Kormos Lili A bálna énekét senki se fejti meg

Tóth Krisztina / Bálnadal

Tóth Krisztina Bálnadal című kötete arra emlékeztet, hogy a vers mindenekelőtt arról szól, ami bennünk olvasás közben megszületik.

Akció

Minden alkalommal, amikor verset olvasok, beleesek ugyanabba a hibába, s erőnek erejével érteni akarom, miről is van szó. Mire gondolt a költő, ahogy mondani szokás. Mert ezt tanultam, abban szocializálódtam, hogy a verset érteni kell, hogy az egy visszafejthető kódrendszer, csak jól kell olvasni, aztán sorról-sorra végig rágni.

Pedig jó lett volna, ha azt is megtanulom, hogy az életrajzi referenciák és mindenféle utalások kiszúrása mellett azt is fogadjam el érvényes szempontnak, hogy én mit gondolok egy-egy vers kapcsán, nekem mi jut eszembe róla, milyen érzések ébrednek bennem egy-egy sor után. 

Érdekes dolog ez, hogy hosszú éveken át eszembe sem jutott, hogy a bálnák énekelve kommunikálnak egymással, egyebet ne mondjak, a bálnákra se nagyon gondoltam már egy ideje, most meg, hogy kézbe vettem Tóth Krisztina kötetét, eszembe jutott, ahogy lebegnek a vízben A feleségem története nyitójelenetében, vagy amikor az Elveszett gyerekek városa című Jean-Pierre Jeunet filmben azt mondja az erőművész, hogy ő korábban bálnavadász volt, de egyszer meghallotta az éneküket, és utána soha többé nem tudta eltalálni őket.

„hajóról nézik őt
halbőrén mennyi heg
a bálna énekét
senki se fejti meg”
(Tóth Krisztina - Bálnadal)

Azt hiszem, ilyen ez a kötet is, mint a bálnák éneke. Senki sem fogja igazán megfejteni, mert mindenkinek, aki olvassa, mást fog jelenteni, de azt egyetemes, egyetlen jelentés nélkül is mindenki érezni fogja, hogy rendkívüli.

A három ciklust magában foglaló, a szerző 2017-2020 között írt verseiből válogató Bálnadal első ciklusa a Völgyút változó formájú, ritmikájú és hangulatú versekkel, de mindegyik olyan, mint egy tökéletesen komponált jelenet egy filmből. Olvassuk és szinte érezni a pillanatot, néha megdöbbentő, néha megmosolyogtató, máskor gyomorszájon vágó az érzés, ahogy Tóth Krisztina megtalálja a megfelelő szavakat, képeket egy-egy szituációra.

„Elvesztette az anyját.
Zokog, szorongatja a mellem.
Elfárad lassan, félrefordul,
pisilni kéne mennem.”
(Tóth Krisztina - Telihold)

Én tudom, hogy ez a példa talán túl prózai, de mégsem az, mert mind ismerjük azt az érzést, mikor nem akarjuk megtörni a hangulatot, amikor nem akarjuk kizökkenteni a másikat, mert tudjuk, hogy ha most kimegyünk pisilni, vagy akár csak kinyújtjuk a lábunkat, akkor mindennek vége lesz, és ezt az érzést, beszélgetést, egymásra figyelést már soha nem lehet többet folytatni, de közben ott van az is, hogy feszülő hólyaggal, fájósan zsibbadó végtagokkal figyelni sem lehet igazán. Hát ezek a hétköznapiságok azok, amiktől átérezhetővé és igazán tapinthatóvá válik egy vers, és a szerző tudása, tehetsége, ahogy a formával bánik, elemeli a hétköznapiságból és különlegessé teszi a pillanatot.

A Völgyút kicsit olyan, mint leereszkedni egy bokrokkal, ágakkal benőtt erdei úton a múltunk, az emlékeink közé, visznek egyre mélyebbre és mélyebbre a versek, ameddig végül már nem látjuk, honnan is kezdtünk el ereszkedni, és megyünk közelebb és közelebb magunkhoz, a félelmeinkhez, az elfojtásainkhoz, a ki nem mondott érzésekhez.

Ehhez képest a Kínai utazás ciklus tíz haikuja játék. Komoly játék ugyan, az utolsón, a Tenyérutakban címűn például még most is töprengek. Mégis lenyűgözőek ezek a kis háromsorosok, ahogy a szavak önálló értelme adja a játékot, de egymáshoz illesztve válnak teljessé, úgy kezd élni a játék. És ne felejtsük el, hogy a költészetnek a gondolat csak az egyik része, bár kétségkívül nagyon fontos része, de a gondolat mellett ott a forma is, és ebben a ciklusban, de nézhetjük akár az egész kötetet is, Tóth Krisztina ismét bizonyítja, hogy mennyire jól bánik a formákkal, legyen szó akár haikuról, vagy épp egy emelkedettebb hangulatú szonettről.

„Sorsodon túra
tenyérhajlatban végig-
járt ösvény visz csak.
(Tóth Krisztina - Tenyérutakban)

A Terek című ciklusban ugyanis csak szonettek vannak, ami meghatározza már a vers olvasását is, tudjuk, hogy körülbelül hol tartunk a dramaturgiában, hogy jönnie kell valamiféle csattanónak, mert fogynak a sorok. Arról nem is beszélve, hogy a Bálnadal versei nagyrészt elég filmszerűek, van bennük valami, amitől nagyon erősen elképzelhetővé, szinte tapinthatóvá válnak.

A Raktér, a Tetőtér vagy épp a Padlástér című versek mind egy-egy komplett történetet tárnak elénk, amiknek látjuk az előzményét, a jelenét és a kifutását is, noha maga a vers csak épp egy-egy pillanatot ragad meg belőlük. De ezek annyira tökéletesen eltalált pillanatok, hogy nem kell sok ahhoz, hogy az egész történetet fel tudjuk rajzolni belőlük.

Verset olvasni, erre is mindig rájövök, csak szabadon lehet. Úgy, hogy a racionális kapaszkodókat elengedjük, és csak hagyjuk, hogy hasson a játék, a ritmus, az az új értelem, amit egymástól független szavak egymás mellé illesztve képesek létrehozni. És ez elsőre elég ijesztő, mert az ember érteni szeretne, és fogódzókat keres, és kéri, hogy valaki mondja meg… De néha az a legjobb, ha mi mondjuk meg magunknak, és vannak hozzá jókor, jó helyen, jó ütemben egymás mellé tett szavak, amelyek segítenek.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.