Tóth Ákos Szűcs Zoltán Gábor: A válságot katasztrofálisan kezeli a kormány

Berúgják az ajtót, de nincs forgatókönyvük arra, hogy honnan hová kéne tartani. Így jellemzi Szűcs Zoltán Gábor politológus a Fidesz kormányzását. Szerinte most, a járványveszély elmúltával az a valódi kérdés, hogy a kabinet el tudja-e leplezni a kiszolgáltatottságát, gyengeségét.

Orbán Viktor 2010-ben, rögvest azután, hogy kivételesen nagy fölhatalmazást kapott a választóktól, bejelentette, hogy az övé politikai kormány lesz, politikai kormányzással. A Bajnai-kormány egy éves, hangsúlyozottan szakértői jellege után e kifejezésnek volt valamiféle baljós árnyalata. Miben érhető tetten a politikai kormányzás?

Annak idején a Fidesz szellemi hátországban valóban létező igény volt a politika, illetve a politikai kormányzás ideológiájának rehabilitálására. Arra gondoltak, hogy a szakértői alapú, bürokratikus, autonóm intézményekre épülő, tehát szükségszerűen a kormánytöbbség mozgásterét szűkítő kormányzással szemben szükség van a miniszterelnök hatalmának megerősítésére. Ugyanakkor az ilyen elképzelések egyáltalán nem előzmény nélküliek Magyarországon, 2006 után ugyanis a Gyurcsány-kabinet is megpróbálkozott az állam működésének átalakításával úgy, hogy a választók érzékenységére és igényeire jobban reagáló kormányzást folytathasson. Ebben az időszakban el is kezdődött egy államreform, amelynek keretében megpróbálták átalakítani a minisztériumok belső struktúráját, illetve annak rendszerét, hogy a háttérintézmények miként szólhatnak bele a döntések előkészítésbe. A rendszert úgy formálták, hogy a korábbi, kifejezetten erős szakpolitikai döntés-előkészítési folyamatot elkezdték leépíteni. A Fidesz modellje nagy vonalakban emlékeztet erre, csak összehasonlíthatatlanul radikálisabb. Ennek következménye a túlzott centralizáció. Egy rendkívül szűk csapat hoz döntéseket úgy, hogy azokat lényegében nem előzi meg semmiféle szakpolitikai előkészítés. A jogszabályok nem hosszú távú szakpolitikai, hanem ellenkezőleg, épp aktuális politikai igények kielégítésére íródnak. Már nem a jogrend és annak szilárd elvi alapjai jelentik az ideált, a jogszabályok leértékelődtek, nem cél, hogy a közigazgatás, ha szükségszerű, akár a kormány szándékai ellenére is, koherensen működjön. Most minden annak van alárendelve, hogy a politikai elvárások teljesüljenek.

A politikai kormányzás jelszavával az államszerkezet tehát úgy lett átalakítva, hogy bármilyen politikai megrendelést végre lehessen hajtani.

Igen, így van. De ez, szeretném hangsúlyozni, önmagában véve egyáltalán nem abszurd gondolat. És védhető is azzal, hogy egy erős demokratikus fölhatalmazással rendelkező kormány igenis, hadd hajthassa végre azt, amit szeretne, és különféle akadékoskodó intézmények, bürokraták ezt ne akadályozhassák.

Csakhogy, ha a bürokrácia szakmai kontrollja nem érvényesül, akkor a kontraszelekció leszivárog az élet minden területére, s előbb-utóbb rányomja a bélyegét az államszervezet működésének egészére.

Én egyáltalán nem vagyok híve a politikai kormányzás modelljének, de azért a steril és nagyon semleges közigazgatási modell is problematikus. Mert természetesen a bürokratáknak is megvan a saját elképzelésük arról, hogy mi helyes és mi helytelen, és ne legyen kétségünk afelől, hogy bármikor el tudnak szabotálni egy-egy kormányzati elképzelést. Lefordítják a megrendelést egy olyan nyelvre, amelyet csak ők értenek, és végül már meg sem lehet mondani, miről is volt szó eredetileg. Ez sokszor magában hordozza annak veszélyét is, hogy létező és jogos társadalmi igényeknek sem tud a kormány megfelelni. A bürokrácia szeret valamiféle szaktudásra hivatkozni, amelynek az alapjai sokszor egyáltalán nem egyértelműek. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy a radikális, közvetlen utasításokkal működő politikai kormányzás, illetve a másik végponton a bürokrácia kontrollálhatatlan uralma két szélsőséges példa. Ám e kettő közt létezik számos jól bevált modell arra, hogy egy-egy döntés mögé valós társadalmi részvételt lehessen kialakítani, amit nem csak választásokkal vagy közvélemény-kutatásokkal lehet elérni. Kiváltképp nem a nálunk divatos, felülről sugallt nemzeti konzultációkkal. És ezekben a modellekben nem csak a szaktudás érvényesül, hanem a politikai igény is. E kettő arányait be lehet állítani. A Fidesz modelljében az a feltűnő, hogy mint mindent, ezt is rendkívül radikálisan alakították ki – és ugyanilyen radikálisan működtetik. És szerintem még csak át sem gondolták, hogy lehetne ezt másképp is. Így tartják jónak.

