Tóth Ákos Vásárhelyi Mária: Ennek a rendszernek is vége lesz

Túlélési gyakorlatok

Szinte ő volt az egyetlen ember, aki valahogy mindvégig biztos volt benne, hogy a Kádár-rendszer meg fog dőlni. Mi meg csak elnézően mosolyogtunk – a lánya így emlékszik vissza Vásárhelyi Miklósra, aki ereje teljében kényszerült szembenézni a kilátástalansággal, azzal, hogy ő már csak az adott keretek közt élheti az életét, és mégis megbirkózott vele. Hogyan? És miként birkózzunk meg mi 2022-ben egy hasonló érzéssel? Vásárhelyi Máriával beszélgettünk.

Orbán Viktor 12 éve van hatalmon, most újabb négy év előtt áll, és ki tudja, még meddig marad. Ez egy rendszer, egy korszak, amelybe az én generációm, amely már azt hitte, hogy lehet ez másként is, élete teljében ragadt bele. Az ön édesapja, Vásárhelyi Miklós is az élete teljében élhette meg a kilátástalanság érzetét. Ezt hogyan tudta földolgozni?

Az én helyzetem annyiban speciális, hogy abba születtem bele, majd abban szocializálódtam, hogy mi marginalizált helyzetben vagyunk, tulajdonképpen ellenségek vagyunk. Én ezt akkor tudomásul vettem, adottságként fogadtam el, hogy nekünk ez a helyünk. Úgy hiszem, a kisebbségi lét még jót is tett a jellemünknek.

Egy hihetetlenül szolidáris családi közegben nőttem föl, s ez jellemezte a tágabb környezetemet is, vagyis a szüleim baráti körét, a hozzánk járó ismerősöket. Az a tény, hogy ki voltunk rekesztve a fősodorból, vagy ha úgy tetszik, ellenségek voltunk, erős belső kohéziót alakított ki, afféle sorsközösségé váltunk. Ugyanakkor soha, egyetlen pillanatig nem merült föl kétely bennem azzal kapcsolatban, hogy az én szüleimnek, az édesapámnak ne lenne igaza. Belső bizonyosságom volt, hogy a jó ügyért harcol. Amikor jött egy új ismerős, az első kérdésünk mindig az volt, hogy „Apu-párti?” Így osztottuk a világot kétrészre.

E kisebbségi létet miként élte meg egy gyerek?

Pechemre, azzal a házzal szemben, ahol mi laktunk, épp fölépítettek egy új lakótelepet, ahová a rendvédelmi szervezeteknél dolgozó fiatalokat költöztették, az épületek tele voltak BM-es fiatal párokkal, a gyerekeik az én korosztályomhoz tartoztak. Így az iskola is, ahová jártam, szintén kádergyerekekkel volt tele, de ettől nem volt jobb színvonalú az oktatás, mert a tanárok egy jelentős része is gyorstalpalón végzett káderfeleség volt. Igaz, akadtak közöttük régi tanárok is. Velem ott gyakorta éreztették, hogy nem vagyok közéjük való, mert úgymond a börtöntöltelék gyereke vagyok.

Ezt a gyerekek mondogatták?

Igen, igen, ha épp valamiért nem voltunk jóban vagy összevesztünk, akkor kórusban kiabálták, hogy a börtöntöltelék gyereke. A tanárok között is volt olyan, aki ellenséges volt velem szemben. De persze ez a kisebbségi lét minden másban érződött, apunak egy ideig nem volt állása, aztán…

…anyagbeszerző lett.

Igen, az. De hát a testvéreimmel tudtuk, hogy a szüleink nincsenek a helyükön. Anyu, miután hazajöttünk Romániából, évekig nem helyezkedhetett el tanárként, mert attól féltek, ideológiailag megrontja a gyerekeket. De mondom, az érem másik oldala az volt, hogy köröttem egy meleg fészek volt a családommal, a barátainkkal, és most, hogy visszaemlékezem, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy igen, meglehet, valóban nagyon sok igazságtalanság ért például az iskolában, de akkor és valahogy egész életem folyamán is mindig volt valaki, aki kinyújtotta felém a kezét. Mindig volt valaki, egy tanár, egy pályatárs, egy főnök, aki segíteni akart nekem, valaki mindig akadt, aki a tudtomra adta, hogy ő tulajdonképpen velünk, a családommal rokonszenvezik.

Én most úgy élem meg, hogy az ilyen szempontból egy sokkal szolidárisabb társadalom volt, vagy legalábbis sokkal kevésbé uralta a gyűlölet, mint most. A Kádár-rendszer pragmatikus volt, marginalizálta a szüleimhez hasonlóan gondolkodókat, de akkor nem éreztem azt, hogy mivel mi mást gondolunk a világról, inkább dögöljünk meg. Hangsúlyozom, én a konszolidációs időszakban váltam felnőtté, nem az 56 utáni időszakról beszélek.

