Ön már húsz évvel ezelőtt is a homoszexualitással foglalkozott szociológusként. Mi változott ahhoz az időszakhoz képest Magyarországon?

Valójában már korábban találkoztam ezzel a témával: a HIV-aktivizmussal, AIDS-prevencióval kerültem először kapcsolatba, ezen keresztül ismertem meg a területet, hiszen ezt erősen meghatározta a homofóbia. Ennek a közegészségügyi következményei is kézzelfoghatóvá váltak, nem csak szlogen volt, hogy a hallgatás halál. Kifejezetten a magyar homoszexuálisok helyzetével egyébként érdekes módon Amszterdamban kezdtem el foglalkozni az 1990-es évek elején.

Előtte ezt a témát, gondolom, nem is nagyon lehetett kutatni.

Az államszocializmus alatt nagyon keveset foglalkoztak tudományosan ezzel a kérdéskörrel. A nagy kvantitatív felmérésekbe is csak az 1990-es évek elejétől kapcsolódott be Magyarország, onnantól a társadalmi attitűdöket már valamennyire tudjuk követni. Másfajta kutatásokat a korábbi időszakra vonatkozóan is lehet persze végezni, például arról, hogyan ábrázolták a homoszexualitást a korabeli médiában, ebben azonban főként az akkori hatalom szempontjai jelennek meg. A per­anyagok – sokáig az azonos nemű felnőttek közötti, kölcsönös beleegyezésen alapuló szexuális kapcsolat is büntetendő volt – szintén definíciószerűen a hatalom szempontjait tükrözik.

Hogyan lehetett Amszterdamból vizsgálni a magyar meleg társadalmat?

Az egyetemen megvoltak az akkoriban még egyetlen meleg magazin, a Mások példányai az alagsorban található HOMODOK archívumban. Ott vettem először a kezembe, és írtam nekik, hogy itt olvasgatom a cikkeiket, és szeretném megkérdezni, ők hogyan látják a helyzetet. Arról, hogy miként láttuk akkoriban ezt a témát, amszterdami szakdolgozatom meleg emancipációra utaló címe tanúskodik. Ez a szóhasználat azt sugallhatja, hogy fölemeljük a szegény megkülönböztetetteket, tehát ez egy egyenlőtlen viszony, amiben van, aki feljebb van, még ha segíteni is akar és van, aki lejjebb.

A rákövetkező évek azért jórészt mégiscsak a jogkiterjesztés jegyében zajlottak Magyarországon.

1996-tól megvolt a bejegyzetlen párkapcsolat, majd beterjesztették az első melegházassággal kapcsolatos javaslatokat, amelyek nem értek célt. 2007-ben elfogadta a parlament a bejegyzett élettársi kapcsolatot, ám az Alkotmánybíróság megsemmisítette, míg végül 2009-ben állt elő a bejegyzett élettársi kapcsolat ma is hatályos formája. Nekem akkor kutatóként az volt a benyomásom, hogy ez egy átmeneti intézmény lesz néhány évig, utána jöhet nálunk is a házasság. A mostani szituációból visszagondolva ez nagyon naiv elképzelés volt.

Azért e várakozás realitását igazolni látszik Dél-Európa, ahol a demokratikus rendszerváltásokkal együtt járó jogkiterjesztést nem követte visszafordulás. 

Abból a jogfejlődésből, amely az 1990-es és a 2000-es években történt, nálunk is ez következhetett volna, mégsem így történt. Ezzel szemben például Spanyolországban, ahol sokáig szintén diktatúra volt, s nagyon erősek a katolikus hagyományok, a szocialista kormány 2005-ben bevezette a teljes melegházasságot, örökbefogadási jogokkal együtt.

Egy szerzőtársával írt tanulmányában hangsúlyozza, mennyire fontos a jogintézmények szocializációs hatása: a társadalom megszokja, hogy a melegek is házasodhatnak, az egész beépül a hétköznapi életbe.

Igen. Viszont Közép-Kelet-Európában gyakran azt mondják, „nem érett” még meg erre a társadalom. Kutatóként azt tudom mondani, hogy a népesség nem szokott csak úgy magától „megérni”. Bizonyos értelemben lehet érlelni, formálni az attitűdöket.