Harminchárom éve ünnepeljük január 22-én a Magyar Kultúra napját annak emlékére, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezt a napot jelölte meg dátumként a Himnusz kéziratán.

Az ötlet Fasang Árpád zongoraművésztől eredt, akinek szavai szerint

„ez a nap annak tudatosítására is alkalmas, hogy az ezeréves örökségből meríthetünk, és van mire büszkének lennünk, hiszen ez a nemzet sokat adott Európa, a világ kultúrájának. Ez az örökség tartást ad, ezzel gazdálkodni lehet, valamint segíthet a mai gondok megoldásában is.”

Nagy szerencsére e felemelő gondolatot 1988-ban támogatta a Hazafias Népfront Országos Tanácsa is, úgyhogy azóta a magyarság szerte a világban megemlékezik kulturális értékeinkről. Itthon meg pláne.

Büszkén alapítunk, kitüntetünk, díjazunk, szavalunk, énekelünk – de leginkább átadni szeretünk. Nem csak azért, mert átadni jó – legyen szó bicikliútról, könyvtárról vagy a zene házáról – hanem azért is, mert az ugyanettől a szerzőtől származó, jól eszünkbe vésett parancsban reménykedve várjuk: ha hatunk, alkotunk, gyarapítunk, akkor a hazánk fényre derül.

De idén nem derül, az biztos. Ezen a január 22-én két, amúgy nagyszerű eseményen is útját állta a fénynek az emberi gyarlóság sötét árnyéka.

Az Esterházy Péter és Gitta Könyvtár a Magyarországi Evangélikus Egyház jóvoltából, annak központi épületében került méltó helyére, ahol az író és felesége tizenkétezer kötetes könyvtára ettől kezdve izgalmas közösségi térben, kuriózumokkal kiegészítve várja majd a kutatókat és a nagyközönséget is. Kár, hogy az ünnepélyes átadást egy pitiáner politikus botránya kísérte.

Fekete Péter kulturális államtitkár az alábbi feltáró jellegű vallomásban ismerte be, hogy enyves a keze:

„Tudják, egy kulturális államtitkárnak a zsebei mindig kincsekkel vannak tele. Megszokhatták már, hogy ha valahova meghívnak, akkor egy másik intézményből, egy másik polcról leemelek valamit és elhozom magammal. És ígérem, hogy a következő helyszínre, ahová megyek, oda is magammal viszek valamit ebből a könyvtárból, hogy erre a könyvtárra hívjam fel a figyelmet. Egy érdekes tárgyat hoztam magammal. 2o16, amikor Esterházy Péter hamvait a család mauzóleumában helyezik végső nyugalomra, több ezres tömeg, köztük pályatársak, barátok, tisztelők, politikusok körében, de tiszteletére a Petőfi Irodalmi Múzeum is tartott egy gyertyagyújtást, ahol hagyományosan virággal, jelképes tárgyakkal érkeznek mindazok, akik tisztelegni akarnak a művész előtt. ’16-ban is így történt, jöttek az emberek, hoztak verseket, virágokat, ám egyvalaki kilógott a gyászoló tömegből, hiszen egy futball labdával érkezett. És bár nem tudhatjuk, hogy ennek a labdának milyen köze volt Esterházy Péterhez, de számmal, múzeumi tárgyként a PIM-be bevételezték ezt a tárgyat, és én megengedtem magamnak, hogy egy ilyen tárgyat hozzak ma magammal kulturális kincsként erre az eseményre. És ígérem, hogy valamilyen tárgyat innen – ha kapok kölcsön – akkor a ma esti békéscsabai rendezvényünkre magammal viszem.”

Ha valaki bárhol vendégségben leemel a polcról valamit, annak tolvaj a neve. A lopás bűn, bárki követi el, de ha az illető a kormány államtitkáraként „engedi meg magának” – az minősített eset, amit ugyanennek a kormánypátnak egykori minisztere kézlevágással szándékozott büntetni. De hol van már az első Orbán-kormány a közösbe nyúlás gondolatától is irtózó erkölcse… a megengedjük magunknak filozófiája az elmúlt tizenkét év ars poeticajaként nyomasztja az országot, és annak minden polgára pontosan tudja, azért lop, államosít, reprivatizál minden ingót és ingatlant a hatalom – mert megteheti.

Az enyveskezű államtitkárt még a jobb érzésű ex államtitkár, a PIM korábbi igazgatója, Prőhle Gergely is csak szépen kérheti, hogy ugyan, szolgáltassa már vissza, amit elemelt, és őszintén reménykedhet abban, hogy az Esterházy Péter és Gitta Könyvtár közönsége nem követi a már a megnyitó alkalmával prezentált államititkári gyakorlatot.