Kormos Lili Hol élnek a legtovább az emberek?

Dan Buettner / A hosszú élet titkai

Ha most készítenék listát arról, mely témában jelenik meg a legtöbb cikk az interneten, a hosszú életet garantáló tippek dobogós helyezést érnének el. A konklúzió persze mindig ugyanaz: nincs titok, hiszen túl sok tényezőn múlik, meddig fogunk élni, és ki merne biztosra mondani bármit, amikor egészséges életet élő emberek távoznak idejekorán, míg Keith Richards él és virul, épp turnén van a Rolling Stones-szal. Ennek ellenére nem tudunk belenyugodni, hogy nincs recept arra, miként csónakázhatunk el erőben-egészségben a századik szülinapunkig, a hosszú élet titka így ma is izgatja a tudományos területen dolgozókat éppúgy, mint az átlagembereket. Itt egy újabb könyv, amely megpróbál közelebb vinni a titok nyitjához.

A hosszú élet titkai – Kék Zónák, ahol az emberek a legtovább élnek címmel jelent meg Dan ­Buettner könyve, amely abból az alapfeltevésből indul ki, hogy ha sokáig szeretnénk élni, akkor érdemes azokra az emberekre hallgatnunk, akiknek ez már sikerült. Kollégáival nekilátott, hogy feltérképezze a föld Kék Zónáit, vagyis azt az öt régiót (Okinava, Szardínia, Costa Rica, Dél-Kalifornia és a görögországi Ikaria), ahol a világon a legmagasabb az átlagéletkor és a legtöbben érik meg a századik születésnapjukat. Buettner, bár nyilvánvalóan érdemi tudást halmozott fel, miközben évtizedeket szánt a téma kutatására, nem tudós, nem orvos, hanem felfedező, a National Geographic szerzője, díjnyertes újságíró, producer és több New York Times-bestseller szerzője.

Ezzel nem azt mondom, hogy a megállapításai ne lennének relevánsak, ráadásul a könyvben számos tudós szakértő véleményét is idézi, biológusok, gerontológusok, orvosok, genetikusok nyilatkoznak neki, csak azt gondolom, hogy ilyen esetben fontos tisztázni a szerző nézőpontját is. Buettner elsősorban egy kíváncsi ember, aki hozzányúlt egy sokakat foglalkoztató kérdéshez, amit olyan szögekből igyekezett megvilágítani, amelyek másoknak korábban nem nagyon jutottak eszébe. Arra egyébként egy rövid bekezdés erejéig a könyv elején ki is tér, hogy ezek az ő nézetei, az ő véleménye, sem egészségügyi, sem bármilyen más szakmai segítségnyújtásba nem bocsátkozik. Fölöslegesnek tűnhet, hogy ennyi időt-helyet szentelek ennek a kérdésnek, ahelyett, hogy a könyvről beszélnék, de ma, amikor az önjelölt egészségügyi szakértőknek, akik ténykedésükkel sokszor több kárt okoznak, mint hasznot, se szeri, se száma, fontos tisztázni, hogy milyen pozícióból beszél az, aki épp a hosszú élethez kíván tippeket adni.

De nézzük a könyvet.

A hosszú élet titkai öt fejezetben mutatja be a Kék Zónákat, elsősorban a helyszínen rögzített interjúkra támaszkodva, bemutatva azokat az idős embereket, akikről a könyv igazából szól. A beszámolókat a megfelelő pontokon tudományos kiegészítésekkel látják el, és mindig akad egy-egy magyarázó keretes rész, amelyek az ilyen jellegű könyvek esszenciáját jelentik: tipp az olvasónak, mit kell tennie, ha ő is sokáig szeretne élni. A legfontosabb cél persze az lenne Buettner és a mi számunkra is, hogy megtaláljuk a mintát, vagyis azt az egyezést, ami a világnak ezeket az egymástól igen távol eső pontjait összeköti, és hosszú, jó minőségű életet garantál.

A hosszú életnek ­ugyanis nincs sok értelme akkor, ha abból az utolsó tízet magatehetetlen, leépült, kiszolgáltatott állapotban tölti az ember.

