Vernon Subutexnek valaha lemezboltja volt Párizsban. Már, amikor ez még úgy igazán számított, amikor a zenebolondok még ilyen helyekre jártak, s nem Spotify lejátszási listákat készítettek. Aztán bezárt a lemezbolt, Vernon pénzzé tette a relikviáit, majd egy nap arra ébredt, hogy kilakoltatják az albérletéből, és maga sem tudja, hogyan tovább. Régi barátokat, barátnőket keres fel, hogy meghúzhassa magát valahol, miközben cipeli magával a batyuját, benne néhány kazettával, amelyekre Alex Bleach testamentumát rögzítették. Bleach egy popsztár, nem mellesleg Vernon barátja volt, ameddig begyógyszerezve, bepezsgőzve halálát nem lelte egy hotel fürdőkádjában. Egy este aztán a Vernonnál vendégeskedő, és nem mellesleg totálisan betépett Alex felvesz magával egy többórás portréinterjút, majd Vernonra hagyja a kazettákat, mondván, ez az ő hagyatéke. Vagy ez lesz. Bleach meghal, Vernon hontalan lesz, a kazetták pedig hirtelen mindenkit érdekelni kezdenek, a félbolond producert, az egykori pornószínésznőt, a fiatal újságírót és korábbi rocksztárokat is. Röviden így lehetne összefoglalni a Vernon Subutex sztoriját, vagy legalábbis a cselekményt beindító események sorozatát.

A regényfolyam első kötete tulajdonképpen olyan, mint egy hatalmas, eposzi seregszemle. Megismerjük a főbb figurákat, és megtudjuk, mi közük Vernonhoz, Bleachez, hogy nekik, személy szerint miért fontos megtalálni azokat az átkozott kazettákat. Kicsit minden ilyen fejezet olyan, mint amikor egy barátunk belekezd a történetbe, és egész addig, ameddig a végére nem ér, fogalmunk sincs, hogyan kapcsolódik mindez bármihez, amit mi korábban elmondtunk. Eleinte csak vonogattam a szemöldököm, hogy jó, de hogy jön mindez ide? Miért fontos, hogy egy konzervatív, párizsi forgatókönyvíró ideges az élelmiszerboltban? Aztán persze kiderül, hogy Xavier nem egyszerűen csak egy dühös forgatókönyvíró, férj és apa, hanem nagyon is fontos figurája a történetnek.

Despentes óriási fába vágta a fejszéjét ezzel a könyvvel, nem egyszerűen arról van ugyanis szó, hogy sok szereplőt és ezáltal sok cselekményszálat kell mozgatnia, de nagyon hosszan fönn is kell tartania irántuk az olvasó érdeklődését, és három köteten keresztül logikusan építenie minden egyes figura saját kis történetét. Arról nem is beszélve, hogy miközben mindenkinek van egyéni sztorija, egymás életébe is belefolynak, méghozzá minél inkább halad előre a történet, annál inkább. Szerintem a kevesebb kissé több lenne, nem vagyok benne biztos, hogy kell ennyi szereplő és ennyi szál, de ettől még el kell ismerjem, ez a nő meg tudta csinálni azt, amibe sokak bicskája beletört. Nem egyszerűen arra képes, hogy fenntartsa az érdeklődésemet, és logikusan vezesse végig a különböző és idővel egyre inkább egymásba tekeredő cselekményszálakat, de a színvonalat is tartja, nem volt olyan érzésem, hogy bármit összecsapott volna pusztán azért, mert elfogyott a muníció. A hasonló szerkezetű könyvek, mint például Le Tellier Anomáliája vagy a Rose Napolitano kilenc élete szinte mind beleesnek ebbe a csapdába, Despentes viszont ki tudta kerülni. Ez már önmagában olyan nagy dolog, hogy már csak ezért érdemes belevágni ebbe az opuszba, hogy lássuk, így is lehet.

