Kormos Lili Életünk leltára

Annie Ernaux / Évek

Életünk leltára

Annie Ernaux Fotó: Catherine Hélie

Nem nehéz megmondani, hogy egy jó krimi vagy egy jól felépített szerelmi történet miért képes hosszan rabul ejteni a figyelmünket, hogy ezeket a rendkívüli, az életünktől adott esetben teljesen távolálló sztorikat miért vagyunk képesek szájtátva olvasni órákon keresztül, megszakítás nélkül. Ennél izgalmasabb kérdés az, hogyan tud a teljesen hétköznapi lebilincselővé válni, miért ragadunk ott százoldalakon keresztül olyan regények mellett, amelyekben az égegyadta világon semmi, de semmi különös nincs, legalábbis első ránézésre.

Legtöbbször nem tudok megállni ezen gondolkodni, mert elvisz magával a szöveg, néha mégis megtorpanok, először azért, hogy átgondoljam, miért is érdekel ez engem. Aztán azért, hogy elámuljak, a mindenségit, de zseniális az az író, aki a leghétköznapibb, legtriviálisabb dolgokról képes úgy írni, hogy közben szinte megbabonáz, hogy úgy beránt a könyve világába, hogy esélyem sincs szabadulni belőle, hozzáteszem, nem is nagyon akarok.

Annie Ernaux Évek című regénye tulajdonképpen egy nagy leltár. Leltár, amely a második világháború végétől, Ernaux gyerekkorától egészen 2006-ig, Nicolas Sarkozy hatalomra jutásáig veszi sorba, hogyan éltek, mit ettek, ittak, hallgattak, hogyan változott a világhoz való viszonyuk Franciaországban hatvan éven keresztül. Lássuk be, ebben első ránézésre semmi izgalmas nincs. Mármint majd’ háromszáz oldalon keresztül olvasni egy meglehetősen személytelen szövegfolyamot a leghétköznapibb szokásokról, kamaszkorról, és felnövésről egy olyan országban, amelyhez azon túl, hogy egy kontinensen vagyunk, nincs sok közünk… Valljuk be, ha valaki ezzel adná a kezünkbe ezt a könyvet, nem sok kedvünk lenne hozzá.

Az Évek viszont attól zseniális könyv és Ernaux attól zseniális író, hogy miközben szenvtelen, távolságtartó, egészen szikár és feszes mondatokkal dolgozik, és a személyes bevonódást épp csak a legminimálisabb mértékben engedi meg magának, az olvasóban ismerős, nagyon mélyen személyes élmények és benyomások egész sorát képes felkorbácsolni. Talán épp azért van szükség erre a semlegességre, szenvtelenségre, hogy Ernaux személye ne telepedjen rá jobban a szövegre, mint amennyire feltétlenül muszáj, hogy én Budapesten éppúgy tudjak kapcsolódni a leírtakhoz, mint az, aki ugyan nem Franciaországban élt, de mégiscsak a szerző kortársa mondjuk, vagy az, aki egészen máshol, máskor, más körülmények között nőtt fel.

Bizonyos élmények, érzések, válaszreakciók egy-egy helyzetre ugyanis annyira általánosak, olyan mélyen vannak belénk ivódva, hogy nem kell egy helyen, de még csak egyidőben sem élnünk ahhoz, hogy értsük őket. Ilyen például az az evidens szülői szándék, hogy a gyerekemnek legyen jobb, könnyebb élete, mint nekem volt, hogy azon a sok rosszon, ami esetünkben például két világháborút is jelenthet a nyomukban járó kiszolgáltatottsággal, szegénységgel együtt, ne kelljen keresztül mennie. Ugyanakkor ezt a vágyat, főleg akkor, ha be is teljesül, mindig kíséri valamiféle sértettség, irigység, gyanakvás és megvetés, mert ezek a mai fiatalok már nem tudják, nem tapasztalták meg, fogalmuk sincs, milyen éhezni, félni, fázni, jó dolgukban nem tudják, mit csináljanak. Ami persze így nem igaz, csak mások a körülmények és mások a problémák.

