Egy ideje az okostelefonok már azt is számon tartják, mikor és merre jár a tulajdonosuk, hogy melyik boltba, kávézóba, színházba, kocsmába tért be, és mindezt hányszor ismételte. Hóvégén készül a precíz összegzés, amikor aztán mindenki rácsodálkozik, hogy januárban is többet támasztotta a Gyalogbéka Eszpresszó pultját, mint a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár olvasótermének asztalait. Viccet félretéve, ez egyfelől elég ijesztő, mert ugyan, ki akarná, hogy minden átkozott lépésének nyoma legyen? Másfelől viszont el is gondolkodtatott. Az járt az eszemben, hogy vajon hányszor és milyen paraméterek mentén rajzolódott már át az életem térképe? Merre járok most? Milyenek voltak az útvonalaim tíz éve? És ami ennél is fontosabb: pusztán helyrajzi kérdésről van szó, vagy mélyebb összefüggések után is érdemes kutakodni?
A legelemibb tapasztalatainkkal általában magunkra maradunk. El tudjuk mondani, hogy valami fáj, hogy valami szép, gyönyört okoz, hogy félünk vagy elfáradtunk, de az érzéssel a végén mindenki magára marad. Azt pedig csak a mentális betegségekkel küzdők tudják igazán, hogy milyen magukba zárva lenni, hogy milyen az a súlyos ajtó, amelyen át nincs se ki-, se bejárás. Meg Mason Bánat és öröm című regénye ebbe a különbejáratú pokolba enged betekintést.
Vannak könyvek, amelyek sorsfordítónak bizonyulnak, amelyeket egyszerűen csak ismerni kell, megint mások pedig összenőttek életünk egy-egy meghatározó időszakával. És vannak azok a művek, amelyek nem fordítják ki a világot a négy sarkából, nem fogják átformálni a gondolkodásunkat, egyszerűen csak jól esnek. Stanley Tucci könyve, az Életem az ételeken át, pont ilyen.
Ritkán nyílik alkalmam régen olvasott könyveket újra elővenni, egész egyszerűen azért, mert nincs időm visszatérni hozzájuk. Noha annak, hogy most mégis leemeltem a polcról Milena Busquets – Ez is elmúlik című regényét, elsősorban személyes okai vannak, arra is kíváncsi voltam, milyen hatással lesz rám ma egy majd’ tíz évvel ezelőtt rajongásig szeretett történet.
Amikor a maguk területén sikeres alkotók arra vállalkoznak, hogy más téren is kipróbálják magukat, és mondjuk írnak egy könyvet, mindig dolgozik bennem némi szkepszis. Érzek némi pressziót, hogy az egyéb területen elért sikereik felől nézzem az írásukat, hogy még az esetleges rossz kritikához is hozzátegyem: de az illető egyébként zseniális festő, zeneszerző vagy épp filmrendező. Mintha mindez bármit számítana a könyv szempontjából. Werner Herzog Dereng a világ című első regényét, épp ezért, némileg kézremegve vettem le a polcról.
Virginie Despentes Vernon Subutex című trilógiája úgy lett bevezetve a magyar olvasóknak, mint a legújabb francia irodalmi szenzáció, mint az új nagy dobás. Általában szkeptikus vagyok az ilyen őrületekkel kapcsolatban, de az egykori lemezbolt-tulajdonos három kötetre nyúló sztorija mégis kíváncsivá tett.
Aki szeret olvasni, annak megvannak a jól bevált szerzői, műfajai a nehezebb napokra. Azok a könyvek, amelyek képesek megnyugvást hozni, elsimítják a szorongásokat és megszüntetik a nyomasztó külvilágot néhány óra erejéig. Jobban belegondolva, azon csodálkozom, hogy nem mindenki ilyen regényeket forgat mostanság állandóan. Az én vésztartalékaimat Agatha Christie és Raymond Chandler krimijei, Rejtő Jenő, P. G. Wodehouse Wooster és Jeeves történetei jelentik, illetve azok a könyvek, amik így vagy úgy, de képesek felidézni a gyerekkoromat. Hiszen mitől nyugodhatnék meg jobban, mint azoknak az időknek az emlékétől, amikor még nem kellett aggódnom semmi miatt?
Mindig az a terv, hogy majd jobban csináljuk, mint az előző generáció. Mi bezzeg. Nem fogunk megalkudni, nem adjuk fel, nem hódolunk be, se unalmasak, se szürkék, se gyávák nem leszünk. Hazugok meg pláne nem. De hogy lehet nem hazudni, ha hazugságra épül körülöttünk a világ? Hogy lehet jobb döntéseket hozni, ha a darab nem változik, csak a díszleteket cserélgetik? Hogy lehet meghaladni bármit vagy bárkit, ha szemlátomást nem tanulunk az elődök, de még a magunk hibáiból sem? Elég-e hátat fordítani a múltnak, ha a jövőt akarjuk látni?
Morbidnak érzem még csak elgondolni is, hát még leírni, hogy micsoda szenzáció volt az Asszony a fronton, amikor 1991-ben megjelent. Egy csapásra, megint milyen ostoba fordulat, ismertté tette íróként Polcz Alaine-t, aki akkor már 69 éves volt. Azelőtt soha, senki nem beszélt nagy nyilvánosság előtt arról a felfoghatatlan kegyetlenkedésről, amit az orosz katonák a civil lakossággal, elsősorban a nőkkel műveltek, hiszen nem is beszélhetett volna, és akkor egyszer csak valaki megtette. Elbeszélte megannyi nő történetét, de elsősorban mégis a sajátját.
