Mióta a történelem a nagybetűs, tankönyvekbe is bekerülő történelem itt zajlik körülöttem, és átszövi a mindennapjaimat, mindegyre azon kapom magam, hogy a lehető leghétköznapibb aktusok közben jut eszembe például a háború. Fogat mosok, és az jár a fejemben, hogy van most valahol egy ukrán család, akiknek ott kellett hagyni az otthonukat, és az ő gyerekeik is épp a csapnál állnak valahol, lefekvéshez készülődve. Sorban állok a boltban, és az jár az eszemben, hogy mit csinál mondjuk egy korombeli nő, épp ebben a pillanatban Iránban? Ez nem szentimentalizmus, és nem is arról szól, hogy ébredéstől lefekvésig annyira jó ember vagyok, hogy mások sorson jár az eszem. De egyszerűen nem tud nem piszkálni az érzés, hogy a világ másik felén épp kifordul a négy sarkából az élet, miközben én darálom egyik napot a másik után. Azt a gondolatot meg pláne képtelen vagyok ignorálni, hogy nemrég ők is ugyanígy tettek, csak aztán… Aztán jött a történelem. A könyvekbe az fog bekerülni, hogy háború volt. Meg az, hogy meddig tartott, hogy ért véget, hány áldozata volt. Az nem, hogy telt egyik nap a másik után, hogy simult bele a csatazaj a hétköznapokba, hogy váltak egyformává a napok, miközben nem lehetett tudni, hogy lesz- e egyáltalán holnap.

A Keleti pályaudvar, végállomás arra emlékeztetett, hogy miközben a történelemkönyvekbe az kerül be, hogy szocializmus volt, meg az, hogy volt egy Rajk per, hogy miként működött az ÁVH és így tovább, az átlagélet, ami ugyanúgy működött akkor is, mint ahogy most működik, egyszer csak elfelejtődik. A történelem a nagy pillanatokról szól, a rendkívüli eseményekről, és a rendkívüli figurákról. Mintha az élet háborúból és békekötésből, ipari forradalomból és gazdasági válságból, birodalmak születéséből és bukásából állna. Ezek kétség kívül jelentős pillanatok, hiszen meghatározták a továbbiakat, sőt arra is hatással voltak, hogy én most itt ülök, és ezen a cikken dolgozom. Csupán az járt a fejemben, hogy miközben megállunk a nagy mérföldköveknél, hány szürke hétfő, és átlagos csütörtök pörgött le, ameddig egyiktől a másikig jutottunk? Valahol borzongató belegondolni, hogy miközben nemzetek sorsa dőlt el épp a harcmezőn, vagy a tárgyalóasztalnál, anyák ugyanúgy iskolába indították a gyerekeiket, fiatal férfiak küzdöttek az apjuk árnyékával, vagy ismerkedtek az első szerelem érzésével, csikorogtak a megszokással összeragasztott házasságok, és jobb sorsra érdemes figurák siratták az odalett álmaikat.

Miközben ebben a regényben épp a Rajk per kapcsán nyomoznak, és Benedek György tiszt vezetésével épp Friedman Benjámin kihallgatása zajlik, Szántó T. képes arra, hogy ezeket a rendkívüli eseményeket pont az előbb emlegetett hétköznapokba ágyazza be. Megmutatva ezzel, hogy milyen egyszerű vágyak, igények mentén működik az ember, és hogy néha ezeket a legnehezebb elérni. Benedek péládul egyfelől ÁVH-s tiszt, egy hazug, és kegyetlen rendszer kiszolgálója, de közben… Közben egy férj, aki szereti a feleségét. Egy fiú, aki nem ismerte az apját, de maga előtt is tagadja, milyen mély sebeket ejtett rajta ez az egész. Egy olyan ember, aki elhiszi azokat az igazságos, és talán szép eszméket, amiket ez az új rendszer ígér neki, aki elhiszi, hogy jót akarnak, hogy most majd neki is jobb lesz. Egy frusztrált, sőt talán kissé sértett figura, aki örökké szorong a nála erősebb, hatalmasabb, műveltebb, szebb emberek közelében. Egy olyan alak, akit tulajdonképpen meg lehet érteni. Na, de miközben meg lehet érteni, és hát kellő mennyiségű érv felsorakoztatása után tulajdonképpen bárkit meg lehet érteni, valahol mégis el kéne választani a jót a rossztól, a becsületest, a becstelentől, valamiféle morálnak mégis működnie kéne, ami mentén ezek elválnak egymástól. A megértés nem jelenthet felmentést, legalábbis nem minden alól.

Bénító érzés volt belegondolni a könyv olvasása közben, hogy ezek a hazugságra épülő politikai rendszerek, egyrészt képesek új köntösben tovább működni, másrészt, hogy nem lehet elbújni előlük. Értem ezt nem csupán a szó elsődleges, vagy mondjuk úgy politikai értelmében. Arra is gondolok, ahogy mint valami makacs, kellemetlen szag, beszivárognak mindenhová. Nem érnek véget a munkahelyen, vagy mikor kikapcsoljuk a számítógépünket, és befejezzük a hírek olvasását. Ott vannak a hétköznapjainkban, a szorongásainkban, a konfliktusainkban. Átszövik a legszorosabb, legintimebb kapcsolatinkat, mérgeznek és békétlenséget szülnek ott is, ahova azt hittük, soha nem tehetik be a lábukat. Mint a víz, ami befolyik a kövek közé, télen megfagy, és szétrepeszti az egészet. Benedek életét is átjárja ez az egész, mintha ott lenne a tudás, minden szorongásában, feleségével folytatott veszekedésében, hogy őt is csak használják. Hogy neki is hazudják, hogy jobb lesz, ahogy neki is hazudnia kell Firedmannak a vallomásáért. Ott van ez az árnyék, kísér mindenhová, és nem lehet tőle megszabadulni.

Szántó T. Gábor regénye nem egyszerűen emberi sorsokat mutat be egy jelentős politikai eseményen keresztül. Egy képre rendezi mindannyiunk életét, és sorsát, akiknek a hétköznapjai hazug, és kegyetlen rendszerekben telnek. A regény hőseinek dilemmái közös dilemmáink, a bizonytalanságunk, a gyarlóságunk, a gyengeségünk vagy épp a becsületünk is közös. Talán épp ezutóbbi a legfontosabb. Rendkívüli időkben támadhat olyan illúziónk, hogy a hétköznapokat meghatározó morális keretek, az életünket egyben tartó szabályok nem érvényesek, és adott pillanatban, talán így is van. De a rendkívüli időknek egyszer vége lesz, és akkor mindazt, ami történt, vagy amit tettünk újra a megszokott mércével méri majd az utókor. Igazságos vagy sem, ezt talán érdemes minden körülmények között észben tartani.