Mennyiben inspirálta Alföldi személye, hogy egy kortárs Mephisto-történetet vigyen színre? 

Nagy örömmel vállaltam az Átrium felkérését a Mefisztóra, annál is inkább, mert már kezdetben felmerült Robi neve. Egy adott színész személye nagyon fontossá válhat, én is alkalmazom ezt a módszert, ami befolyásolja, hogy milyen irányban születik meg egy előadás. Ezúttal is szoros, kreatív viszonyt építettem ki a színészekkel, az ő improvizációik bizonyos részei direktben vagy átdolgozva be is kerültek a Mefisztóba. Az előadás gerince a Klaus Mann-féle történet, amit a mi változatunk nagy vonalakban, gyakran sejtetésszerűen követ, blaszfémikusan, játékosan. A legigazabb, legvéresebb értelemben kabarét láthat a közönség, amiben a szabad gondolkodás, a szabad beszéd a műfaj harsány, szórakoztató stílusát felhasználva jelenik meg. Bizonyos kispolgári rétegből kiválthat olyan reakciókat, hogy bizonyos színpadi helyzeteket provokatívnak élnek meg.

A zenés revü koncepcióhoz tartozik, hogy hangsúlyos a női vonal a Mefisztót alakító Höfgen mellett? 

A női szabadság, a nők jelenléte szerves része a sztorinak, ugyanakkor maga a varietéjelleg is diktálta, hogy eljátsszunk a konvencionális, társadalmilag elfogadott szexizmussal, ami ezt a történetet körülveszi. Amikor a női jogokról beszélünk, nyilván az emberi jogokról beszélünk. Ebben a bizonyos kabaréban a szereplők eljátsszák a történetet, bizonyos pillanatokban érintkezve a valósággal, máskor meg mesélve a sztorit.

A valóság tálcán kínálja a példákat a hatalomnak való behódolásról, az így szerzett társadalmi felemelkedésről, művészet és hatalom perverz kapcsolatáról.

A Mephistóban megkerülhetetlen a művész és a hatalom viszonya. Olyan időben élünk, amikor a bipoláris politikai színtér próbál felőrölni bennünket, folyamatos politikai oldalválasztásra kényszerít. Groteszk, az abszurdig eltúlzott leképezése a társadalomnak, hogy ki hova tartozik, jobbra vagy balra. Az igazságról nem lehet szólni, csak arról, amit a politikai háttér, az ideológia megenged. Ez a művészetet is teljesen szétroncsolja. Művészetről már nem is tudunk beszélni, mert mindannyian különböző politikai pólusokat szolgálunk ki. Annak a kontextusában nyilvánulunk meg, hogy mondandónk megfelel-e a mi liberális vagy jobboldali gondolatainknak, vagy hogy árt-e eleget a másik oldalnak. Ugyanakkor állandóan felmerül annak az erkölcsi kérdése, hogy bizonyos emberek együttműködnek a hatalommal. Olyan egyszerű erre azt mondani, hogy senkivel nem kell együttműködni. Ez nem igaz. Az embernek élnie kell, alkotnia kell. A kompromisszumoknak viszont ára van, ami felőrli az embert. Höfgennél épp az az érdekes, hogy egyszerre van meg benne Faust és Mephisto, mint ahogy vélhetően minden művészben. Mind részesei vagyunk ennek a világnak. Nem hiszek abban, hogy mindig valaki más a hibás. Ha valaki azt mondja, hogy ő még nem piszkolta be a kezét, az elég gyanús. Höfgen egyrészt áldozat, másrészt áldozattevő. Az ember felelős azért, hogy mit, mikor, hogyan csinál, de ugyanúgy joga van ahhoz is, hogy korlátok nélkül igazat mondjon, vagy hogy szabadon alkosson. Mégis, folyamatosan ki van téve valamilyen fajta cenzúrának: akár a többség elnyomó ereje, akár a hatalom részéről érkező vizsgálódás arra készteti az embereket, hogy ne beszéljenek őszintén.