A könyvben bemutatott emberekben, számomra legalábbis, nem az a legcsodálatosabb, hogy mennyire magas kort éltek meg, persze az is, hanem az, hogy a leírások alapján meglehetősen jó testi-szellemi kondíciónak örvendenek, viccelődnek, beszélgetnek, mindennap elvégzik azt a fizikai munkát, amit a testük még enged nekik. Ezen a ponton egy személyes kitérő erejéig szeretnék megemlékezni az egyik dédnagymamámról, aki 98 éves korában halt meg, és mikor arról kérdeztük az orvost, hogy mi történt, azt mondta, hogy semmi, csak elfáradt. Valóban, dédnagyanyám a humorát, a huncutságát, a cselekvőképességét és a jószívét is megőrizte halála napjáig, és ha mást nem, hát a szőnyeg rojtjait eligazgatta, hogy rendben álljanak, amitől úgy érezhette, aznap is hasznos tagja volt a családjának. Ez az egyik közös vonásuk a Costa Rica-i, szardíniai vagy épp okinavai időseknek: nem érzik feleslegesnek magukat, és nincsenek magukra hagyva. Lehet, hogy csak három percre veszik ölbe az egyik ükunokájukat, lehet, hogy csak egy picit sepregetnek az udvaron vagy csak egy kis apróságért sétálnak el a boltba, de egy percre sem érzik azt, hogy ne lett volna értelme aznap is felkelni, ráadásul nem kell azzal szembesülniük, hogy teljesen egyedül maradtak, mert a családjuk messze van tőlük, a kortársaik pedig kihaltak mellőlük.

A könyv, számomra legalábbis, megfelelő egyensúlyban adagolja a tényeket és a föntihez hasonló, kevéssé egzakt, inkább lelki tényezőkre vonatkozó információkat, ami számomra kifejezetten pozitív, mert bár nem gondolom, hogy a lelki faktorok kizárhatóak, amikor a fizikai állapotunkról beszélünk, függetlenül attól, hogy a hosszú élet vagy a megbetegedésre való hajlam felől közelítünk hozzá, azt sem szeretem, amikor ilyen témában túlhajtják a spiritualitást, és azt közvetítik a válaszra éhes közönségnek, hogy minden csak és kizárólag lelki síkon dől el, és a válaszokat egy ködös, misztikus térben kell keresni. „25 százalék genetika, 75 százalék életmód” – idézi a magas élettartamot vizsgáló kutatók eredményeit Buettner, és valóban, bizonyos tényezőket nem lehet kijátszani, másokat viszont kedvünk szerint lehet alakítani, és akár meg is tehetnénk, ahogy a szerző egyik japán kollégája, a könyv elején megidézett Sayoko is megtette, amikor otthagyta a jól fizető állását és a nagyvárost egy kis szigetre cserélte, ahol saját bevallása szerint azóta is remekül elvan a férjével és két gyerekével. Erre az egészre pedig nem más ösztönözte, mint a száznégy éves Ushi néni, az okinavai Kék Zóna egyik lakója.

A Buettneréhez hasonló műveket nem tartom haszontalannak, még akkor sem, ha túl sok új információt nem tartalmaznak. Azt például nyilván mindenki tudja, hogy a stressz nem tesz jót az egészségnek, és ha valakit a nagyvárosi létezés a nap 24 órájából 15-ben feszültté tesz, akkor valószínűleg jobban járna, ha máshova költözne. Mégis hasznos időről-időre belelapozni ezekbe a könyvekbe, már csak azért is, hogy bevésődjön: egyrészt sokat tehetünk azért, hogy jó minőségű és hosszú életet biztosítsunk magunknak, másrészt azért, hogy tisztán lássuk: bizonyos civilizációs tényezők, amiket ma épp evidenciának veszünk (izolálódás, munkamánia, önmagunk kizsigerelése, érzelemszegény élet) nemhogy az extrém hosszú életnek, de úgy általában az életnek mondanak ellent. ­Japán, Közép-Amerika vagy épp Szardínia matuzsálemei nem tudják, hogy ők Kék Zónában élnek, nem azzal vágtak neki az életnek, hogy na, akkor én most extrém magas életkort fogok megélni, már csak azért sem, mert ha jobban belegondolunk, mindent átéltek és elszenvedtek, ami a huszadik századot meghatározta, tehát nem lehetett túl könnyű dolguk, egyszerűen csak kisebb zajban, ösztönösebben, egyszerűbben, érzelemgazdagabban éltek és élnek. Ez az egész hosszú élet dolog persze óriási üzletté vált és megvannak a maga vámszedői, sokan pedig meg is fizetik az árát, de a föntebb leírtak épp olyan dolgok, és a könyv is kiemeli őket, amelyek nem múlnak senki pénztárcájának a vastagságán.

Aki tehát kezébe veszi Buettner művét, az először ne is azon gondolkodjon el, hogy meddig akar élni, hanem azon, hogyan. A többi meg majd jön magától.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.