Járványhelyzet: Mentálisan sérülnek a gyerekek

Egyre gyakoribb válságjelenség az önsértés

Járványhelyzet: Mentálisan sérülnek a gyerekek

Fotó: A szerző felvétele

Az önsértéses esetek és az öngyilkossági gondolatok a három legfontosabb téma között szerepelnek. Korábban az ilyen esetek nem voltak ennyire feltűnően jelen – mondja lapunknak Flach Richárd iskolapszichológus, aki doktori kutatásában a fiatalok önkárosító magatartásformáit tanulmányozza. A szakemberrel arról beszélgettünk, hogyan érintette a serdülőket a járványhelyzet.

Miként érte a gyerekeket és családjaikat 2020 tavaszán a járvány első hulláma, és változott-e ehhez képest valami a következő hullámok során?

A járvány kezdetben egy hirtelen jött, nyilván nem várt és nagyon megterhelő esemény volt az egyén, a családok vagy épp az osztályközösségek számára. Az erőforráshiányos, elégtelen feltételek mellett működő intézményrendszerekben a Covid hatása bizonyos értelemben az utolsó csepp volt a pohárban. Az intézmények, amelyek leginkább a kapacitásaik határán működtek, hirtelen olyan kihívásokkal szembesültek, amelyekkel korábban nem találkoztak, a váratlan és igen komoly helyzetet elkerülni vagy megoldani belátható időn belül nem tudták. Tavaly azt láttam az általam látogatott baranyai iskolákban, hogy a járvány első szakaszában kevésbé volt hangsúlyos a pszichológus szakemberek szerepe. Inkább a kezdeti sokk utáni szakaszokban, a szokatlan helyzethez való elhúzódó alkalmazkodás mentén kapcsolódtunk be az iskolák életébe, a közösségek újraszervezésétől kezdve az egyéni nehézségek feldolgozásának megsegítéséig.

A kezdetekkor az iskolák szempontjából hirtelen azt kellett mindenkinek felmérnie, hogy tud-e otthonról tanulni a gyerek, van-e internetük, hozzá eszköz, a tantestület miként tud önerejéből a digitálisnak mondott oktatásra berendezkedni. Hozzá kell tenni, hogy persze senki nem készült fel arra, hogy ez el fog húzódni, most pedig már kezdjük a harmadik évet is. Ez az emberi alkalmazkodás újabb és újabb kreatív erőfeszítéseit hívta és hívja elő. Voltak olyanok, akik a járvány első szakaszát még nehezen ugyan, de el tudták viselni, ám később megtörtek. Talán a legnehezebben megszokható az egészben a bizonytalanság-faktor, ami azóta is az életünk meghatározó része. Közben persze lett oltás, vele pedig a vita, ki oltáspárti vagy oltásellenes. A gyerekek ezt a megosztottságot érzékelve, sokszor maguk sem tudják, mit gondoljanak erről a szituációról. A félelmeikről, szorongásaikról és tanácstalanságukról hajlamos megfeledkezni a felnőtt társadalom.

Lehetett egyáltalán kezelni ezt a krízist rövid távon?

Van egy mondás a szakmánkban, miszerint, aki gyerekekkel akar foglalkozni, az felnőttekkel fog, de ez úgy is áll: ha a szülő, a pedagógus testileg és lelkileg is jól van, akkor a körülötte lévő gyerek is kiegyensúlyozottabb, magabiztosabb és vidámabb. Felnőttként tehát fontos saját mentálhigiénénk és fizikai állapotunk ápolása. Ez a mindennapi egészségmegőrző rutinok mellett azt is jelenti, hogy nehéz helyzetekben tudunk segítséget kérni. Krízishelyzetben rendkívül fontos, hogy legyen olyan támogató és elfogadó közeg, amelyre számíthatunk. Az általam közelebbről ismert korosztály számára pedig különösen fontos, hogy kérdezhessenek és kérdéseikre hiteles válaszokat kaphassanak. Az is igaz, hogy mindenki eltérő módon küzd meg a frusztrációjával, ahol a szülői, felnőtt minták is hangsúlyosak.

