Láng Zsuzsa így látszunk mi: lengyel könyv Magyarországról

Ziemowit Szczerek / Via Carpatia

Kivételes lehetőséget teremt mindannyiunk számára a lengyel újságíró, Kelet-Európa szerelmese, a fenegyerekként emlegetett Ziemowit Szczerek, hogy új könyve által szembesülhessünk azzal a képpel, amit rólunk készített. Főleg azért, mert lényegesen eltér attól a mozitól, amit mi magunk, belülről látunk, gondolunk, vélünk.

Akció

Vagyis nagy szerencsénk, hogy a szerző, a ­Gazeta Wyborcza és a Polityka munkatársa, Hunter S. Thomson fordítója beleszeretett Magyarországba (is) és négy év alatt, 2015-től 2019-ig keresztül-kasul be is járta becsületesen. Most, persze, nem érünk rá ilyesmire, pedig lenne belőle mit tanulni.

Például azt, hogy fogalmunk sincs arról, hogy mit szeretnénk megmutatni magunkból. Győrtől Csapig mindenütt másról szól a nóta – és ezen az elmúlt három évben a járvány is csak rontott. Egyfelől nehezünkre esik Makovecz organikus építészetnek titulált félreértésén merengeni, másfelől viszont érzünk leheletnyi nosztalgiát azon idők után, amikor ez volt a legnagyobb bajunk. Az ózdi riport akkor nagyot ütött – mármint Lengyelországban –, ahogyan a gárdistás és a Bakonyban készült is, meg mindegyik is.

Büszkén mutatjuk rovásírásunkat, pedig a világon senki nem érti, múzeumot szentelünk Várpalotán Trianonnak, pedig csak véletlenül persze, de a vesztes oldalon álltunk, politikusokat vonszoltak a tévészékház padlóján, na, jól van na, a biztonsági őrök már csak ilyenek. De mivel nem vagyunk olvasói a lengyel sajtónak, legkésőbb most értesülhetünk róla, hogy a szép emlékű Balogh S. Éva, a Yale történésze hívta fel Szczerek figyelmét Orbán Viktor interjújára a Kleine Zeitungnak, amelyben az újságírók nem bántak kesztyűs kézzel a miniszterelnökkel, aki az „európai elit” dekadenciájára panaszkodott, és amikor két újságíró is megkérdezte, hogy mégis, mit ért dekadencia alatt, azt válaszolta: „az elit nem hisz a politikai cselekvés erejében”, vagyis nem hisznek a vezető személyiség erejében. És tényleg nem.

És ezen az sem segít, hogy „Felcsút környékéhez királyi birtokok hangulata társul. Tágas, hullámzó mezők, félreeső csendes falvak. Középkori vár helyett stadion; és egy kisvasút, ami a focipálya és egy régi Habsburg kastélykert között jár.” Egy kisvasút, ami, mint tudjuk, ha nem tetszik, meghosszabbítható Bicskéig vagy Lovasberényig. Az sem baj, ha nem jár, mert teremtett lelket nem érdekel, mert kutyagolhat vissza a kocsijához, aki mégis elcsábul. Nem baj, hogy Magyarország miniszterelnöke kicsit megkésett villanyvasútat teremtett a pénzünkből, az viszont már kínosabb, hogy a kisvasút ugyanúgy járt, mint törvényhozás és a gazdaság: a huszárkalauzról ugyanaz döntött, aki kijelölte, kik indulhatnak el állami és uniós pályázatokon, kik nyernek és kik maradnak örökre lúzerek a térségben. Litvániától a Balkánig. 

A Via Carpatia – csak egy útvonal, nem más. Talán a közeljövőben meg is valósulhat, lényegét tekintve a Baltikum országait köti össze Isztambullal, északot a déllel, keletet a nyugattal – legalábbis topográfiailag. Megszállott utazónak kincsesbánya, az ott élőknek olyan lehetőség, amellyel soha nem élnek majd. Jelenleg egyetlen méltányolható oka nincs (Ziemowit Szczereken kívül) senkinek arra, hogy végig járja, talán azért, mert mélyből felbugyogó fájdalommal jár. A lehetőségek elszalasztásából járó fájdalommal, a színtiszta hazaárulások lelepleződésekor érzett reménytelenség újraélésével, a politikával átszőtt, amúgy teljesen elhibázott gazdaság minden állomáshelyen tetten érhető deficitjének láttán.

Grammra kimért, kormánypárti és ellenzéki politikusokkal folytatott beszélgetései által a szerző interjúi csak azt erősítik, amit mindannyian tudunk: a rugalmasan hajlítható válaszok híven követik az aktuális valósághajlítást – a lengyel közvéleményt markánsabban befolyásolják a tények, mintsem azt itthon gondolnánk. Mert mások a szempontjaink.

Ugyan honnan is lenne fogalmunk arról, milyen impulzusok érnek egy a turul alatt lerobbant lengyel autóst Tatabányán, a kényszerűen ott töltött éjszaka előtt, alatt, után. És milyen következtetést von le egy fiatal erdélyi párral elköltött hajdúszoboszlói reggelije kapcsán, hogy Németországba tartanak a Dacia Dusterükkel, mert magyarban büdös románokként bántak velük.

Itt engedtessék meg egy személyes megjegyzés: a magyarul (is) figyelemre méltóan beszélő szerző helyében magam semmiképpen nem a ­Kárpátia szövegeit használnám szókincsbővítésre, de ez tényleg ízlés dolga.

De ami azt illeti, tényleg nem ártana utazgatnunk. Magam is szívesen végigjárnám a tengertől tengerig vezető Via Carpatiát, persze, nem most. Amikor Ukrajnában talán lőnek is, az MTI meg minden reggel jelenti, hány fegyveres migráns rontott keresztény hazánkra. Talán majd akkor, ha a litván Klaipédától vezetne az út Eperjes, Kassa, Debrecen érintésével Romániáig, ahol elágazna: Konstanca felé is el lehetne kanyarodni vagy tovább Szófiába, onnan pedig további elágazásokkal Szalonikibe, Isztambulba vagy Várnába.

Majd egyszer.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.