Velünk marad a vallás

Szilárdi Réka: Az újpogány mozgalmak az alternatív történelemre reagálnak

Tóth Bea | 2022.01.10. 09:40

Olvasási idő kb. 16 perc

Európában az intézményes vallás már nem képes kielégíteni az igényeket, de ez nem jelenti azt, hogy a kiábrándultak ne keresnék továbbra is a hitüket – egyesek például az újpogányság követői közé állnak. A régiónkban megjelent újpogány mozgalmaknak viszont más színezetet ad a múltunk, vannak, akik a nemzeti ősmagyar vallást igyekeznek hamvaiból föltámasztani. Dr. Szilárdi Réka egyetemi docens szociálpszichológussal, az újpogányság kutatójával beszélgettünk.

Mi az újpogányság és egyáltalán, miből ered számunkra a pogányság negatív csengése?

A 60-as években azzal a céllal szerveződtek különféle csoportok, hogy megkíséreljék a kereszténység előtti vallásokat rekonstruálni, legfőképpen az amerikai, az angolszász világban és Nyugat-Európában. Magukat újpogánynak, kortárspogánynak nevezték, pontosan azért, mert a pogányság negatív konnotációja már évezredeken át meghatározta a szó jelentését. Ugyanis a pogányság eredetileg a vidéki, plebejus római lakosságot jelölte, majd – a kereszténység elindulásával – mindazokat, akik nem keresztények.

Mi különbözteti meg ezeket az ezoterikus csoportoktól?

Az ezoterikus csoportok általában szinkretisták, azaz különböző vallási tradíciókból válogatják össze és vegyítik a vallási tanításokat, majd így állnak össze egy rendszerré. Ezzel szemben az újpogányság megpróbál egy már meglévő vallási tradíciót feléleszteni. Kérdés persze, hogy valóban rekonstrukcióról van-e szó, mert némi tanulmányozás után kiderül, hogy ezek sokkal inkább konstrukciók. Az eredeti ősvallási hagyományokról nem mindig van elegendő információnk, kevés tudásunk van arról, milyen lehetett az eredeti druida vallás, mert a keltáknál például rituális írástilalom volt. Van persze valamennyi tudás a vallási rítusokról, a hitrendszerekről, arról, miként nézett ki a Pantheon, de ez a tudás is a 19. században kezdődő antropológiai és valláskutatási forrásokból áll rendelkezésünkre. Az újpogányság és az ezoterikus csoportok között látszólag nincs akkora eltérés, például alkalmanként láthatjuk, hogy bizonyos újpogány csoportoknál meg-megjelennek ezoterikus tanítások is.

Mi működteti ezeket a viszonylag kis létszámú újpogány csoportokat?

Vallásszociológia értelemben a két alacsonyan strukturált, hierarchia nélküli, alulszervezett csoport a szekta és a kultusz. A szekta egy társadalmi karizmával bíró központi figura köré szerveződik, a fennálló társadalmi renddel ambivalens a viszonya, akár meg is akarja dönteni. Tipikus szekta az őskeresztény vallás. Ehhez képest az újpogányság a kultuszba tartozik, ami lazán szerveződik és nincs gondja a fennálló társadalmi renddel, mivel nincs jól körülhatárolható, önálló tagsága. Előfordulhat, hogy a tagok egyik héten Asatru kultusz gyűlésén vesznek részt, a másik héten pedig a Pilisben találkozhatunk velük, valamilyen ősmagyarnak mondott rítuson.

Mi alapján választják ki a nekik tetsző elemeket, például a sumér elemeket?

Ez függ az alapítótól, a vallás ideológusának személyétől is. Érdekes, hogy a nemzeti újpogányságon belül is van két jól elkülöníthető csoport. Az egyik a kereszténység előtti, sámánisztikus, táltos vonalat követő ősvallást gyakorol, sumér vagy más elemekkel. A másik pedig mindezt szinkretizálja a kereszténységgel olyan elképzelések mentén, mint például Jézus magyar, pártus szkíta-szittya herceg, vagy épp a sumér-magyar nyelvrokonság. Egyébként minél korábbra vissza tudja datálni magát az adott vallási identitás, annál legitimebbnek és autentikusabbnak fogadtatja el magát.

Közép-Európában hogyan kapott az újpogányság nacionalista felhangot a 90-es években?

