Kormos Lili Feltámadásra várni

Borda Réka / Égig érő csalán

Sokszor azt a legnehezebb meglátni, ami a szemünk előtt történik, vagy ha látjuk is, annyira elviselhetetlen az igazság, hogy vakká válunk rá. Hazudunk egy illúziót, kitalálunk egy új narratívát, és próbáljuk helyén tartani a már sípoló kukta fedelét. Ki ne fusson, ami odabent van. Borda Réka Égig érő csalán című regényében a titkok tartják össze a családot, a hallgatás a közös nyelvük, takargatják az ősbűnt, ami miatt már életükben pokolra jutnak.

Már a könyv címe is: Égig érő csalán. Ez nem Poldi bácsi, ez nem a „szép, ződ gyep”. Ez egy másik gyerekkor, ebben még akkor sincs semmi idilli, amikor a leginkább annak látszik. A gesztusok hazudnak, a nagymama puszija nem gyógyít, csak eltakar, a felnőtt kezek nem vigyáznak a gyerekekre, hanem összetörik őket.

Borda Réka regényének főhőse nem találja a helyét a saját életében, hiába van meg minden, valami mégis hiányzik belőle. Leginkább ő maga. Mintha ott lenne, de mégsem lenne ott. Régi, gyerekkori emlékek közt kotorászva próbálja összerakni, mi történt vele, felnőttként próbál ránézni azokra a megsárgult képekre, amelyeken már akkor is ott volt az igazság, csak a gyerek még nem látta, a felnőttek meg elfordították a tekintetüket. Nem néztek oda, hogy ne kelljen látni azt, amiről ők is tudták, hogy megtörténik. Az ártalmatlannak tűnő érintések mögött a kizsákmányolást, a kedves szavakban bújó manipulációt, a bezárt hálószobaajtó mögött játéknak álcázott poklot.

Miközben a történet maga arról szól, hogyan kapcsolja össze az elbeszélő a múltat a jelennel, hogyan rakja ki az utat a kislány és a felnőtt nő között, tökéletesen bemutatja azt is, hogy elkövetőn és áldozaton túl, hány szereplője van még egy ilyen történetnek, hogy milyen régi, rossz beidegződések konzerválják azt a világot, amelyben a felnőttek nem védik meg a gyerekeket, inkább nem néznek oda, hogy nekik ne fájjon. Nem menti fel az elkövetőt, sem a környezetét, inkább csak segít megérteni azokat a dinamikákat, amelyek a bűnöst már-már cinkosan védő családokat mozgatják. A hallgatás törvényét, amit generációról generációra adnak tovább, és azt a nagy robajt, amivel a mi generációnk szétzúzza a hallgatást.

„A szavak elveszik az időt a túléléstől. Kifele kell figyelni, ahol a termés van, nem befele, ahol nem nő semmi” – mondja a regénybeli nagymama.

„…néhány, megnyúlt percre összeragadtunk Hajnival. Némán mozgatta a száját. Miért kellett ezt elmondani?, nyögte ki végül” – a nagynéni immáron a felnőtt unokahúgát kérdezi, amikor az annyi év után végre a szemébe vágja, mit művelt vele a férje.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!