Tehát a Fidesz a maga igényeihez szabta az államszerkezetet, megteremtette a kereteit az alaptörvénnyel, a médiatörvénnyel, a választási törvénnyel. Berendezkedtek, de mégis az az érzésem, hogy a rendszert nem sikerül belakniuk. Navracsics Tibor például azt mondta, itt az ideje a jó kormányzásnak, és az egyablakos ügyintézés például ebbe az irányba mutatott. Aztán Navracsics és vele a jó kormányzás gondolata, eltűnik. Jön viszont Lázár János, aki konszolidációról beszél, majd kis idő múltán se konszolidáció, se Lázár János.

Igen, és Navracsics Tiborral együtt bukott el az általa képviselt modell is. Vele együtt a csapata és az elképzelései is kiszorultak a Fidesz döntési mechanizmusából.

Törvényszerű volt a bukása?

Természetesen. Ahogy Lázáré is. Orbán Viktor kormányzása egymással folyamatosan versengő csoportokra épül, s a kormányfő remekül egyensúlyozik ezek közt. Mindig akadnak potenciális utódjelöltek, de megégetik magukat, mert előbb-utóbb vagy teljesen kiszorulnak vagy rákényszerülnek olyan ügyek képviseletére, amelyek ellentmondanak a róluk kialakult általános képnek. A Fidesznek egyáltalában nem fontos „belakni” a rendszert. Nem céljuk sem a jó kormányzás, sem a konszolidáció. Sokkal inkább folytonos hatalmi manipulációra, egyfajta hatalmi egyensúly-keresésre törekszenek. Így az egymással versengő csoportok csak ideig-óráig képesek befolyást gyakorolni a kormányzati döntéshozatalra, de annak karakterét hosszú távon nem tudják befolyásolni. Ehhez persze kellenek megbízható emberek, mint például Varga Mihály pénzügyminiszter, de a hozzá hasonló karakterek vagy nem vesznek részt a hatalmi harcokban vagy azokban alárendelt szerepet játszanak.

Azért Varga Mihálynak megvan a maga küzdelme Matolcsy Györggyel.

Hogyne, de ha felidézzük Varga alakját, nemigen jut majd eszünkbe róla például egy valódi gazdaságpolitikai koncepció. Ő egyszerűen csak a miniszterelnök szigorú könyvelője.

De ehhez legalább kellőképp szürke. Van viszont egy tárca, amelynek élére, ha finoman fogalmazok, akkor színes, de ha keményebben, akkor ezoterikus személyiségeket állít a kormányfő. Ráadásul ez a tárca, az Emmi fogja össze a legkonfliktusosabb területeket. Ez súlyos ellentmondás.

A humántárca azokat a területeket egyesíti, amelyekkel a kormány egész egyszerűen nem szeret foglalkozni. Az egészségügyet nem merték megreformálni, az oktatásügy szintén csak nyeli a népszerűséget. Azokon a területeken viszont, amelyeket azért gondolnak kulcsfontosságúnak, mert a segítségükkel, úgy hiszik, megtartható a hatalom, megbízható káderek vagy politikailag fontos figurák ülnek.

De épp az egészségügy és az oktatás volt az a két szakterület, amelyre alapozva a Fidesz meg tudta törni az előző politikai berendezkedést, tehát hatalmi szempontból veszélyesnek tűnik a kormány politikája.