Sokan a lelki fájdalmat a testi fájdalmon, például önsértéseken keresztül tudják enyhíteni. A probléma az, hogy ehhez egy idő után egyre nagyobb dózis kell, s az ember erre is rá tud szokni. Az észre nem vett, fel nem ismert és el nem látott serdülőkori önsértések esetén nagy a valószínűsége annak, hogy hosszabb távon az öngyilkossági kísérletig romlik az állapot. A mostani önsértéses esetek inkább a kommunikációról, az érzelemszabályozásról szólnak, segítségkérések akár a környezet felé (cry-for-help), vagyis ezeket nem a manipuláció vagy az öngyilkossági szándék motiválja. Nem érdemes megfeledkezni arról sem, hogy a társadalomban meglévő feszültségek az iskola határánál nem állnak meg. Így e mikroszociológiai közegben, a tudásátadás mellett az érzelmi kompetenciák fejlesztésével is foglalkozni kell, de nem lehet minden feladatot a nevelési intézmények hatáskörébe delegálni. Fontosnak tartom, hogy településtől függetlenül, mindenkinek legyen hozzáférése a szakellátáshoz, ahol szülő és gyerek megnyugtató, és hosszú távú megoldást találhat problémájára.

A szakembereknek, a pedagógusoknak vannak tapasztalataik arról, miként oldhatják ezeket a feszültségeket?

Sokszor túlzott elvárás az iskola felé, hogy a tanításon túl kezeljen konfliktusokat, esetleg pszichés zavarokat is. A többségi pedagógus-társadalom erre nincs felkészítve, mert olyan felelősség kerül az iskolára, amelyhez eszköz, módszer, idő és hely sem áll rendelkezésre. Az iskolapszichológusok, jómagam és a kollégáim, magunkra hagyatva működünk a mostani helyzetben – és főleg vidéken van ez így. Próbálunk csapatban dolgozni, rendszeresen tartunk egyeztetéseket. Jelenleg igen magas a vírushelyzettel kapcsolatos eseteink száma, a halál, a gyász, a traumák feldolgozása.

Az önsértéses esetek és az öngyilkossági gondolatok a három legfontosabb téma között szerepelnek tavaly ősztől, a korábbi csapatmegbeszéléseken az ilyen esetek még nem voltak ennyire feltűnően jelen. Egyre többször fordul elő, hogy meg kell szervezni azoknak a gyerekeknek az ellátását, akik mentálisan, lelkileg már nagyon nincsenek jól. Az iskolapszichológusoknak a súlyos esetekben már más intézményekkel, a családsegítővel, a gyermekjóléti szolgálatokkal, a pedagógiai szakszolgálatokkal vagy épp a gyermek és serdülő pszichiátriával kell összekapcsolódniuk, amelyeknél általában szintén nagy a túlterheltség.

Milyen következményekkel járhat mindez a járvány utáni időszakban, ha egyáltalán lesz olyan?

Van, aki a mostani helyzetet szó szerint katasztrófaként éli meg, az élete, az életszínvonala rosszabb lesz, de olyan is van, akinek nem változik jelentősen, ­kompromisszumokat kötve lép tovább. Viszont lesznek olyanok, akiket a karantén alatt közösen megélt történések erősebb kötelékekkel fűznek össze. A legfontosabb, hogy aki kér, az kapjon is segítséget. A gyerek, meglehet, nem tudja pontosan, mire van szüksége, de szülőként fel kell ismernünk a szükségleteit. Értő fülekkel kell azokra a szakemberekre hallgatni, akik megfogalmaznak problémákat. És ha kevés a szakember, akkor több erőforrást kell biztosítani erre a célra, meg kell erősíteni a hivatásokat, a túlterhelésekkel működő ellátórendszerért vállaljon nagyobb felelősséget az állam, hogy ne csak a magánszférában lássanak perspektívát a szakemberek, ezzel is szűkítve az ellátás lehetőségét.

A szülők részéről pedig kincset érhet, ha valóban őszintén tudnak beszélgetni a gyerekekkel. Hiszek abban, hogy a gyerekek a saját kérdéseiket és szükségleteiket meg tudják fogalmazni, a szülőknek pedig érdemes erre hallgatniuk, ha valóban olyan generációt akarunk nevelni, amely nem hagyja magát kiszolgáltatni. Ez szemlélet kérdése. Egy gyerekhez egy kulcs nem elég, de a kulcsokat meg kell találni. A legfőbb szempont, ami gyakran elsikkad, hogy a gyerek miben várja a segítséget. Abban kell segíteni, hogy felfedezze a saját igényeit, és látni fogjuk, hogy pusztán a figyelem képes a tüneteket enyhíteni.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.