Mondatok a csodálkozásról című legújabb novellásköteted mindjárt a címadó írással kezdődik, mi ez az in medias res kezdés? Intés az olvasónak, hogy ne lepődjön meg semmin? Vagy egyáltalán semmi tudatosság nem volt ebben?

Volt benne tudatosság, bár az igaz, hogy egy novelláskötetben nagyon sok esetlegesség van, és amikor elkészül egy kötetre való anyag, akkor a felfedező szemével nézek az utolsó évek írásaira, mert magam sem tudom, mi állt össze. Nagyon kevés jól kitapintható szervezőelv van, hiszen én novellákat írok, nem kötetet. A Mondatok a csodálkozásról egyébként az egyik legkorábbi darab a kötet novellái közül, és én is csak utólag fedeztem fel, hogy mennyire alkalmas felütésnek, mert rámutat a többi írásra, különösen az Ohrwurmokra. Utóbbiakra egyébként csak korlátozottan igaz, amit mondtam, mert ott a ciklusalkotás vágya nem letagadható, már az első két-három darab megírása után az volt a szándékom, hogy ezekből legyen egy csokorra való. Egy csokor bogár – ha már az Ohrwurm fülbemászót jelent.

Ezt úgy kell elképzelni, mintha egy nagy, sokszereplős képet festenél, és munka közben egyszer sem lépnél hátra, hogy ránézz a műre, csak akkor, amikor elkészülsz?

Írás közben csak arról az egy novelláról gondolkodom, ami éppen formálódik. Ha van is hátralépés, az inkább egy szorongással teljes állapot, semmint kreatív, és jobbára az önvádaskodásról szól. Csináltam-e valamit? Hetek óta semmi használhatót nem írtam, és így tovább… Egészen a kötet összerakásáig nem mérlegelek, titokban pedig – önfelmentésként – a véletlenszerű válogatási elvnek is létjogosultságát látom, ami nem mérlegel semmi mást, csak a minőséget. Végül is ki mondta, hogy egy novelláskötet ne lehetne diffúz? Persze aztán különösebb elhatározás nélkül is képződnek csomópontok.

Ezt az önmarcangoló, szorongó érzést nem oldja, ha mondjuk arra gondolsz, hogy oké, nekem vannak bajaim ezzel a novellával, de hát mi van, ha az olvasóknak tetszik?

Nem demokratikus dolog ez, nekem kell, hogy tetsszen. Ezt objektíve nem lehet mérni, nincs is mi alapján, mivel inkább a lelkes olvasói vélemények érnek el, és a kritikusok nagy része is inkább arról ír, azt hiszem, amivel igenlő a viszonyuk. Szóval az olvasói vélemény sosem reprezentatív minta, és mire vélemény volna, én már döntöttem a szövegről. Az író bizományba adja a művét, és nem piaci alku alapján dől el a sorsa, a nem tetszés vagy a tetszés nem változtat semmin. Akad olyan írás, amelyről azt mondják, hogy nem annyira jó, mégis meg vagyok győződve róla, hogy az. Ha a kötet szerkesztője azt mondja, hogy ezt vagy azt az írást ne dobjam ki, akkor esetleg rábeszélhető vagyok, de attól nekem még nem fog tetszeni. Az első kötetemet leszámítva mindegyik könyvemnek elég nagy volt a hátországa, úgy értem, sok-sok meg nem jelent, kudarcba fulladt, töredékben maradt, akár gyűlölt írás volt mögöttük, ezek nem jutottak el az olvasóhoz. Nagy erő van a megszüntetésben. Nagy megkönnyebbülés, amikor egy-egy félresikerült szöveget végre nem létezőnek tudok tekinteni.

Olvasóként nekem például szükségem volt akklimatizációs időszakra, hogy bele tudjam engedni magam abba, hogy ezeknél a történeteknél nem feltétlenül kell a nagy megfejtést, a mögöttes tartalmat keresni, hogy néha tényleg az van leírva, ami, és nekem annyi a dolgom, hogy sodródjak a novellákkal.

A nagyon rövid prózánál ez különösen nehéz, nem könnyű lefékezni hozzá. Miközben bizonyos olvasási szokások bizonyos felületeken épp a rövidséget részesítik előnyben, nem arra van beállva az agyunk, hogy a rövidség tartalmassággal párosuljon.

Miközben a három bekezdést meghaladó online cikkek már hosszúnak számítanak, szépirodalmi szempontból mégis furcsán állunk a rövidprózához. A hosszát értékeljük, de mégsem igazán tudunk mit kezdeni azzal, hogy nincs minden elmesélve bennük, hogy sok a kihagyás.

A fikció nyilván más természetű olvasmány, mozgásba szeretné hozni az olvasó képzeletvilágát. Egyébként az olvasók általában nagyon is képesek értékelni a kihagyásokat, hiszen semmilyen fikcióban nincs elmesélve minden, a formaérzékelést, a hangsúlyképzést, a dramaturgiát éppenséggel a kihagyások éltetik – legfeljebb a rövidprózában mások az arányok.