Nem vagyok az egészségügy területének szakértője, de úgy vélem, a Fidesz valódi törekvéseinek, amelyek a magánegészségügy fejlesztésére irányulnak, tökéletesen ellentmondott az, amit 2002 és 2010 között képviseltek. Így nehéz volt később elindulniuk bármerre is. Nem véletlen, hogy 2010 óta csak reformterveket gyártanak, miközben semmi lényegeset nem tesznek. Nem mernek hozzányúlni a rendszerhez. Az oktatás átalakítása merő kudarc, a Klik alkalmatlan a feladatára, a NAT-tal csak botrány van, a felsőoktatás átszabása kínos pillanatokat okozott a diáktüntetésekkel. Most az egyetemek privatizációjával jön egy újabb átalakítás, de nagyon meglepődnék, ha az alapítványi kiszervezés mögött egy jól végiggondolt, megalapozott szakmai hátterű program állna. A végrehajtót, Palkovics Lászlót igyekeznek jól fölépített politikai termékként eladni azzal, hogy dolgozott az iparban, érti a csíziót, be van ágyazódva a gazdaságba, miközben egy frászt van beágyazódva. Ez most is kiderült, amikor pillanatokon belül lelepleződtek a blöffjei a gazdaság újraindításáról.

Mindig akadnak bizonyos pozíciókra olyan emberek, akiket első ránézésre mintha valamiféle piaci igény termelt volna ki. Palkovics mellett ilyen például Fürjes Balázs, aki nem csak nagyot álmodik, hanem föl is tud építeni valamit vagy Vitézy Dávid, aki tényleg ért a közlekedéshez.

Súlytalanok. Ráadásul az a túlköltekezés például, ami a Fürjes Balázs-féle úszó világbajnokságot jellemezte, szakmai katasztrófa. De kétségtelen, mindenkinek van feladata, Vitézynek például sokáig az volt, hogy Tarlós Istvánt sakkban tartsa.

És most meghirdettek egy Vitézy-Fürjes versenyt?

Egyrészt igen, másrészt a kormány elkezdte kiépíteni a fővárost körülvevő háromszöget: Fürjes, Vitézy és Tarlós különböző irányokból, de valamennyien kormányzati megbízással támadják a főváros vezetését.

Vajon 2010-ben volt egy mesterterv, amelynek mentén haladtak, vagy inkább lépésről lépésre épül a rendszer, s ezek újabb és újabb problémákat gerjesztenek, amelyekre reagálni kell?

Azt gondolom, hogy a Fidesznek 2010-ben nem volt valódi víziója. A kivételesen nagy politikai fölhatalmazásukhoz képest hihetetlenül kevés dologra vállalkoztak azon túl, hogy bebetonozzák saját hatalmukat. Arról például határozott elképzeléseik voltak, hogy miként kell a hagyományos kétpárti pénzelosztási modellt egypártivá alakítani vagy a médiahatóságot átformálni. De a kormányzásukat mégis a koncepciók hiánya jellemzi. Ezt láttam az MTA átalakítása során is. Először Pálinkás József vezényelt le egyfajta átalakítást, majd jött Palkovics egy másik koncepcióval, amelyről nem lehetett tudni, hogy micsoda, mert három, teljesen különböző elképzelést terjesztett elő. Ráadásul az a szakértői anyag, amelyből az elején kiindultak, mást tartalmazott, mint amit a miniszter nyilvánosan mondott. Nem volt tehát egy viszonylag következetes álláspont, csak az elképesztően agresszív kormányzati nyomulás, amelynek valódi célja az MTA autonómiájának fölszámolása volt. Nagyon sok ehhez hasonló dolgot lehetne fölsorolni az elmúlt tíz évből. Berúgják az ajtót, de nincs forgatókönyvük arra, hogy honnan hová kéne tartani.

Ez tárgyalási stratégia.

Persze, erőt kell mutatni, de sokszor valóban nem tudják, mit is akarnak, csak a politikai kontrollra törekszenek. Azt gondolják, hogy ahol helyi ellenállás van, azt le kell törni. Nyilván vannak olyan szereplők is, akikkel alkukat lehet kötni. De azok a konkrét elképzelések, amelyeken elindulnak, nagyon sokszor a Fideszen belüli csoportok rivalizálása során dőlnek el. Aztán a kész koncepciót is gyakran ejtik, még ha több éven át futottak is, de ez egyáltalán nem zavarja őket.

Ebből az következik, hogy a rendszer pulzál, sosem lesz nyugvóponton.

Igen, de ez nem is cél. A vállalkozás lényege, hogy mindig a Fidesz kormányozzon, és amíg egyben marad a Fidesz és a párt szavazótábora, addig látszólag igazolva van a politikájuk is. S ha úgy vesszük, mi mást is várhatnánk egy autoriter rezsimtől?

Csak néha szembejön egy válság, amikor megakad a gépezet, s kiderül, hogy hiányoznak alapvető kormányzati kompetenciák. Február végén a kormányfő még a migráció veszélyeiről szónokol, majd pár héttel később karanténba kerül az ország. Egy reggel megzsarolja és vérig alázza a pedagógusokat, közli, hogy nem zárnak be az iskolák, majd estére bejelenti, hogy iskolaszünet lesz. Nincsenek protokollok, nem tudni, kinek mi a dolga, az eleve kivéreztetett önkormányzatok meg ott állnak magukra hagyatva, hogy találják ki, mi legyen.

