Sok szempontból példaértékű, ami a Színház- és Filmművészeti Egyetem kapcsán történik, 2020-ban, az Orbán-rendszer tizenegyedik évébe lépve.

Egyebek mellett abból a szempontból is, ahogyan a hatalom képviselői egy évtized után is képesek magukat sajnáltatni.

A Színmű fölé létrehozott kuratórium elnöke, Vidnyánszky Attila mindegyre az egyetem tárgyalásképtelenségére panaszkodik, meg arra, hogy jobbító törekvéseivel szemben egy „hadsereg” áll. Megemlítette a két rettegett szót is ezzel kapcsolatban, miszerint internet és Amnesty, mely utóbbi szervezet állítólag sztrájkra készíti fel az egyetem dolgozóit.

Lehet abban igazság, hogy az egyetem saját belső világa nehezen feltörhető. Bizonyosan felhalmozódtak szakmai sérelmek azzal kapcsolatban, akár évtizedekre visszamenőleg, hogy hogyan és kik csalódtak, mert nem válhattak a képzés részévé, meghatározó személyiségévé.

Egészen pici zárójelben tegyük hozzá: a világon nincs olyan intézmény, szakmai közösség, amelyről ilyesmi ne volna elmondható. A belső szakmai fejlődéssel járó erős kohézió sokszor a kelleténél jobban lezárja a külső határokat. Vidnyánszkynak meg éppenséggel lehetősége volt arra az elmúlt években, hogy létrehozza a saját színházi iskoláját Kaposváron, csak éppen nem sikerült neki.

Különben is, a koronaékszer a Színház- és Filmművészeti Egyetem budapesti, Vas utcai központi épülete, amit részben elfoglalni, részben leváltani készül. Épül majd egy új kampusz, ami bizonyára a NER építőipari bizniszének se fog rosszat tenni, különösen ezekben a gazdasági válságos időkben. A kurátoroknak amúgy is az az egyik fő érve, hogy eléggé lepattant az egyetem infrastruktúrája. Mintha ennek a fejlesztése, finanszírozása nem pontosan ugyanattól az államtól függött volna mindeddig, amely az új felállásban az egyetemi vagyont az alapítványra bízza és a kezelésére a MOL-tól delegál megbízhatónak ítélt menedzsereket.

Csak hát az állam ezt a pénzt Vidnyánszkynak szánta, miként az átalakított TAO-pénzeket is, nem a politikailag megbízhatatlannak tekintett eddigi egyetemi vezetésnek.

A Nemzeti Színház igazgatója, a Magyar Teátrumi Társaság elnöke, és immár az egyetemi kuratórium elnöke a párbeszéd hiányán kesereg. Hogy nem most, hanem már egy évtizede nincs párbeszéd. Az egyetem állítólag „nem szolgálja ki” hallgatókkal – jelentsen bármit is a kiszolgálás – a Teátrumi Társasághoz tartozó színházakat, amelyek, legalábbis darabra, a színházak többségét adják Magyarországon.

Hát, igen, mivel a vidéki színházakat már korábban elfoglalták.

Biztosan a hiányolt párbeszéd jegyében történt, hogy még a járványügyi veszélyhelyzet feloldása előtt beadott a kormány egy törvényjavaslatot, amelyben a Színmű alapítványosítását a korábban emlegetett 2021. januári időpontról 2020. szeptemberre hozta elő. A törvényt a tiltakozások ellenére július 3-án, két hónappal az őszi félév kezdete előtt fogadta el a parlament. Ha valaki járt már oktatási intézmény közelében, tudja, ez önmagában nonszensz.

Aztán jött az egyetem kuratóriumi tagokra tett javaslatainak lesöprése, a szenátus teljes jogfosztása. Az egyetem új gazdái heteken át, már új hatalmukra készülve nem kezdeményeztek hivatalos átadás-átvételi tárgyalást. A tiltakozásokra viszont bagázsozással feleltek, meg a hallgatók – most is zajló – kiskorúsításával, hogy úgymond őket félrevezetik, befolyásolják.

A hallgató tehát hallgasson.

Rátóti Zoltán a nemzeti, keresztény elemeket hiányolja a képzésből, de erre tanmenetszerű megoldást nem kínál. Gulyás Gergely miniszter másik épületbe vinné az oktatást, amivel tanúbizonyságát adja annak, hogy fogalma sincs egy művészeti képzés technikai és közösségi feltételeiről. A kormánysajtó tombol, miközben kifejezetten nem ellenzéki és sok esetben soha nem politizáló művészek állnak őrséget a Vas utcában vagy vettek részt az élőláncban.

Vegyük észre továbbá, a Színműt legyalogolni készülők – miközben folyton az őket érő politikai támadásra panaszkodnak, és keresztény értékekről mantráznak – mindössze két dologról tudnak beszélni: pénzről és politikáról.

Azt is tudjuk Balázs Pétertől, hogy az alternatív színjátszás tarthatatlan állapot, hiszen általánosan kell tudni színészkedni, a darabokban pedig nem kellene a földről reggelizni, mert az liberális. Igaz, neki már Brechttel is baja volt, amikor a Vígszínház vezetésére pályázott.

Szóval összességében a kormány megpróbálhatja majd izomból (nem erőszakkal, de mondjuk járványügyinek mondott intézkedésekkel, vagy a villany lekapcsolásával) lenyomni a Színmű ellenállását, játszhat – mint már oly sokszor – a tiltakozók kifáradására, és még új épületben is létrehozhat egy másik intézményt ugyanazon a néven. Sok minden történhet, már csak azért is, mert a tiltakozók leleményessége, bátorsága és elszántsága eddig is meglepte a kormányt és a kuratóriumot.

Ez nyilván valóban ok a csalódottságra Vidnyánszkynak, mégis, első körben legalább annyit megtehetne, hogy a hatalom mindent vivő embereként végre abbahagyja az állandó panaszkodást.