Arra vissza tud emlékezni, milyen volt megélni, hogy az édesapja 1960-ban kiszabadul?

Hét éves voltam akkor, és rettenetesen készültünk a hazajövetelének pillanatára. Anyu sosem vitt be bennünket a beszélőre, mert nem akarta, hogy mi, kisgyerekként, ott bent, abban az állapotban és olyan körülmények között, a börtönőrök sorfalától körülvéve lássuk aput.

Akkor mi már vagy öt éve nem találkozhattunk tehát vele, és mindenféle regényes elképzeléseink voltak csak róla. Olyanok, hogy majd jön a herceg a fehér lovon. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy majd egyszer hazajön az apu, s mi ehhez hozzáképzeltük őt, nagyon készültünk arra a pillanatra, amikor megérkezik. Azt találtuk ki a testvéreimmel, hogy majd elbújunk, és amikor megjön, előugrunk a bokorból. Csakhogy annyira megdermesztett bennünket a látvány, hogy nem mertünk előjönni a bokorból. Kiszállt a taxiból egy férfi, zsákkal a hátán, szürke volt, sovány, elgyötört. Én aztán valahogy előkerültem, de a bátyám elszaladt.

Nehéz idők voltak, rémes volt nézni, hogy otthon ül egész nap, és reggeltől-éjszakáig az íróasztalnál görnyed és mindenféle ponyvaregényeket fordít, mert csak alkalmi munkákat kapott. De mégis, szinte ő volt az egyetlen ember, aki valahogy mindvégig biztos volt benne, hogy a Kádár-rendszer meg fog dőlni. Mi meg csak elnézően mosolyogtunk.

De azt hogyan tudta földolgozni, hogy lényegében ez lett a sorsa, ez a kilátástalanság?

Eleinte elég depressziós volt, emlékszem, mindig azt mondogatta, hogy a fák állva halnak meg. Nem tudom, pontosan mit értett ez alatt…

…talán azt, hogy nem adja föl?

Igen. Hogy nem fog megtörni, behódolni. De közben ő nagyon bizakodó, pozitív személyiség volt. És aztán onnantól, ahogy jöttek ki a barátok a börtönből és valamiképp konszolidálódott a rendszer, ő is elkezdhetett dolgozni egy könyvkiadónál, így pedig már nem volt annyira nyomasztó a helyzet.

Azért nyomasztó volt az épp eléggé.

Persze, a második munkahelyéről – az Élet és ­Tudománytól – mint jobboldali elhajlót, kirúgták, és egy politikai bizottsági tag, Szirmai István meg is üzente neki, hogy ne csak hirdesse azt, hogy ­rendőrállamban él, hanem viselkedjen is úgy. ­Ezután lett anyagbeszerző egy kisipari szövetkezetnél, annál, amelyről Bereményi Géza is ír a regényében, ő az az „56-os értelmiségi”, aki Gézára is nagy hatással volt. Ő tulajdonképpen ott is jól érezte magát. Nem mondom, hogy a Teleki téren vödrökkel és seprűkkel sétálni volt álmai csúcsa, de ott is egy befogadó, összetartó közösség volt, adminisztrátorok, melósok, ő pedig minden reggel bement és elmagyarázta, mi zajlik a világban. Szerették őt, mert kedves, szerény és nagyon széles látókörű ember volt, mindenkivel szót értett.

És honnan tudta, mi zajlik a világban?

Apu sok nyelven beszélt, és álnéven ő szerkesztette az Új Tükör magazin Világtükör című rovatát, amely tele volt kis színes társasági hírekkel, de ezt azért vállalta el, mert így hozzáfért a nyugati hetilapokhoz. Meg persze reggel és délután hatkor minden nap a Szabad Európa rádiót hallgatta, amikor hazaértem az iskolából, mindig ott ült a rádió előtt, a hangszóróra tapasztotta a fülét, tekergette az állomáskeresőt, és meg sem lehetett szólalni, szóval valahogy mindenhonnan összeszedte az információmorzsákat. Én nem emlékszem, hogy ő valaha is föladta volna a reményt, hogy annak a rendszernek vége lesz.

Pedig‚ 1970 környékén ez elég reménytelennek tűnhetett.

Én nem tudom, miért bízott benne, ez szerintem nála alkati kérdés volt. Igaz, a Kádár-rendszer káderei a hetvenes években már nem voltak embertelenek. Visszaéltek a hatalmukkal, monopolhelyzetben voltak, de én például az egyetem végétől a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban dolgoztam, ami az egyik legfantasztikusabb értelmiségi munkahely volt akkoriban. A pártközpontnak készítettük a közvélemény-kutatásokat, szakmailag rendkívül magas színvonalon. És soha nem szóltak bele a munkánkba, pedig tőlük kaptuk a pénzt a kutatásokra. Ehhez képest abban az intézményben még a párttitkár is ellenzéki volt. A szó legszorosabb értelmében.