Igen, ezt a válságot katasztrofálisan kezelte és kezeli továbbra is a kormány. Sem a járvánnyal, sem a gazdasággal nem volt képes megbirkózni. Ugyanakkor a magyar közvélemény tíz évnyi stabil Fidesz-kormányzás után egész egyszerűen nincsen fölkészülve erre a katasztrofális teljesítményre. Ez afféle társadalmi Stockholm-szindróma. Tulajdonképpen még az ellenzék körében és az ellenzéki sajtóban is az az uralkodó álláspont, hogy hogy a kormány meglepően jól kezeli a helyzetet, és a gazdasági válság is csak föl van fújva. Holott azt, hogy a gazdaság behúzta a satuféket, már márciustól tudni lehetett. És ehhez képest csak nagyon késve kezdtek el megjelenni az első olyan reakciók, amelyek egyáltalán fölvetették azt a problémát, hogy itt nem lesz gyors helyreállás, és egyáltalán nem valamiféle csekély költségvetési problémával szembesülünk. Az autógyárak ugyanis nem kocsik, amelyeket az ember este leállít, majd reggel újraindít. Eltűnik két hónapnyi GDP, s ez a pénz hiányozni fog a fizetésekből, a fogyasztásból, a megrendelésekből. A magyar gazdaság nem képes meglenni a német nélkül, márpedig a német gazdaság lényegében beleállt a földbe. Magyarországon az egészségügyi helyzet az olasz leállásig egyáltalán nem tűnt a kormány számára fontosnak, a gazdasági válsággal járó problémák pedig májusig lényegében eltűntek a nyilvánosságból. Amikor a kormány bejelentette a „nagy” csomagját, azt, hogy hányezer milliárdot fordít gazdaságvédelemre, hosszú ideig senki nem nézett utána annak, hogy egyszerűen nem jön ki a matek. Olyan, mintha az ellenzéki közvélemény is abban bízna, hogy a kormány jól teljesít. De nem teljesít jól.

Vagyis a hatalomgyakorlásban nagyon jók, de a kormányzásban kevésbé?

Igen. Kíváncsi vagyok, el tudja-e kerülni a kormány azt, hogy feltűnő legyen a gyengesége és kiszolgáltatottsága. A cél most az, hogy ne szoruljon külső segítségre, amihez jól jöhet az EU, amely korlátlan mennyiségű pénzt hajlandó a gazdaságra ráengedni, hogy elkerülje a még ennél is nagyobb bajt. Csakhogy ez a válság olyan súlyos társadalmi feszültségekkel jár majd, amelyekre a rendszer nincs fölkészülve, és nyomát sem látom annak a szándéknak, hogy a kormány enyhítse ezeket. A munkanélküli ellátásokat megszüntették, a három hónapos álláskeresési támogatás elégtelen intézkedés. Ki tudja, mi lesz itt őszre?

NÉVJEGY

Szűcs Zoltán Gábor
politológus

2010-ben védte meg summa cum laude minősítéssel az ELTE ÁJK-n politikatudományi doktori értekezését, A nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban, 1989-1993 címmel.

Művei:

  • A politika lelke 
    (MTA TK PTI, 2018)
  • A hatalom ködében
    (szerk. Gyulai Attilával, MTA TK PTI - L'Harmattan, 2016)
  • Az antalli pillanat
    (L'Harmattan, 2010)
  • Milyen politikai kötelezettségeink vannak egy hibrid rezsimmel szemben?
    In: Böcskei B.; Szabó A (szerk.) Hibrid rezsimek(MTA TK P I; Napvilág Kiadó,2019)
  • Mi a jelentősége annak, hogy Magyarországon jelenleg kompetitív autoriter rezsim van?
    ELLENSÚLY 1 : 1  (2018)
  •  A trollkodás politikája
    In: Böcskei B.; Szabó A (szerk.) Várakozások és valóságok. Parlamenti választás 2018 (Napvilág Kiadó, MTA TK PTI, 2018)
  • A magyar politikai diskurzus változásai 2000 óta
    In: Boda Zs.; Körösényi A. (szerk.) Van irány? (Új Mandátum Kiadó, MTA TK PTI, 2012) 
  • Újkonzervatív forradalom
    In: Szabó M. (szerk.) Fideszvalóság (L'Harmattan Kiadó, 2006

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.