Ettől még az érzés valahol annyira zsigeri és természetes, hogy jóformán haragudni sem lehet érte. Kinek ne fájna, hogy elrabolják élete leggondtalanabb éveit, és ki ne lenne kicsit irigy mindenkire, akinek ugyanezt nem kell elszenvednie?

Hasonló a helyzet az oktatással is: miközben azok a szülők, nagyszülők, akiknek nem volt opció a tanulás, akiknek az életét még nem tanév, hanem a különböző földmunkák osztották szakaszokra, azt szeretnék, ha a gyerekeik, unokáik már ne ugyanezt az életet éljék. Ha tanulhatnának, biztos keresetük lehetne, hozzáférhetnének olyan lehetőségekhez, amelyeknek ők a közelébe sem juthattak soha. Aztán mikor teljesül a vágyuk, akkor valami fura gyanakvással, kétkedéssel méregetik a tanult embert, nem értik egymást, elárulva érzik magukat, mintha azt mondta volna valaki, hogy amit ti tudtok, amit ti adtatok, az kevés, az nem elég.

Abban, ahogy a gyerekeik többre, másra vágynak, a saját életük elárulását látják, azt az érzést, ahogy nekik minden álmukról még azelőtt kellett lemondani, hogy megszületett volna. Ezt beismerni pedig elég nehéz, helyette annál könnyebb cinizmussal és elutasítással fordulni az új generáció felé, és ezzel olyan rossz mintákat vésni jó mélyre mindannyiunk lelkében, amelyeknek a csapdájából nagyon nehéz szabadulni, már ha lehet egyáltalán.

Az Évek nem egyszerű olvasmány, bármennyire nagyszerűnek tartom is, ahogy általában Ernaux stílusát is meg kell szokni ahhoz, hogy élvezni tudjuk a műveit.

Aki viszont tud kapcsolódni hozzá, annak ez a könyv úgy hat majd a lelkére, mint a legjobb, legfrappánsabb mémek az online térben. Hiszen a jó mém attól működik, hogy tökéletesen foglal össze közös tapasztalatokat az egészen konkréttól a meglehetősen absztraktig, amiket magyarázat nélkül is értünk, amikhez nem kell hozzáfűzni semmit sem, egyszerűen csak érezzük, hogy telibe talál.

Aki rá tud hangolódni Ernaux stílusára, Lőrinszky Ildikó nagyszerű fordításában, az pontosan ezt fogja érezni: ezek az ő emlékei is, ezt ő is érti, ismeri. Olyan lesz, mint egy kaleidoszkóp, egyetlen pontból színek és formák variációi fognak kibomlani. Mint a fotók, amiket Ernaux egy-egy szövegblokk elején leír: nem csak azt juttatják eszünkbe, hogy hol és mikor készültek, de azt is, hogy milyen volt a ruhánk tapintása, mit hallgattunk, néztünk akkoriban, kit szerettünk, miről beszélgettek a körülöttünk lévő felnőttek és mik voltak az elhallgatásaik, amelyekről azt gondolták, hogy képesek elfedni a gyerekek elől a felnőtt titkokat, pedig mi már akkor is pontosan értettük, hogy mi van a csöndek mögött. Egyébként van abban valami csodásan abszurd, ahogy ezek a nagyobb szövegegységek azzal indulnak, hogy a szerző leírja, mi van egy képen, amit mi, olvasók nem látunk.

Ezt az évet, még akkor is, ha a vége egy picit odébb van, számomra úgy látszik, Annie Ernaux foglalta keretbe. Januárban olvasni a Lánytörténetet pont olyan volt, mint elkezdeni az évet: bele kellett rázódni.

Az Évek már más volt, ismerősebb, otthonosabb, és megint csak rácsodálkoztam, hogy mennyi erő, zsenialitás rejlik a sallangmentességben, hogy a legkomplexebb dolgokról úgy lehet a legjobban beszélni, ha nem bonyolítjuk túl a mondanivalót.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.