Kormos Lili Hosszú, forró anyaság

Elena Ferrante / Nő a sötétben

Kétféle Ferrante-olvasó van a világon: az egyik a Nápolyi regényektől indult, a másik pedig a kamaradaraboktól, és mind úgy gondolják, hogy az általuk preferált sorozatban mutatkozik meg a szerző valódi zsenialitása. Mivel a Lila és Elena történetét feldolgozó tetralógiát még nem olvastam, nem tudok egyértelműen állást foglalni, de azt biztosan tudom, hogy a kisregényei felkavaróak és zseniálisak. Mintha csak azt mondaná: világgá kürtölök mindent, amit ti akkor sem mertek elsuttogni, ha nem hall benneteket senki.

A Nő a sötétben mindössze 170 oldal. Ezt nem azok kedvéért mondom, akik mérőszalaggal választanak könyvet, egyszerűen csak lenyűgöz, amikor valaki képes ennyire koncentráltan és precízen fogalmazni, amikor egy szerző úgy tudja megalkotni a karaktereit, hogy csak a legszükségesebbeket mondja el róluk, az olvasó mégis mindent tud, amit tudnia kell ahhoz, hogy a történet működjön.

Leda, a negyvenes évei végén járó egyetemi tanár, miután felnőtt lányai Kanadába költöztek az apjukhoz, nyaralni megy a tengerparti városba, ahol megismerkedik egy népes, zajos nápolyi famíliával, köztük a fiatal anyával, Ninával. Nina és hároméves kislánya, Elena, meg az őket körülvevő hangos kompánia úgy hatnak Ledára, mint valami furcsa, érzelmi kontrasztanyag, miközben őket figyeli, sőt kapcsolatba is kerül velük, elkezdi végiggondolni a saját életét, a saját anyaságát, a lányaival való kapcsolatát, a saját anyjához fűződő viszonyát, egyszóval azt a kusza és bonyolult érzelmi hálót, amit úgy nevezünk: család. Van ebben valami furcsa és nyugtalanító egyébként, hogy a nyár, a nyaralás elvileg a felhőtlen pihenés, a kikapcsolódás, a nagy szabadság időszaka, a történetmesélők valahogy mégis előszeretettel használják a legnyomasztóbb sztorik díszletéül a kabócáktól nyüzsgő mediterrán vidéket. Most hirtelen csak filmek jutnak eszembe, de ott a Medence, a Nézd a tengert! vagy a Tengernél, egyik sötétebb, mint a másik.

A Nő a sötétben valahogy úgy hálózza be az olvasót, ahogy Ledát is behálózza az ismeretlen nápolyi család, és a nyomukban felkavarodó, addig mélyre temetett emlékek. Mikor olvasni kezdtem, egy darabig az volt az érzésem, hogy nem történik semmi, csodálatosan elaltatta a figyelmemet ez az olaszos fecsegés. Aztán, amikor már annyira mélyre mentem a fenyvesben Ledát követve, hogy esélyem sem lett volna visszafordulni, Ferrante elkezdte csöpögtetni előbb a felkavaró mondatokat, aztán a bekezdéseket, aztán már csak azt vettem észre, hogy itt van egy nő, aki kimondja a kimondhatatlant, akinek a szavai nyomán évszázados tabuk kezdenek repedezni.

Leda története ugyanis nem állít kevesebbet, minthogy az anyaságnak egyetlen evidenciája van, éspedig az, hogy ha egy nő megszülte azt a gyereket, akkor ő az anyja. Minden más, a szeretet, az önfeláldozás, önmaga háttérbe szorítása vagy jön vagy nem, de még, ha képes is rá, akkor sem biztos, hogy meg akarja tenni. Leda például nem rossz anya, mégis, sokszor annak érzi magát, pedig próbálja jól csinálni. Rossz anyának érzi magát, mert fél az anyaságától. Rossz anyának érzi magát, mert sokszor olyan érzések ébrednek benne a lányai iránt, amelyekkel senkinek semmi baja nem lenne, ha egy másik ember iránt érezné őket, na de az, hogy egy anya féltékeny legyen a lányaira? Vagy hogy úgy érezze, meglopják, mikor a saját tulajdonságait fedezi fel bennük? Rossz anya a világ és a saját szemében, mert három évre elhagyta a családját és így tovább.

Nyilván mindenki felszisszen, amikor ilyen történetet hall, és nyilván a legegyszerűbb elítélni, mert mégis, milyen anya az ilyen, Ferrante pedig épp ezt az erősnek tűnő belső bástyát kezdi ostromolni a könyvével. Hát persze, hogy rögtön ítélünk, persze, hogy elzárkózunk, mert nyomasztó belegondolni abba, hogy talán a saját anyánknak is voltak sötét pillanatai, amikor szíve szerint szedte volna a sátorfáját és világgá ment volna, hogy talán voltak napok, mikor ő is visszavágyott az anyaság előtti életébe. Ugyanígy próbálunk ellenállni a magunkkal való szembenézésnek, vagy azért, mert félünk attól, amit a lelkünk mélyén találnánk, vagy azért, mert pontosan tudjuk, mi van ott, és rémisztő a gondolat, hogy mivé válunk a világ, a barátok, a család, de legfőképp saját magunk előtt, ha felvállaljuk a sötét oldalunkat is.

Hogy megviselt-e a Nő a sötétben? Igen, abszolút, hiszen Ledával együtt én is végigmentem ezen a sötét labirintuson. Másrészt viszont volt benne valami felszabadító is, mert miközben kőkemény és kegyetlen terapeuta módjára Ferrante épp azt tolja az olvasók arcába, amit a legkevésbé akarnak látni, azt is állítja, hogy a sötét oldalunkkal sincs semmi baj, az is hozzánk tartozik, és a rossz érzések önmagukban senkit nem tesznek rosszá. Az elfojtott érzések viszont így vagy úgy, mindig találnak kiutat maguknak, és ha egyszer kiszabadulnak, nincs ember, aki irányíthatná őket.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.