irányváltáson túl a múlt átértékelésébe is belefogott, szembefordulva a Sztálin-kultusszal?

Szerepet játszhatott ebben a késői sztálinizmus egyre kiszámíthatatlanabb hangulata. Az 1940-es évek végétől Sztálin paranoiája elhatalmasodott, egyre abszurdabb vádak fogalmazódtak meg különböző csoportokkal szemben, sokan féltek, hogy az 1930-as évek moszkvai pereinek brutalitása tér vissza. Ez a folyamat csak Sztálin halálával szakadt meg. A legfelsőbb vezetés, amit ekkor a Központi Bizottság Elnökségének hívtak, megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a Gazda nincs többé. Megpróbálták valahogy racionalizálni az általa örökül hagyott rendszert, nem olyan fenyegetően és kiszámíthatatlanul működtetni, mint addig. 1953 márciusa után Sztálin örökösei a Nyugat felé is jelezni próbálták, hogy a konfrontáció örvénylését meg akarják állítani. Bár ez a folyamat távolról sem egyenes vonalú, a hidegháborús hangulat enyhülését jelezte a koreai háború lezárása, vagy a még mindig szovjet területen lévő német hadifoglyok hazaengedése. 1957 júniusától lehet egyébként arról beszélni, hogy teljes mértékben Hruscsov kezébe kerül a hatalom, ekkor szorította ki a vezetésből a sztálini régi gárdát.

Aminek persze ő maga is része volt.