Tóth Ákos Vásárhelyi Mária: Ennek a rendszernek is vége lesz

Túlélési gyakorlatok

Szinte ő volt az egyetlen ember, aki valahogy mindvégig biztos volt benne, hogy a Kádár-rendszer meg fog dőlni. Mi meg csak elnézően mosolyogtunk – a lánya így emlékszik vissza Vásárhelyi Miklósra, aki ereje teljében kényszerült szembenézni a kilátástalansággal, azzal, hogy ő már csak az adott keretek közt élheti az életét, és mégis megbirkózott vele. Hogyan? És miként birkózzunk meg mi 2022-ben egy hasonló érzéssel? Vásárhelyi Máriával beszélgettünk.

Orbán Viktor 12 éve van hatalmon, most újabb négy év előtt áll, és ki tudja, még meddig marad. Ez egy rendszer, egy korszak, amelybe az én generációm, amely már azt hitte, hogy lehet ez másként is, élete teljében ragadt bele. Az ön édesapja, Vásárhelyi Miklós is az élete teljében élhette meg a kilátástalanság érzetét. Ezt hogyan tudta földolgozni?

Az én helyzetem annyiban speciális, hogy abba születtem bele, majd abban szocializálódtam, hogy mi marginalizált helyzetben vagyunk, tulajdonképpen ellenségek vagyunk. Én ezt akkor tudomásul vettem, adottságként fogadtam el, hogy nekünk ez a helyünk. Úgy hiszem, a kisebbségi lét még jót is tett a jellemünknek.

Egy hihetetlenül szolidáris családi közegben nőttem föl, s ez jellemezte a tágabb környezetemet is, vagyis a szüleim baráti körét, a hozzánk járó ismerősöket. Az a tény, hogy ki voltunk rekesztve a fősodorból, vagy ha úgy tetszik, ellenségek voltunk, erős belső kohéziót alakított ki, afféle sorsközösségé váltunk. Ugyanakkor soha, egyetlen pillanatig nem merült föl kétely bennem azzal kapcsolatban, hogy az én szüleimnek, az édesapámnak ne lenne igaza. Belső bizonyosságom volt, hogy a jó ügyért harcol. Amikor jött egy új ismerős, az első kérdésünk mindig az volt, hogy „Apu-párti?” Így osztottuk a világot kétrészre.

E kisebbségi létet miként élte meg egy gyerek?

Pechemre, azzal a házzal szemben, ahol mi laktunk, épp fölépítettek egy új lakótelepet, ahová a rendvédelmi szervezeteknél dolgozó fiatalokat költöztették, az épületek tele voltak BM-es fiatal párokkal, a gyerekeik az én korosztályomhoz tartoztak. Így az iskola is, ahová jártam, szintén kádergyerekekkel volt tele, de ettől nem volt jobb színvonalú az oktatás, mert a tanárok egy jelentős része is gyorstalpalón végzett káderfeleség volt. Igaz, akadtak közöttük régi tanárok is. Velem ott gyakorta éreztették, hogy nem vagyok közéjük való, mert úgymond a börtöntöltelék gyereke vagyok.

Ezt a gyerekek mondogatták?

Igen, igen, ha épp valamiért nem voltunk jóban vagy összevesztünk, akkor kórusban kiabálták, hogy a börtöntöltelék gyereke. A tanárok között is volt olyan, aki ellenséges volt velem szemben. De persze ez a kisebbségi lét minden másban érződött, apunak egy ideig nem volt állása, aztán…

…anyagbeszerző lett.

Igen, az. De hát a testvéreimmel tudtuk, hogy a szüleink nincsenek a helyükön. Anyu, miután hazajöttünk Romániából, évekig nem helyezkedhetett el tanárként, mert attól féltek, ideológiailag megrontja a gyerekeket. De mondom, az érem másik oldala az volt, hogy köröttem egy meleg fészek volt a családommal, a barátainkkal, és most, hogy visszaemlékezem, egyre gyakrabban jut eszembe, hogy igen, meglehet, valóban nagyon sok igazságtalanság ért például az iskolában, de akkor és valahogy egész életem folyamán is mindig volt valaki, aki kinyújtotta felém a kezét. Mindig volt valaki, egy tanár, egy pályatárs, egy főnök, aki segíteni akart nekem, valaki mindig akadt, aki a tudtomra adta, hogy ő tulajdonképpen velünk, a családommal rokonszenvezik.

Én most úgy élem meg, hogy az ilyen szempontból egy sokkal szolidárisabb társadalom volt, vagy legalábbis sokkal kevésbé uralta a gyűlölet, mint most. A Kádár-rendszer pragmatikus volt, marginalizálta a szüleimhez hasonlóan gondolkodókat, de akkor nem éreztem azt, hogy mivel mi mást gondolunk a világról, inkább dögöljünk meg. Hangsúlyozom, én a konszolidációs időszakban váltam felnőtté, nem az 56 utáni időszakról beszélek.

Arra vissza tud emlékezni, milyen volt megélni, hogy az édesapja 1960-ban kiszabadul?

Hét éves voltam akkor, és rettenetesen készültünk a hazajövetelének pillanatára. Anyu sosem vitt be bennünket a beszélőre, mert nem akarta, hogy mi, kisgyerekként, ott bent, abban az állapotban és olyan körülmények között, a börtönőrök sorfalától körülvéve lássuk aput.

Akkor mi már vagy öt éve nem találkozhattunk tehát vele, és mindenféle regényes elképzeléseink voltak csak róla. Olyanok, hogy majd jön a herceg a fehér lovon. Nagyon sokat beszéltünk arról, hogy majd egyszer hazajön az apu, s mi ehhez hozzáképzeltük őt, nagyon készültünk arra a pillanatra, amikor megérkezik. Azt találtuk ki a testvéreimmel, hogy majd elbújunk, és amikor megjön, előugrunk a bokorból. Csakhogy annyira megdermesztett bennünket a látvány, hogy nem mertünk előjönni a bokorból. Kiszállt a taxiból egy férfi, zsákkal a hátán, szürke volt, sovány, elgyötört. Én aztán valahogy előkerültem, de a bátyám elszaladt.

Nehéz idők voltak, rémes volt nézni, hogy otthon ül egész nap, és reggeltől-éjszakáig az íróasztalnál görnyed és mindenféle ponyvaregényeket fordít, mert csak alkalmi munkákat kapott. De mégis, szinte ő volt az egyetlen ember, aki valahogy mindvégig biztos volt benne, hogy a Kádár-rendszer meg fog dőlni. Mi meg csak elnézően mosolyogtunk.

De azt hogyan tudta földolgozni, hogy lényegében ez lett a sorsa, ez a kilátástalanság?

Eleinte elég depressziós volt, emlékszem, mindig azt mondogatta, hogy a fák állva halnak meg. Nem tudom, pontosan mit értett ez alatt…

…talán azt, hogy nem adja föl?

Igen. Hogy nem fog megtörni, behódolni. De közben ő nagyon bizakodó, pozitív személyiség volt. És aztán onnantól, ahogy jöttek ki a barátok a börtönből és valamiképp konszolidálódott a rendszer, ő is elkezdhetett dolgozni egy könyvkiadónál, így pedig már nem volt annyira nyomasztó a helyzet.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!