Urbán András: A kompromisszumoknak ára van

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház igazgatója, rendezője időszerű, meghökkentő, felzaklató színházáról ismert. Az Átriumban a társulat kollektív átiratában, kortárs kabarénak rendezte meg a Mefisztót, Alföldi Róberttel a címszerepben.

Mennyiben inspirálta Alföldi személye, hogy egy kortárs Mephisto-történetet vigyen színre? 

Nagy örömmel vállaltam az Átrium felkérését a Mefisztóra, annál is inkább, mert már kezdetben felmerült Robi neve. Egy adott színész személye nagyon fontossá válhat, én is alkalmazom ezt a módszert, ami befolyásolja, hogy milyen irányban születik meg egy előadás. Ezúttal is szoros, kreatív viszonyt építettem ki a színészekkel, az ő improvizációik bizonyos részei direktben vagy átdolgozva be is kerültek a Mefisztóba. Az előadás gerince a Klaus Mann-féle történet, amit a mi változatunk nagy vonalakban, gyakran sejtetésszerűen követ, blaszfémikusan, játékosan. A legigazabb, legvéresebb értelemben kabarét láthat a közönség, amiben a szabad gondolkodás, a szabad beszéd a műfaj harsány, szórakoztató stílusát felhasználva jelenik meg. Bizonyos kispolgári rétegből kiválthat olyan reakciókat, hogy bizonyos színpadi helyzeteket provokatívnak élnek meg.

A zenés revü koncepcióhoz tartozik, hogy hangsúlyos a női vonal a Mefisztót alakító Höfgen mellett? 

A női szabadság, a nők jelenléte szerves része a sztorinak, ugyanakkor maga a varietéjelleg is diktálta, hogy eljátsszunk a konvencionális, társadalmilag elfogadott szexizmussal, ami ezt a történetet körülveszi. Amikor a női jogokról beszélünk, nyilván az emberi jogokról beszélünk. Ebben a bizonyos kabaréban a szereplők eljátsszák a történetet, bizonyos pillanatokban érintkezve a valósággal, máskor meg mesélve a sztorit.

A valóság tálcán kínálja a példákat a hatalomnak való behódolásról, az így szerzett társadalmi felemelkedésről, művészet és hatalom perverz kapcsolatáról.

A Mephistóban megkerülhetetlen a művész és a hatalom viszonya. Olyan időben élünk, amikor a bipoláris politikai színtér próbál felőrölni bennünket, folyamatos politikai oldalválasztásra kényszerít. Groteszk, az abszurdig eltúlzott leképezése a társadalomnak, hogy ki hova tartozik, jobbra vagy balra. Az igazságról nem lehet szólni, csak arról, amit a politikai háttér, az ideológia megenged. Ez a művészetet is teljesen szétroncsolja. Művészetről már nem is tudunk beszélni, mert mindannyian különböző politikai pólusokat szolgálunk ki. Annak a kontextusában nyilvánulunk meg, hogy mondandónk megfelel-e a mi liberális vagy jobboldali gondolatainknak, vagy hogy árt-e eleget a másik oldalnak. Ugyanakkor állandóan felmerül annak az erkölcsi kérdése, hogy bizonyos emberek együttműködnek a hatalommal. Olyan egyszerű erre azt mondani, hogy senkivel nem kell együttműködni. Ez nem igaz. Az embernek élnie kell, alkotnia kell. A kompromisszumoknak viszont ára van, ami felőrli az embert. Höfgennél épp az az érdekes, hogy egyszerre van meg benne Faust és Mephisto, mint ahogy vélhetően minden művészben. Mind részesei vagyunk ennek a világnak. Nem hiszek abban, hogy mindig valaki más a hibás. Ha valaki azt mondja, hogy ő még nem piszkolta be a kezét, az elég gyanús. Höfgen egyrészt áldozat, másrészt áldozattevő. Az ember felelős azért, hogy mit, mikor, hogyan csinál, de ugyanúgy joga van ahhoz is, hogy korlátok nélkül igazat mondjon, vagy hogy szabadon alkosson. Mégis, folyamatosan ki van téve valamilyen fajta cenzúrának: akár a többség elnyomó ereje, akár a hatalom részéről érkező vizsgálódás arra készteti az embereket, hogy ne beszéljenek őszintén.

