Kormos Lili Tanulnunk kell a történelem tanulságaiból

5 perc szünet Jennifer Teege-vel

Jennifer Teege egy véletlennek köszönhetően tudta meg, hogy annak az Amon Göthnek az unokája, akit sokan csak a płaszówi láger hóhéraként tartottak számon, és akit Steven Spielberg is megjelenített a Schindler listája című filmben. Mihez kezdhet egy színesbőrű, nyitottan gondolkodó világpolgár egy ilyen örökséggel? Hogy befolyásolja azt, amit a múltjáról gondol és ahogy a jelenét éli egy napvilágra kerülő súlyos titok? Ezekről a belső harcokról ír A nagyapám engem agyonlőtt volna című könyvében.

Terápiás folyamat volt számodra ennek a könyvnek a megírása, vagy inkább úgy élted meg, hogy akkor most újra keresztül kell menned azokon a traumákon, amiket egyszer már nagyjából feldolgoztál?

Az írás nagyon sokat segített abban, hogy rendszerezzem a gondolataimat, de a feldolgozás nem a könyv megírásával kezdődött. Jártam terápiába, viszonylag hosszú időn keresztül, és végigmentem azokon a fázisokon, amiken végig kell menni ahhoz, hogy egy ilyen élményt érthetően el tudjak magyarázni másoknak. Nagyon világos elképzelésem volt arról, miért fontos megírni ezt a könyvet, de sosem tekintettem terápiás eszköznek. Tudtam, hogy el akarok mondani valamit és azt is, hogy a könyvnek nagyon személyesnek kell lennie, annyira, hogy az olvasók úgy érezzék, bebocsátást nyertek a fejembe, a gondolataim közé. A belső folyamatokat ugyanis az én feladatom volt érthetővé és átélhetővé tenni az olvasóim számára. Nagy segítségemre volt a könyv másik narrátora, Nikola Sellmair, aki egyrészt kiegészítette a személyes történetemet a történelmi háttérrel, másrészt megszólaltatta azokat az embereket, akik maguk is ismerték a Göth családot, vagy akár engem. Ez egy nagyon különleges könyv, egyszerre edukatív, és nagyon személyes.

Nyolc éve jelent meg a könyved, és mint mondod, már addigra is túl voltál sok mindenen, hogy vagy most?

Köszönöm, jól. Nagyon sok dolog történt azóta, számos fordulópontot tartogatott ez az időszak, ilyen volt például, amikor 2015-ben meghívtak a regénnyel Izraelbe, ahol én korábban évekig éltem. Oda visszamenni, beszélgetni emberekkel és elmesélni nekik a történetemet, csodálatos élmény volt. Nagyon nyitottan álltak hozzám, pedig, gondolj csak bele, sokan közülük túlélők gyerekei, mégis úgy éreztem, hogy nem csak nekem, de számukra is gyógyító élmény volt ez a találkozás. A felismerés, amiről 2008-ban azt gondoltam, hogy csak rosszul hathat az életemre, végül rengeteg pozitív változást hozott. Többek között ennek az időszaknak köszönhetem, hogy most már hangosabban, bátrabban merek a számomra fontos dolgokról beszélni.

Megtudni, hogy Amon Göth unokája vagy, mennyire rombolta le a személyiségedet vagy azt, amit addig magadról hittél?

Az, hogy lerombolta a személyiségemet, talán erős kifejezés. Minden attól függ, hogy te kinek tartod magadat. Hiszem, hogy a személyiségünknek vannak olyan részei, amelyek rejtve vannak előlünk, arról szól például a pszichoterápia, hogy ezeket a vakfoltokat felismerjük. Minél többet tudsz magadról, minél jobban megismered magadat, annál közelebb jutsz ahhoz, hogy önazonos életet tudj élni. Olyan ez, mintha egy házban élnél, ami tele van szobákkal, de ezeknek a nagy része zárva van. Te pedig keresel benne valamit, de sokszor azt sem tudod, mit. Ettől olyan mérgezőek a családi titkok, mert nem tudod, mi a baj, csak azt érzed, hogy valami nem jó, hogy fontos dolgok nem működnek az életedben, de nem tudod az okát. Ezt éreztem én is, hogy van itt valami, de nem tudok közel férkőzni hozzá. A családom múltjának megismerése tulajdonképpen könnyebbé tette számomra, hogy autentikus életet élhessek, mert ez a súlyos titok megannyi ajtó kulcsát adta a kezembe.