Ma nem fordulhatna elő, hogy egy állami intézményben – mondjuk a Századvégnél, amely profiljában hasonlít a Tömegkommunikációs Központhoz – olyasvalaki dolgozzon, aki nem azonosul száz százalékig a kormány politikájával. Apu csalódott és kiábrándult csak az élete legvégére vált, amikor az első Fidesz-kormány támadta őt, amit sokáig nem is tudtunk mire vélni, aztán rájöttünk, hogy a Soros-alapítvány miatt. Amikor az utolsó éveiben szembetalálkozott a gonoszsággal, azzal a hazugság és gyűlöletkampánnyal, ami rá zúdult, akkor már valóban nagyon kiábrándult lett.

Gyerekkorom kedvenc olvasmányélményeiből, Karl May indiánregényeiből, Mándy Iván Robin Hoodjából a hetvenes évek végén magam is kaptam egyfajta morális mintát, ami megfelelt annak, amit odahaza tapasztaltam, és nagyon egyszerű igazságokat tartalmazott. Olyanokat például, hogy betyárbecsület, a barátainkat ne szúrjuk hátba, álljunk ki a szeretteinkért, ne nyaljunk felfelé és így tovább. A NER-rendszere ehhez képest mintha valami egészen más morált képviselne, gyerekkoromban az olyan sunyításért, amit Orbán csinál az ukrán-ügyben, az Almássy térről simán elkergették volna azzal, hogy nem rendes csávó, most meg egy fél ország csodálja érte.

Talán azért, mert az értelmiségi kihívások is nagyobbak. Most, ha nem állsz be a sorba, akkor képletesen szólva, éhen is halhatsz, de ha velük tartasz, hétvégenként egy Nizza-i út vár meg a milliós karórák világa. Akinek nem elég szilárd a jelleme, annak nagyon nagy kihívás ez.

Szijjártó Péter lesz a minta?

Ha nem is minta, de valóban teljesen elfogadottá vált ez a közpénzekből folyó mértéktelen urizálás, és az is, hogy délelőtt a miniszterelnök mond valamit arról, hogy nem szállítunk fegyvert, majd délután az EP-ben a Fidesz megszavazza az ezt is tartalmazó határozatot. Az igazság és a hazugság között mára már elmosódott a különbség, miközben a NER propagandájával egész egyszerűen nem lehet fölvenni a versenyt. A választások előtt a közpénzből fizetett aktivisták tényleg házról házra jártak, hogy elmondják, hogy ha az ellenzék kerül hatalomra, akkor elviszik a fiaikat Ukrajnába harcolni. És ez dőlt a kormánypárti médiából is. Ez annyira dermesztően abszurd, hogy nincs mit tenni ellene.

A Kádár-rendszerben egyébként esett nyilvános szó az ellenzékről?

Csak akkor, ha valami balhé volt, de nem akarom én azt az időszakot sem szépíteni, az ellenzéki gondolkodásúak akkor sem voltak könnyű helyzetben. Nálunk, a kutatóközpontban nagyon sok külsős munka volt, kódolások és ehhez hasonlók, és hát abból élt az ellenzék egy része, hogy ezt a munkát mi nekik adtuk ki. De megismétlem, az intézményt a párközpont finanszírozta, nem igaz tehát, hogy nem tudtak arról, hogy mi munkát adunk ezeknek az embereknek. Úgy gondolták tehát, hogy jó, ezek az emberek nem kerülhetnek értelmiségi állásokba, de azért ne haljanak éhen. Szerintem ma senkit nem érdekelne az, ha valamelyik ellenzéki hajléktalanná válna, éhen halna. Örülnének neki.

Ezek az ellenzékiek akkor a csúcsértelmiséget képviselték.

Igen, részben igen.

Nekem az az érzésem, hogy teljesen hamis és pökhendi a szembeállítás a NER-t a diplomások és az iskolázatlanok ellentétével leírni. Ugyanúgy a Fidesz része a csúcsértelmiség is.

De kik lennének azok?

Soroljam? Palkovics László, Trócsányi László, Vidnyánszky Attila, a Matthias Corvinusból kikerülő fiatalok, illetve az a háttértársaság, amely csúcsra járatja a gépezetet.