Ahogy a 18. században megjelenik a nemzetfogalom, aközben – a felvilágosodás folyományaként – a vallás halványulni kezd, végül a nemzeti identitás átveszi a vallási identitás funkcióját a nagycsoportos azonosulás egyik lehetőségeként. Azonban a történelmi múlt miatt a nemzeti identitás máshogy horgonyzódik le ebben a régióban, mint Nyugat-Európában és az angolszász világban. Míg Nyugat-Európában a nemzetidentitás állampolgári kategória, állampolgári szövetség lesz és államnemzet, addig Közép-Kelet-Európában nemzetállam jön létre, ami etnikai, vérségi, archaikusabb alapon szerveződik, erősítve a nyelvi nacionalizmust. Ezek nagyon mély kollektív érzelmi mintázatok. Ennek az örökítődésnek okaként e régióban a történelmi fejlődésnek van egy késése, s ugyan mindenáron be akarja hozni a Nyugat-Európában már meglévő államnemzet kategóriát, ám eközben a birodalmi beékelődöttség geopolitikai helyzete miatt elemi fontosságú a saját nemzetállam megléte is. A rendszerváltás idején a Vasfüggöny leomlása és a Szovjetunió összeomlása után Közép-Kelet-Európa országainak új alkotmányaiba bekerül a vallásszabadság, ami hihetetlen nagy turbulenciát hoz a 90-es években, s késéssel, de itt is megjelennek az újpogány mozgalmak. Ám ezek szinte egyből összeforrnak az elnyomott történelmi múlttal, az idegen hatalmaktól való félelemmel, a fenyegetettség élményével. S jóllehet, ugyanarról a remitologizáló kísérletről beszélünk, mint Nyugat-Európában, csakhogy úgy élesztik újjá a saját nemzetük ősvallását, hogy már a kereszténységre is elnyomó vallási hagyományként tekintenek. Amíg Nyugaton természetközpontú vallási rítusokkal teletűzdelt, politikai preferenciák tekintetében alapvetően liberális szemléletű, genderkérdésekben megengedő vallási irányzatok jönnek létre, addig ebben a régióban a fenyegetettség élménye, az elnyomottság, a nemzeti identitás mentén szerveződik a kortárs pogányság.

Politikailag aktívak?

Attól függ. Magyarországon több olyan csoport is van, amely az ősnemzeti vallást akarja újraéleszteni, de vannak olyanok is, amelyek import dogmatikát jelenítenek meg, ahogy például a Kelta-Wicca hagyományőrzők, vagy az ógermán mitológián alapuló, skandináv területeken népszerű Asatru, vagy a druidizmus hívei. Ők nagy valószínűséggel balliberális preferenciájúak, ugyanakkor nemzeti magyar vallási rendezvényeken kelta vagy Odin-hívőkkel is összefutottam. A nemzeti ősmagyar vallást rekonstruálni vágyók, ha politikailag aktívak, akkor nagy valószínűséggel jobboldali politikai preferenciájúak. Esetükben megjelenik a fenyegetettség érzete, az euroszkepticizmus, az alternatív történelem- és nyelvszemlélet, az elnyomó hivatalos tudomány, miszerint nem hisznek az akadémiai tudásnak, a finnugor nyelvrokonságot elgyökértelenítési kísérletnek vélik és úgy tartják, hogy az őstörténetünket a nagy nemzetek az érdekeik szerint hamisították meg. Ebben a szemléletben a Habsburg-ideológia is azért nyomott minket a finnugor nyelvrokonság felé, hogy messze legyenek a rokonaink, s ezzel se tudjunk összekapcsolódni velük és erősebbekké válni.

 

Igencsak disszonáns lehet megélni, hogy bár úton-útfélen szembesülnek a tényekkel, minden pillanatban perlekedhetnek maréknyian, szemben a világgal.

Lélektanilag mindenképpen, mert ez egy fenyegetett állapot. Az identitásmintázat azt mutatja, hogy a kollektív történelmi traumákat nem képesek feldolgozni. Ezek az államok az idegen hatalmaktól való félelemre és állandó fenyegetettségre úgy reagálnak, hogy egyszerre van egy mániás önfelnagyításuk – „mi egykor nagyok voltunk és majd valamikor nagyok is leszünk” –, és van egy állandó félelmi állapotuk, önmagunk leértékelése. Készültek vizsgálatok, elsősorban a pécsi Narratív Pszichológia Kutatócsoporttal. Ezek során általános és középiskolai történelemkönyveket elemeztek azzal kapcsolatban, hogy a szövegek milyen érzelmi mintázatokat mutatnak, és kiderült, hogy a magyar kollektív identitás egész egyszerűen nem dolgozta föl a történelmét. Talán a tatárjárás az utolsó olyan történelmi periódus, amikor még pozitív történelemszemléletben vagyunk, utána megkezdődik a nemzeti sorsforgatókönyv írása: jöttek az idegen hatalmak, összetűztünk, már majdnem nyertünk, de a legvégén letörtek bennünket. Ez a fenyegetettség és mintázat kollektív össztársadalmi szinten jelenik meg. Az újpogány csoportok tagjainál pedig még explicitebben, esetükben kognitívan is megjelenik a fenyegetettség élmény. Ugyanaz a dinamika: ha valaki azt mondja, hogy a hivatalos akadémiai tudás hazudik, akkor egyszerre érezheti magát egy rejtett tudás birtokában s egyszerre fenyegetve.

