Több az orvos, több a tanár – hallani az illetékesek kemény cáfolatát arra, amit az érdekvédelmi szervezetek állítanak, mármint hogy sem ebből, sem abból nincs elég. A statisztika öl, butít és nyomorba dönt, ha kívánságok szerint keverjük, majd állítjuk össze adatait, ezt a hivatalos inflációs számok és tapasztalataink összevetésekor havonta gyakorolhatjuk. Gondolom, így van ez az oktatásban és az egészségügyben is – mert azt általában nem kötik az orrunkra, hogy hol sok, hol elegendő és hol rettentő kevés az orvos és a pedagógus. Nem véletlen, hogy akad falu, ahol majdnem milliós négyzetméteráron felhúzott lakással csábítanának szakembert, s van város, ahová nem szükséges semmi – igaz, rendre érkeznek hírek bezárt kórházi osztályokról, nem betöltött háziorvosi státuszokról.

A központosított intézmények teljes erőből védik a mundért, de már az sem a régi – nem a hivatás mundérjáért küzdenek, nem alkalmazottjaikért állnak ki, hanem azért, hogy le ne tromfolják őket odafentről. Olyan ez a megfelelési kényszer, mint a rossz helyen összeillesztett szivattyú, amelyik kinyomja, és nem beszívja a vizet.

Elfogadnám én azt is, hogy nem kell mindenhová kémiatanár, ám gyanítom, hogy az érvek sántítanak, mert nem a nehezen összeverbuvált községi kisiskolákból hiányoznak a szaktanárok, hanem onnan, ahol nagyon is szükség volna rájuk. Mellékesen kiderül, hogy a minisztérium lebutított képzéssel orvosolná a tanárhiányt. Ennek tükrében még groteszkebb, ahogy a Klebersberg Központ elnöke teljes menetfelszerelésben utasít vissza minden problémát, amelynek enyhítéséért küzdenie kéne.