Abban én is biztos vagyok, hogy nem Mészáros Lőrinc találja ki, hogy éppen mit kell „megvásárolni”. A háttérben nyilván dolgozik egy komoly think-tank. Úgy gondolom, ha valaki megtanul gondolkodni és elemezni, annak két választása van, akárhonnan kerül is ki, vagy cinikussá válik, és azt mondja, tök mindegy, mi van, én jól akarok élni, vagy elkezd szembefordulni azzal, amit lát. Ez már nem ízlés kérdése ugyanis, Magyarország totális csődje gazdaságilag, morálisan és ­intellektuálisan is elkerülhetetlennek tűnik.

Vagy mégiscsak elkerülhető. A Fidesz nem csak a falvakban erős, hanem a komoly intézményrendszert működtető kisvárosokban is, nem csak az alacsonyabb iskolai végzettségűek körében, hanem a diplomások között is, nagyon széles rétegekről van szó.

Szerintem a kisvárosokat is átjárja a kiszolgáltatottság és a ­középosztályhoz tartozó fiatalabbak az elmúlt években tényleg sok kedvezményben részesültek. És megtanulták azt is, hogyha nem a kormánypártra szavaznak, akkor nem lesz pénze a településnek, nem épül óvoda, iskola, nem épülnek utak.

De a fülkében oda húzza mindenki az X-et, ahová akarja.

Nem akarom vitatni, valóban sokan egyetértenek a Fidesz politikájával, de az ő számukat nem becsülöm egy-másfél milliónál többre. A többiek ikszét elsősorban az elmúlt tíz év világgazdasági prosperálásából lecsöpögő életszínvonal-emelkedésnek, a közvetett és közvetlen szavazatvásárlásnak, a propaganda erejének, a kiszolgáltatottságnak és az irgalmatlan erőfölénynek tudom be.

A NER tizenkét éve áll mögöttünk, most már meg kell tanulnunk ezzel együtt élni?

Édesanyám csodálatos ember volt, igazából abban, hogy mi azt a nehéz korszakot ép lélekkel túléltük, a legnagyobb szerepe neki volt. Azt például soha nem hagyta, hogy átadjuk magunkat egyfajta áldozati szerepnek. Amikor arra panaszkodtunk otthon, hogy mennyi igazságtalanságot kell elszenvednünk, akkor mindig az volt rá a válasza, hogy ne panaszkodjunk, mert higgyük el, van, akinek sokkal rosszabb, mint nekünk. Akkor persze haragudtam, mert azt gondoltam, nem érti meg, micsoda igazságtalanságok érnek, de utólag már tudom, mennyi erőt adott ez a mentalitás nekünk. Annak sulykolása, hogy mindig legyen tartásunk.

Elfogadtuk, mi mást tehettünk volna, hogy a mi nevünk nem jelenhetett meg a nyilvánosságban, nem dolgozhattunk a sajtóban, nem csinálhatunk karriert, nem lehettek túl merész álmaink. De mivel az életem első felét úgy éltem le, hogy számomra nincs nyilvánosság, amióta nyilvánosan elmondhatom a véleményem, ezt nem akarom elengedni. Ez nekem örömet okoz, még akkor is, ha tudom, hogy már csak egy egyre szűkülő körnek tudom azt elmondani.

Most sokan válaszút előtt érzik magukat. Mi is dönthetnénk úgy, hogy nem éri meg tovább küszködni egy hetilappal ilyen rettenetes ellenszélben, inkább zárjuk be a Jelent, és keressünk magunknak valami más, a politikától távol eső munkát. Ahogy Antall József mondta, alámerülünk, és kibekkeljük őket. De meddig kéne bekkelni? Meg mi értelme lenne ennek?

És hogyan döntöttek?

Folytatjuk.

Amíg az ember tud olyan munkát végezni, amivel intellektuálisan és morálisan is azonosulhat és még szereti is, addig szerintem azt kell csinálni. Aztán eljöhet az a pillanat, amikor már nem választhat szabadon, de ez még nem ma van. És én örököltem apu optimizmusát, úgy gondolom, ennek a rendszernek vége lesz, nemcsak azért, mert minden ilyen rendszer véget ér egyszer, és a gazdasági helyzet katasztrofális, hanem azért is, mert az, amit ­Orbánék művelnek, veszélyessé vált az EU biztonságára is, hiszen itt a Külügyminisztérium informatikai rendszerében ki-bejárkálnak az oroszok, vagyis az EU nem az erkölcsi fölháborodás, hanem a nyers geopolitikai érdekei miatt fog bekeményíteni, itthon pedig teljesen fölbomlik a gazdasági-társadalmi egyensúly is. Nem is értem ezt, hiszen egy ugyanilyen féldiktatórikus rendszert kiépíthettek volna jól működő intézményekkel, jó gazdaságpolitikával és versenyképes oktatással is, de nem így döntöttek, és már nincs visszaút, rothadnak az eresztékek, minden darabokra fog hullani.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.