A fenyegetettség átszövi a kormány retorikáját is. A populizmus és a nacionalizmus hosszú távon nyomot hagyhat a kereszténységben? épes akár maradandó változásokat is okozni egy vallásban?

A politika képes instrumentalizálni a vallást. A keresztény egyházak történelmében a hatalmi állapot mindig is adott volt, onnantól kezdve, hogy a kereszténység Európa-szerte elterjedt. A politika ilyen értelemben valamilyen szinten képes tartós változásokat indukálni a vallásosságban. A jelenlegi populista tendencia sokkal inkább a hívek kollektív attitűdjét befolyásolja, formálja, mégpedig szándékosan. Teszi mindezt úgy, hogy megtalálja azokat a vallási értelmezéseket, amelyekkel nagyobb szavazóbázist tud elérni. Valójában a politika és a vallás olyan „házasságáról” van szó, amelyben win-win szituáció jelenik meg. S hogy dogmatikai, vallási tanítások szintjén mennyire torzít? Én a torzítást sokkal inkább a társadalmi valóságban látom, például akkor, amikor a plébános a Pride napján a család vagy a szexuális orientáció fogalmát magyarázza a saját értelmezésében.

Hogyan éli meg egy nyugati- illetve egy kelet-európai a kereszténységét?

A vallásokra szeretünk monolit tömbökként gondolni, holott minden vallási fenomén rendkívül heterogén természetű. A kereszténység természetesen mindenhol kereszténység, de nagy valószínűséggel másképp éli meg a kereszténységet egy Latin-Amerikában élő perui keresztény, mint egy magyar római katolikus. Akár azt is mondhatnánk, hogy ahány ember, annyiféle vallás. Regionális színezetben Közép-­Kelet-Európában, de még a Baltikumban is, a társadalmak fokozottan sérülékenyek és érzékenyebbek az ellenségkép-gyártásra. Egyébként is, klasszikus szociálpszichológiai tény, hogy csoportokat úgy tudunk közös platformra hozni, ha adunk nekik egy közös vélt vagy valós ellenségképet. Ez az előbb említett kollektív fenyegetettségérzés miatt úgy működik, mint egy triggergomb, függetlenül a politikai preferenciáktól. Talán emiatt a szenvedéshez, mártír szerephez is jobban kapcsolódunk, minden kulturális területen.

A pszichológiai kutatások együttjárást írnak le az egyén testi-mentális egészsége és spiritualitása, vallásgyakorlása között. Azt mondják, az egyén vallásgyakorlása, mondhatni, egészségvédő hatású. A magyar kereszténység esetében is elmondható ez?

Valójában sehol nincs ilyen egyértelmű megfelelés a vallás és egészség közt. Azt számos kutatás bizonyítja, hogy a vallásosság korrelálhat pozitívan a fizikai egészséggel – valószínűleg annak köszönhetően, hogy általában a vallási hagyományokban tartózkodnak a szenvedélybetegséget okozó szerektől, így statisztikailag kevesebb lesz az ilyen típusú megbetegedés is. A mentális egészség kapcsán azonban sokkal heterogénebb kutatási eredményeket találunk. Van olyan kutatás, amely azt mondja, hogy igen, úgy tűnik, a vallásosság képes megküzdési stratégiává válni akár a depresszióval szemben, ugyanakkor az, aki vallásosnak vallja magát, sebezhetőbb is a depresszióval szemben. A vallásosság és a mentális egészség kutatása abból a szempontból problémás, hogy azok a pszichológus kutatók, akik ezeket a végzik, nem tesznek különbséget egy buddhista, egy keresztény, egy muzulmán vagy egy újpogány között, nem elég differenciáltak vallástudományi kérdésekben, és figyelmen kívül hagyják azt is, hogy mennyire megélt az a vallás. Az kétségtelen, hogy ha terapeutikus szemléletben gondolkozunk, akkor az értelemadás, vagyis hogy a velünk történt eseményeknek, a saját egyéni létünknek értelmet tulajdonítanunk, akár a halálon túl is, az mint egy sajátos coping (küzdelem, megbirkózás – a szerk.) működik, amely erősítheti a feldolgozás folyamatát is. Például Viktor Frankl logoterápiája vagy sokan mások a megértést és értelemadást tekintik kulcsfontosságú mozzanatnak a mentális állapotunk karbantartási jelzőjeként.

Ez a coping hogyan valósult meg az elmúlt két évben? Magának a vallásnak volt válasza a járványra?

Egy jól szervezett egyház jó esetben mindenre tud választ adni, hiszen az a szerepe, a funkciója, hogy a híveit el tudja igazítani a világ kakofóniájában. Ezért tudja a politika instrumentalizálni az egyházakat. Nem biztos, hogy az esemény okára is tudnia kell válaszolni, de hogy miként küzdjünk meg ezekkel az időkkel, arra bizonyosan.

