Kormos Lili „...ami a testet és a lelket oly kellemesen tartja együtt”

Lénárd Sándor / A római konyha

Vannak italok, amiket különleges alkalmakra tartogat az ember, vannak ruhák, amiket csak igazán delikát helyekre vesz föl és vannak könyvek, amik soká várják a polcon, hogy elérkezzen az ő idejük. Amikor viszont eljön a pillanat, egy könyv esetében legalábbis, biztosak lehetünk benne, hogy tökéletes lesz.

Mert a bor, ha nem jól tároljuk, tönkremehet, a ruhát kihízhatjuk, de abban a ösztönben, ami egy régóta várakozó könyvhöz vezet bennünket, egyszerűen nem lehet csalódni, ezt tapasztalatból tudom.

Lénárd Sándornak A római konyha című műve afféle Szent Grál az irodalom és a gasztronómia szerelmeseinek, én is hosszan álltam sorban mindenféle antikváriumi várólistákon, mire végre megérkezett a megváltó e-mail: indulhatok, a vágyott könyv megérkezett. Na most ehhez képest évek teltek el, mire végre elmélyültem Lénárd sokat emlegetett, és sokak által magasztalt kulináris világában.

Nem lustaság volt ez, nem is a hódításnak az a fajta l’art pour l’art változata, ami nem tervez hosszú távra, ami csak megszerzéstől-megszerzésig képes látni az utat maga előtt. Egyszerűen annyi magasztaló, sőt rajongó kommentet, cikket, bejegyzést olvastam erről a keskeny, királykék kötetről (nekem egy 2004-es kiadás van meg), hogy úgy éreztem, nem vagyok rá felkészülve. Valahogy olyan volt, mintha azt mondanák, hogy rendben, holnap találkozhatsz az igazival, a nagy szerelemmel, négykor vár a Nyugati téren, az óránál, ne késs el. Egy ilyen, látatlanban is tökéletes találkozás megrémít, óvatossá tesz, engem legalábbis biztosan. Úgyhogy Lénárd Sándor csak várt és várt, hogy végre összeszedjem a bátorságom, és elmenjek egy randevúra.

A könyvbe már a bevezető anekdotánál szabályosan beleszerettem, öt-tíz oldallal később pedig már az sem volt kérdés számomra, pedig akkor még el sem értem a receptekig, hogy miért tartják olyan sokan gasztro-irodalmi (nem szeretem ezt a szót, de mit van mit tenni, hát leírom) alapműnek. Először is azért, mert önmagában már a Vegyünk… című bevezető fejezet is olyan lenyűgöző, hogy megérne egy tanulmányt. Lénárd Marcus Gavius Apicius művétől indít, az első írásos dokumentumtól, mely megőrizte a római konyha lényegét. Végigveszi, hogy s mint hányódott kolostorok, múzeumok mélyén, hogy elsősorban orvosok és nem filozófusok vették észre, milyen fontos művet tartanak a kezükben, mert mint ennek a cikknek a címe is jelzi, csak a lélekkel foglalkoztak és ezt a testet-lelket oly kellemesen összetartó fenomént figyelmen kívül hagyták. Lénárd úgy ír, ahogy csak kevesen.

Először is, nincs kétségem felőle, hogy tudja, amit tud, hogy nem a levegőbe beszél, arra bazírozva, hogy az általa leírtakhoz az olvasók nagy része nem konyít, de legalábbis nem olyan mélységben, mint ő. Mindeközben viszont úgy él hatalmas tudásával, hogy nem lesz sem túl tudományos, sem nyomasztó, nem kezd szorongani senki, aki olvasni kezdi, hogy te jó ég, ezt sem tudom, azt sem tudom, nem tudok én semmit sem. Sokkal inkább inspirál, hogy akarjam tudni, mit jelentenek a latin idézetek, az olasz kifejezések. Egy-egy olasz idézetnél hosszan elidőztem és az én igazán kezdetleges olaszságommal hangosan ismételgettem őket, mert őszintén mondom, már ettől egy másik dimenzióban éreztem magam. Ha nem is egészen Rómában, de nagyon közel hozzá.

Az egyik kedvenc részem az, amikor a szerző sorra veszi, milyen szépen harmonizál az egyházi naptár a világival, hogy az egyházi ünnepeknek megvannak a maguk ételei, hogy a csütörtök nem azért csütörtök, mert valaki azt mondta, hanem azért, mert csütörtökön van krumplinudli a trattoriákban, pénteken meg hal, mert az a böjti nap. Ez persze most, 2022-ben, amikor minden van mindig, furcsán hangzik, de én csodálatosnak tartom ezt az időtlen ritmust, hogy húsvétkor eszik a bárányt, húsvét után beköszönt az articsóka és a zöldborsó szezonja, majd az eper és a cseresznye, hogy az ősz az ideje a konyakkal leöntött, fagylalttal és tejszínhabbal tálalt őszibaracknak és a friss ricottának és így tovább.

Van valami csodálatos abban, és ez a fajta csoda ott lappang Lénárd minden sorában, hogy változzon bárhogy is a világ, a konyhai hagyományok maradnak. Maradnak, mert ragaszkodunk hozzájuk, mert ezeket valamiért meg tudjuk, és meg akarjuk őrizni. A római konyhához hasonló művekre pedig azért van szükség, most és mindörökké (ámen), mert segítenek érteni a hagyományainkat. Az életben az étkezések, az én hitem szerint legalábbis, kivételes pillanatok, az ételek pedig akkor az igaziak, ha nem csak önmagukban állnak. Ha van mögöttük történet, akár évszázadokkal ezelőtti, akár olyan, amit mi illesztettünk hozzájuk, ami a mi személyes történelmünket fogja színesíteni.

Lénárd könyve ilyen történetek gyűjteménye, tele szeretettel, humorral – és persze történelemmel. Kezdő és haladó kulinária-rajongóknak erősen ajánlott.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.