Az, hogy nem ismerted a nagyapádat személyesen, nehezebbé vagy könnyebbé tette ezt a belső utazást?

Nincs tapasztalatom arról, milyen lett volna, ha ismerem őt, hiszen még az anyukám sem ismerte. A nagymamámmal már más a helyzet, mert ő születésemtől fogva mellettem volt. Ismertem és nagyon szerettem őt, az Amon Göth-tel való kapcsolata pedig nagyon megnehezítette számomra, hogy egyáltalán bármit tudjak kezdeni Göth személyével. Innentől kezdve ugyanis ő nem pusztán egy történelmi alak volt, hanem olyan ember, akinek köze van hozzám, a családomhoz, a nagymamámhoz. Hogy tudta szeretni ezt az embert? Állandóan ezt kérdeztem magamtól. A kérdésedre válaszolva: attól, hogy valaki már nem él, vagy nem volt módod megismerni, még nagyon erős hatást tud gyakorolni az életedre. A legnehezebb az, hogy már nem tudsz kérdezni tőlük, hogy magadnak kell megtalálnod a válaszokat a kérdéseidre. Annyiból viszont talán megkönnyíti a dolgot az, hogy nem élnek, hogy könnyebb távolságot tartani.

Kinek a személye volt számodra érdekesebb ebben a történetben? A nagyapádé, aki náci tiszt volt és aki egyszer csak, egy véletlennek köszönhetően, szinte betoppant az életedbe, vagy a nagymamádé, akivel volt egy szeretetteljes kapcsolatod, és akiről egyszer csak kiderült, hogy szerette ezt a kegyetlen embert?

A kezdetekben a nagyapámra fókuszáltam, már csak azért is, mert rengeteget olvastam róla, ráadásul rendkívül domináns figurának tűnt, elég csak a Schindler listája című filmre gondolni. Teljesen lekötött, hogy többet tudjak meg róla. Hosszú távon viszont azt hiszem, hogy a nagymamám személye sokkal fontosabb számomra is, mert nagyon hasonlítunk egymásra, és egy nagyobb perspektívából nézve is, mert biztos vagyok benne, hogy többet kéne beszélnünk a hozzá hasonló emberekről. Ők azok, akik fenntartották a rendszert, akik részt vettek ebben az egészben, és ez még akkor is így van, ha a háború után egyetlen bíróság sem ítélte el őket.

Vagyis úgy gondolod, hogy az ilyen elnyomó, agresszív rendszerek fenntartásában ugyanolyan szerepet játszanak azok, akik hallgatnak, akik félre néznek, mint azok, akik aktívan működtetik?

Abszolút így gondolom, igen. Mindig ezekre a prominens történelmi figurákra helyezzük a hangsúlyt és nem beszélünk azokról az emberekről, akik támogatják, hatalomra segítik őket. Sokkal többet kéne beszélnünk az autoriter rendszerek csöndes támogatóiról, illetve nem csak róluk, hanem velük is. Mi motiválja őket? Miért fordítják el a tekintetüket? A náci Németországban az volt a parancs, hogy ne nézz oda, ne szólj semmit, ha embereket ölnek a szemed láttára, és az átlagemberek engedelmeskedtek. Egyszerű, hétköznapi figurák, akik egyébként lehet, hogy a légynek sem tudtak volna ártani, asszisztáltak egy rendszer működéséhez, ami emberek millióinak az elpusztítását tűzte ki célul. Ez azért elég ijesztően hangzik, nem? Ez egy ma is létező probléma, amivel fontos lenne kezdeni valamit. Szerintem ezért is fontos a történetem, mert nem csak a holokausztról szól, hanem azoknak az időknek a tanulságairól is, és ha ezekből tudnánk tanulni, akkor képesek lennénk ma is felismerni azokat a helyzeteket, amik veszélyeztetik a demokráciát, és fellépnénk ellenük.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.