Mitől függ, hogy milyen választ ad?

Függhet a vallási vezető válaszától, a vallás dogmatikájától, s attól is, hogy adott esetben a vészterhes időkre tradicionálisan miképp emlékeztet. Komoly világesemény, menekülthelyzet, járvány esetén a legnagyobb hatást az jelenti, hogy az egyházi vezetők mindezt hogyan kommunikálják. A keresztény egyház tekintetében a hivatalos állásfoglaláshoz tudnak csatlakozni vagy adaptálódni a kisebb szervezeti egységek, például a plébániák, de ez sem feltétlenül mutat homogén képet. Ferenc pápa állásfoglalásai például rendre kitermelnek olyan vélemény-buborékokat, amelyek túlzásnak tartják gondolatait.

Az Európa-szerte feltárt szexuális abúzusok miatt tömegek hagyják el az egyházat. Itthon vidéken, ha elveszítjük a templomba járó generációt, papot is lasszóval lehet fogni. Eljön egyszer a kor, midőn a templomokból múzeum lesz, az egyház kiüresedik és mint politikai tényező, a vallás pedig a szimbólumok szintjén marad velünk?

Azért is érdekes e fölvetés, mert azt bizonyítja, hogy mennyire nem tudunk az európai dimenzión túllátni. A szekularizáció, az elvilágosiasodás nem azt jelenti, hogy megszűnik a vallásosság, hanem az intézményi keretekhez kötődő vallásosságban történik jelentős változás már a 60-as évektől kezdve. Ez nem azt jelenti, hogy elvallástalanodnak, hanem azt, hogy másképp lesznek vallásosak az emberek. Ez a tendencia pedig leginkább csak Európára jellemző, mert mindenhol máshol, Észak- vagy Dél-Amerikában, Ázsiában, Afrikában turbulálnak a vallások. Erős túlzással, de Amerikában nem lehet találkozni olyan emberrel, akinek ne az lenne a második mondata, hogy ő melyik felekezethez tartozik. Ez nyilván az eltérő társadalmi struktúra következménye, így ott például egészen más a szerepe és funkciója a vallási közösségeknek, szervezeteknek. Összességében elég általános kérdés az, hogy mi lesz a vallás jövője. A 20. század elején, a pozitivista tudományfilozófia korszakában Comte, Freud, Marx vagy Fraser például arról beszélt, hogy a vallásosság valójában az emberiség kiskorúságához tartozik, és a tudomány erősödésével, a vallás kiszorulásával végre megkapjuk azokat a tudományos válaszokat, amelyekre az emberiség mindig is várt. Ezt az elképzelést a valóság cáfolta. Attól, hogy a tudomány halad előre, a vallás még jelenlévő igény, mondhatni, az ember antropológiai állandója. Nem találunk olyan civilizációt, amely ne termelt volna ki valamilyen vallási tradíciót. Bizonyosan el tudunk képzelni olyan időszakot, amikor a vallások teljesen elhalványulnak, de nem úgy tűnik, hogy a világ ilyen irányba tartana, bármilyen magas szintű tudományosság termelődik is ki.

Még több olvasnivaló a témában

Krajczár Gyula

Szabó Barnabás

Hiába trükközik a KSH, az emberek 100 százalékos inflációt érzékelnek

Csak a kenyér több, mint 60 százalékkal drágult

Szabó Brigitta

Láng Zsuzsa

Cser-Palkovics András: Kulcskérdés, hogy megjöjjenek az EU-s pénzek

Energiacsúcs összehívását és a fűtési szezon végéig ársapka bevezetését kérik a kormánytól az önkormányzatok.

Tóth Ákos

Ónody-Molnár Dóra

Kvótát a magyar cigányságnak!

A faj szó átírását kezdeményezik a magyar joganyagban az Ámbédkar Technikum vezetői

Ónody-Molnár Dóra

Paul a pult mögött

McCartney, 3, 2, 1.

Benedek Szabolcs

Árnyékkormány angol és magyar módra

Őfelsége leghűségesebb ellenzéke

Szabó Barnabás

Mindenki hazaárulója

Eckhardt Tibor (1888-1972)

Révész Sándor

Vásárhelyi Mária

Ipsos: A magyarok tartanak a legjobban az áremelkedéstől

Többen hibáztatják a háborút, mint a kormányt

Lakner Zoltán

Lakner Zoltán

Tamás Ervin 

Folytatódik Iványi Gáborék zaklatása

A BM-ben nem tudja a bal kéz, mit csinál a jobb

Ónody-Molnár Dóra

Baljós tanévkezdés

Csak irracionális racionalizálás képzelhető el

Ónody-Molnár Dóra

Keresés