Mennyire szűrődik be az előadásba a magyar színházi szakma kettészakadása, a kormányoldal szította kultúrkampf, az SZFE szétrombolása?

A társadalom kettészakítottsága jelenik meg a színházban is. Ugyanakkor abban a sok rosszban, amit történik, megvan talán az a jó, hogy felborultak bizonyos, korábban megváltoztathatatlannak tűnő helyzetek. Sajnos ez nem jelenti azt, hogy a helyükre jobb kerül, de a változás lehet akár pozitív is. Rendezés közben nyíltan foglalkozom annak a valóságnak a kérdéseivel, amit állampolgárként mi, színházcsinálók is megélünk a mindennapokban, de ez csak inspiráció, nyersanyag, ami fontos ahhoz, hogy kialakuljon az előadás hangvétele, stílusa. Kiszólások, utalások szintjén természetesen megjelenik az is, ami az utóbbi időben a színházi szakmában történt, de nem feltétlenül arról az oldalról megközelítve, amit mindenki elvárna. Minden jelenség kritizálható, kritikailag is megfogalmazható. Egy dologhoz nem férhet kétség: hogy mindig az áldozat oldalán állunk.

Szabadkáról nézve, ottani kisebbségi magyarként milyen érzeteket kelt önben, hogy Magyarországon a színházi szakma kormányhoz lojális képviselői az úgynevezett nemzeti művészetet „dicsőítik”?

Ez nem specifikusan magyar találmány, Szerbiában is hallani a fennálló hatalmat, az elnököt dicsőítő kijelentéseket. Nekem már nincs különösebben identitásproblémám a magyarságomat illetően. Kisebbségben a nacionalista magatartás is teljesen másként jelentkezik, mint többségben; akár védelmi stratégiaként. A nemzeti kultúra mögé bújva politizálást viszont förtelmes vétségnek tartom. Ha már nemzeti színházról, mint koncepcióról beszélünk, akkor egy olyan nemzeti népszínházi gyakorlatot igyekszem képviselni, ami egy adott nemzeti közösség problémáival foglalkozik. Ettől nemzeti a színház, nem attól, hogy szép ruhában, valamilyen történelmi előadást nézve felemelőnek érezzük magunkat, mert egy adott nemzet tagjai vagyunk. Baloldalon nem lehet kimondani a nemzeti szót pozitív értelemben, de közben a nemzeti közösségeket nem lehet megtagadni. Általános jelenség, hogy egy bizonyos politikai erő privatizálja a nemzet szó jelentését, létrehoz egy diktátumot, ami meghatározza, hogy ki vagy mi számít „jó magyarnak”, „jó szerbnek” satöbbi. Az, hogy kritikusan viszonyulok a nemzetinek kikiáltott értékekhez, nem jelenti, hogy rosszabb magyar lennék annál, aki ebben a szerepben tetszeleg.

A Mefisztó című előadás nyilvános főpróbájára június 25-én este fél 8-kor és 26-án délután 6 órakor, bemutatójára 27-én este fél 8-kor kerül sor az Átriumban. További előadások: június 28., július 13., 15. este fél 8.

Klaus Mann regénye nyomán, Mikó Csaba és Kukk Zsófia színpadi átirata alapján Urbán András és a társulat: MEFISZTÓ
kortárs kabaré egy részben

játssza:

Alföldi Róbert, Hartai Petra, Huzella Júlia, Nagyabonyi Emese, Péterfy Bori, Tornyi Ildikó

zenekar: Gátos Iván, Nagy Zsolt, Studniczky László ’Zsatyi’ / Pál Gábor

koreográfus: Widder Kristóf,

jelmez: Pető Kata,

zenei vezető: Gátos Iván,

fővilágosító: Ilyés Róbert-Leó,

súgó: Zsolnay Andrea,

segédrendező: Bali V. Gergő,

produkciós menedzser: Studniczky László,

koordinátor: Nyulassy Attila,

műszaki vezető: Czibor Attila,

produkciós vezető: Ugrai István,

producer: Zsedényi Balázs,

rendező: Urbán András

Megtekintését 18 éven felülieknek ajánljuk. Az előadást 1 óra 50 percben, szünet nélkül játsszák.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.