Kormos Lili Életünk leltára

Annie Ernaux / Évek

Életünk leltára

Annie Ernaux Fotó: Catherine Hélie

Nem nehéz megmondani, hogy egy jó krimi vagy egy jól felépített szerelmi történet miért képes hosszan rabul ejteni a figyelmünket, hogy ezeket a rendkívüli, az életünktől adott esetben teljesen távolálló sztorikat miért vagyunk képesek szájtátva olvasni órákon keresztül, megszakítás nélkül. Ennél izgalmasabb kérdés az, hogyan tud a teljesen hétköznapi lebilincselővé válni, miért ragadunk ott százoldalakon keresztül olyan regények mellett, amelyekben az égegyadta világon semmi, de semmi különös nincs, legalábbis első ránézésre.

Legtöbbször nem tudok megállni ezen gondolkodni, mert elvisz magával a szöveg, néha mégis megtorpanok, először azért, hogy átgondoljam, miért is érdekel ez engem. Aztán azért, hogy elámuljak, a mindenségit, de zseniális az az író, aki a leghétköznapibb, legtriviálisabb dolgokról képes úgy írni, hogy közben szinte megbabonáz, hogy úgy beránt a könyve világába, hogy esélyem sincs szabadulni belőle, hozzáteszem, nem is nagyon akarok.

Annie Ernaux Évek című regénye tulajdonképpen egy nagy leltár. Leltár, amely a második világháború végétől, Ernaux gyerekkorától egészen 2006-ig, Nicolas Sarkozy hatalomra jutásáig veszi sorba, hogyan éltek, mit ettek, ittak, hallgattak, hogyan változott a világhoz való viszonyuk Franciaországban hatvan éven keresztül. Lássuk be, ebben első ránézésre semmi izgalmas nincs. Mármint majd’ háromszáz oldalon keresztül olvasni egy meglehetősen személytelen szövegfolyamot a leghétköznapibb szokásokról, kamaszkorról, és felnövésről egy olyan országban, amelyhez azon túl, hogy egy kontinensen vagyunk, nincs sok közünk… Valljuk be, ha valaki ezzel adná a kezünkbe ezt a könyvet, nem sok kedvünk lenne hozzá.

Az Évek viszont attól zseniális könyv és Ernaux attól zseniális író, hogy miközben szenvtelen, távolságtartó, egészen szikár és feszes mondatokkal dolgozik, és a személyes bevonódást épp csak a legminimálisabb mértékben engedi meg magának, az olvasóban ismerős, nagyon mélyen személyes élmények és benyomások egész sorát képes felkorbácsolni. Talán épp azért van szükség erre a semlegességre, szenvtelenségre, hogy Ernaux személye ne telepedjen rá jobban a szövegre, mint amennyire feltétlenül muszáj, hogy én Budapesten éppúgy tudjak kapcsolódni a leírtakhoz, mint az, aki ugyan nem Franciaországban élt, de mégiscsak a szerző kortársa mondjuk, vagy az, aki egészen máshol, máskor, más körülmények között nőtt fel.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!