Ami viszont ennél fontosabb: Despentes majd’ minden szereplőjének ad egy ügyet, egy olyan jellegzetes karaktert, amin keresztül lehet a felszínen futó ügyeknél fontosabb dolgokról is beszélni. Subutex (apropó, a subutex egyébként egy gyógyszer, működését tekintve nagyjából olyan, mint a metadon) például az a jófej, laza, gondtalan és helyes srác, mint aki huszonéves korában is volt, csak épp, ami akkor sikkes, szexi, sőt egyenesen rockos, az most már párizsi hajléktalanság, hiszen elmúltak a húszas évei, és ő semmit nem tett azért, hogy az ötvenes évei könnyebbek legyenek. Igaz, nem is panaszkodik emiatt.

De van itt fiatal nő, aki például szabadon éli meg (szeretné megélni) a szexualitását, de elege van abból, hogy emiatt megbélyegzik. Megjelennek a kreatívipar szürke eminenciásai, akik halálosan meg vannak sértődve a világra, amiért nem lettek a szakma gigasztárjai, negyven pluszos nők, akik azzal szembesülnek, hogy a világ, ami egyenlő a férfiakkal, már nem kíváncsi rájuk, egy fiatal lány, aki a konzervatív, vallásos életet választja, hidzsábbal és napi többszöri imával, mert úgy érzi, imádott apja a semmiért mondott le a hitéről, sőt az identitásáról, mert Párizs csak az árat kérte el, de nem adott cserébe semmit.

Vagy ott van Vernon régi haverja, Patrice, akit azért hagyott el a felesége két gyerekkel, mert Patrice folyton verte őt. Patrice első fejezete volt az egyik legmellbevágóbb az egész könyvben. Oldalakon keresztül taglalja, hogy mi ment végbe menne, amikor kezet emelt a feleségére, hogy mit érez minden alkalommal, amikor fizikai erőszakot alkalmaz egy-egy helyzetben. Nem teszi elfogadhatóvá az erőszakot, ahogy a megértésnek önmagában nem kell elfogadást jelentenie, de segít tisztábban látni. Nem is feltétlenül az egyedi eseteket, hanem a nagyobb képet. Hogy egy meglehetősen hazug és képmutató világ, amely jóformán csak a kivételes kevesekkel szemben kedves, mindenki mással meglehetősen kegyetlen, mennyire torzítja a lelket.

Despents könyvében felbukkan a politika, szerepe van itt a társadalmi egyenlőtlenségeknek, a szexualitásnak, a függőségek problematikájának, de valahogy mindegyiket sikerül szervesen belesimítani a történetbe, legalábbis nagyjából, mert itt-ott néha mégis kiesik a szerepéből. Ilyenkor kissé szájbarágóssá válik. De ezzel együtt is, bátran és okosan vet fel olyan témákat, minthogy miért is tud megerősödni a jobb/szélsőjobb oldal Franciaországban, hogy Párizs baromi klassz hely, persze csak akkor, ha van pénzed, azt, hogy van, aki sosem heveri ki, hogy elmúlt a fiatalsága, más pedig olyan díszletéletet épít magának, amely elfedi a hiányokat és a fájdalmakat. Tökéletesen tudja megragadni ezeknek a figuráknak a lényegét, azokat a pici személyiségjegyeket, amelyek olyan jellegzetessé teszik őket. Olvasva Emilie, Patrice, Xavier a Hiéna vagy épp Pamela Kant fejezeteit, szinte látom őket magam előtt, de legalábbis látok valakit, aki pontosan ezt a típust testesíti meg.

Mindezt elképesztő humorral és annyi popkulturális utalással, hogy a Spotify-on már most is több Vernon Subutex lejátszási listát lehet találni. Én például Párizs-térképet akartam csinálni a történethez, de aztán egy idő után feladtam.

Egy szó, mint száz, aki most arra vágyik, hogy egy hosszú, nagyívű, jó sodrású történet messzire repítse a szürke januárból, mondjuk épp Párizsba, vegye kézbe a Vernon Subutexet. Elképesztő utazásban lesz része, arról nem is beszélve, hogy utána kedve lesz újra koncertekre járni, bakelit lemezeket gyűjteni, nap mint nap zenét hallgatni, barátokkal lógni, és elhinni, hogy a fiatalság nem ér véget, legfeljebb átalakul.