Miklós Gábor Trencsényi Balázs: Nem lehet a végtelenségig hazug konstrukciókban élni

Trencsényi Balázs: Nem lehet a végtelenségig hazug konstrukciókban élni

Fotó: Simon Márk

Az Orbán-rendszer annyiban hasonlít a Horthy-rendszerre és a Kádár-rendszerre, hogy szintén sikerült egy „csendes többséget” megnyernie, pedig a társadalom jó részének nincsenek kellemes élményei a rendszer működésével és a mindennapokat belengő bornírt ideológiával kapcsolatban - állapítja meg Trencsényi Balázs, a közép-európai országok történelmének kutatója, a CEU történész professzora. Az eszmetörténész hozzáteszi: ez egy törékeny stabilitás, de mégiscsak stabilitás, amit sokan nem szeretnének kockára tenni, amikor az alternatíva igen ködös.

Akció

Kutatóként önt meglepi, hogy száz évvel ezelőtti sémák térnek vissza, ismét háború tört ki Kelet-Európában és a történelmi narratívák is összecsapnak a 21. században?

A 2000-es évek magyarországi populista politikája értelmezhetetlen, ha csak úgy tekintünk rá, hogy hirtelen ránk zuhant egy cinikus és ideológiailag mindenevő rendszer. Vannak hagyományok, amelyekre ráépül, amelyekre hivatkozva legitimálja magát. Bár sokszor előbb van a hatalmi gyakorlat, a pillanat uralása, és csak ezt követi az legitimáció, de ezek a legitimációs aktusok végül összeállnak egy ideológiai keretté, ami aztán maga is generál politikai cselekvést.

A kialakuló rendszer közben igyekszik megfelelni a saját önképének is. Ezért érdemes megnézni, hogy a századforduló antidemokratikus nemzeti liberalizmusának és a két világháború közti időszak tekintélyelvű rendszerének milyenek voltak az elképzelései a nemzetről, az etnicitásról, a kisebbségekről, vallás és politika viszonyáról, a mindennapi morálról, a társadalom szerkezetéről. És azt is, hogy mindebből mi és hogyan épül bele egy olyan neoliberális és neokonzervatív elemeket is integráló rendszerbe, mint amilyen a NER.

Lengyelországban pedig hasonlóan érdekes, hogy a két háború közötti korszak egymással élethalálharcot vívó ideológiai hagyományait, a technokrata-autoriter Sanacját és az etnonacionalista „nemzeti demokráciát” hogyan próbálja meg harmonizálni a Kaczyński-féle rendszer. Lengyelországban inkább látni a tudatos ideológiai alapú társadalomépítő mestertervet, Csehországban nehéz hasonlót felfedezni, ott ugyanis épp az antipolitikus hagyomány különösen erős. Ha visszanézünk a múltba, azt látjuk, hogy Masaryk, majd Václav Havel is épp az antipolitikát tette meg a cseh politikai hagyomány központi elemévé.

Tehát ezek a populista rendszerek a múltból jöttek?

Ezt nem mondanám, túlságosan szinkronban van ez a jelenség. Nem csak a múlthoz nyúlnak, hanem folyamatosan tanulnak egymástól, sőt másolják egymás megoldásait. Hogy mit lehet „eladni” az adott társadalomnak, annak mégiscsak rezonálnia kell a rendelkezésre álló ideológiai hagyományokkal. Nem véletlen, hogy a cseh környezetben kevésbé tud a múltra hivatkozni egy szélsőjobboldali mozgalom, mint például Szlovákiában vagy nálunk. Érdemes vizsgálni a búvópatakokat is, hogy miként maradtak fenn egyes ideológiai hagyományok és közegek a kommunizmusban, illetve hogyan termelődtek újra különféle ideológiai szubkultúrák.

Egy másik folyamatosságot az ideológiailag kevésbé artikulált, de mégiscsak kommunikált társadalmi emlékezet szolgáltat. Például a késői Horthy-korszaknak is volt egy kibontakozó jóléti állami aspektusa. A háborúra készülve beemeltek olyan társadalmi csoportokat, amelyek addig ki voltak zárva, illetve a fegyverkezési iparfejlesztés munkalehetőségeket, mobilitást, gyarapodást hozott bizonyos csoportoknak. Kiépült egy betegbiztosítási rendszer, szociális projektek indultak – párhuzamosan a zsidótörvényekkel, részben abból finanszírozva. Jelentős rétegeknél ebből táplálkozott 45 után egy valós társadalmi nosztalgia, miközben a családjaik a korszak egészében nagyrészt peremre szorított életet éltek.

Mi – remélem – nem háborúra készülünk, de az elmúlt évtized részben állami megrendelésekkel mesterségesen fűtött konjunktúrája most is hozott bizonyos stabilitást egyes addig magukat kiszorultnak érző rétegek számára. Orbán posztfeudális jóléti állama így kooptálta azokat is, akik ideológiailag távol álltak tőle. Ez egy törékeny stabilitás, de mégiscsak olyan stabilitás, amit sokan nem szeretnének kockára tenni, pláne amikor az alternatíva is igen ködös. Ez tehát némiképp párhuzamba állítható a késői Horthy-rendszerrel, vagy a Kádár-rendszer érett korszakával, melyeknek szintén sikerült egy „csendes többséget” állítaniuk maguk mögé, pedig a társadalom jó részének egyáltalán nem fűződtek kellemes élményei e rendszerek kialakulásához, működéséhez, vagy a mindennapokat belengő bornírt ideológiájához.

Ez a történeti háttér magyarázza az orbáni politikát?

Azt nem, de hogy jelentős társadalmi csoportok miért azonosulnak ezzel a rendszerrel, miért érzik magukat otthon benne, abban benne van az ideológiai rezonancia is. Azt is látjuk azonban, hogy egyes társadalmi csoportok, amelyek sokáig követték – például a budai konzervatív szavazók jó része –, elhatárolódtak tőle, miközben más (sok esetben inkább a kádárista világképben szocializálódott) csoportokat a jóléti retorikával, majd legújabban az oroszbarát politikával kooptált a Fidesz. Sok embert, akinek semmilyen konkrét viszonya nem volt sem az oroszokkal, sem az ukránokkal, a szőnyegbombázás-szerű propagandakampánnyal megszereztek, szinte átkódolták a társadalom jelentős részét arra, hogy Putyint támogassa, miközben a történeti hagyományok – 1849, 1956 stb. – inkább az ellenkezőjét indokolták volna.

De ez nem jelenti, hogy ez a propaganda ne támaszkodna maga is történelmi narratívákra, sőt valós traumákra is. Ritkán olvasok szélsőjobboldali hírportálokat, de még így is találkoztam olyan bejegyzéssel, amely szerint „várjuk, hogy Romániába is bevonuljon Putyin”. A politikai közbeszédbe bekerült, hogy minden, ami rombolja a poszttrianoni rendszert, végső soron jó nekünk. A magyar jobboldali politikai hagyományt lényegében átkódolta a határontúli kisebbségi élményvilág államosított és egyirányúsított változata, egyfajta Karabah-szindróma. Ukrajnával szemben is sokszor egyetlen érv merül fel, miszerint elnyomták a magyar kisebbséget. Van még egy szociálpszichológiai elem is: a legyőzhetetlennek gondolt agresszorral való azonosulás. Ez emlékeztet a Horthy-korszak erősödő németbarátságára is.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!