Kormos Lili Maradva a napos oldalon

Karácsony Benő / A napos oldal

Előfordul, hogy összeszaladnak a dolgok, hogy sok a feladat, sűrűn váltják egymást a határidők, én meg ott állok, hogy közel a leadás, és kéne egy könyv, amiről tudok mit mondani anélkül, hogy újra el kéne olvasnom. Amit eléggé ismerek ahhoz, hogy felelősséggel tudjak beszélni róla, amit talán szeretek is, bár ez nem kötelező. Ahogy a könyveimet pásztáztam, eszembe jutott egy regény, amelyről már tavaly ilyenkor is akartam írni, de valahogy elmaradt, talán épp azért, mert számomra az egyik legkedvesebb, és így nagyon nehéz beszélni róla. 

Van egy nagyon régi emlékképem arról, hogy otthon van az egész család, este van, a szüleim egy filmet néznek a tv-ben. Mikor megkérdezem, mi ez, azt válaszolja apám, hogy Karácsony Benőtől a Napos oldal, és hogy szép kis film. Mindig ezt mondja, ha egy film nagyon tetszik neki. Ennyiben hagytam, különösebben nem érdekelt, akkoriban egyébként is úgy tartottam, hogy a magyar filmek úgy általában nyomasztóak, de a név, az nem ment ki a fejemből, hát valljuk be, ha valakit úgy hívnak, hogy Karácsony Benő, azt nehéz is elfelejteni.

Hogy aztán tizenpár évvel később, magamtól kezdtem olvasni a Napos oldalt, az első ránézésre nem következik evidensen az eddig leírtakból, számomra mégsem volt kérdés, hogy el kell olvassam Felméry Kázmér történetét, akibe akkor, huszonegy évesen kicsit bele is szerettem, azt hiszem. Nem tudom, lehet, hogy ez általános, az is lehet, hogy a fiatal Székhelyi József (ő alakítja Felméryt az előbb említett szép kis filmben) tette, mindenesetre Felméry Kázmér az a regényhős, akivel ma is szívesen randevúznék, de ez csak egy kis kitérő, az egészhez, mármint az ajánlóhoz, nem tesz hozzá semmit.

Az első találkozás katartikus élmény volt, mindenhol a Karácsony regényt olvastam, amint egy perc szabad­időm akadt, egyből kézbe vettem, pusztán azért, mert jó érzés volt ennek a szövegnek a közelében lenni. A Napos oldalnak humora, melegsége, elsősorban embersége van, pedig látszólag semmi különös nem történik benne.

Miután megismerjük a 25 éves Felméry Kázmért, tizenöt éven keresztül kísérjük és látjuk minden olyan élethelyzetben, ami nekünk, egyszerű, földi halandóknak is ismerős. Látjuk a barátaival, látjuk, hogy kirúgják a munkahelyéről, látjuk, milyen, amikor szeret és milyen, amikor szeretik, látjuk a jó és rossz kapcsolatait, a házasságát, az életét. Ez akár a világ legbanálisabb története is lehetne, sőt talán az is, de a jó író attól jó író, hogy egyrészt még a banalitásoknak is képes mélységet adni, másrészt képes megmutatni, hogy ez az élet. Szép és fájdalmas pillanatok, örömök, csalódások, veszteségek, reménykedés, néhány felhőtlen óra, hosszabb-rövidebb ideig tartó kilátástalanság, érkező és távozó emberek, erről szól az életünk, és ha a mindennapokban ezek megérintenek minket, ha a rossz évek múltán is képesek fájdalmat okozni, a jó pedig olyan tartalék, amelyhez bármikor visszanyúlhatunk, akkor ezek igenis fontos dolgok, olyan fontosak, hogy regényt is érdemes írni róluk.

Karácsony nem hazudja azt, hogy az egész életünk a napos oldalon zajlik, nem is állíthatta volna, mert ha valaki, akkor ő tudta, hogy milyen az árnyékos oldalra kerülni.

„Otthon ülni és nyolcvan könyvet megírni. Munka közben kinézni az ablakon és (…) később egy kutya is betéved az utcába – egy közönséges, korcs kutya. A földszintes házak felett pedig egy jó nagy darab égbolt látszik. Hát ezt szeretném. És igen, hogy valahol, talán a közeli borbélymesternél szóljon egy kanári. Sajnos azonban, igen nagy dolgokat kell megmozgatnunk ahhoz, hogy az ilyen apróságokat nyélbe üssük” – mondta egyszer, mikor arról kérdezték, hogy mire vágyik, és neki megvolt mindene. Jól menő ügyvédi praxis, hogy az írás tényleg szívügy lehessen, ne megélhetési kérdés, szerető család, ház, kert, kikerics és egy olyan Kolozsvár, ahol ez a mélyen humanista szerző igazán otthon érezhette magát. Aztán, ahogy mondani szokás, jött a történelem, Karácsonyból gyanús zsidó író lett és a világ kezdett darabjaira hullani. Mikor gettóba kellett költöznie, még azt hihette, hogy a szerettei biztonságban vannak, ha ő nem is. Fia a Műegyetemen Budapesten, felesége a klinikán…

Csakhogy miután ő már nem tudta látogatni Rizát, az asszony mély depresszióba esett, és nem sokkal később meg is halt, a fiát, Ferencet pedig Budapesten vezényelték kényszermunkára, ahol egy ledőlő házfal törmelékei maguk alá temették. Karácsony Benőt pedig a budapesti gettóból Auschwitzba vitték, ahonnan soha többé nem tért vissza. Hát ez az ember írta meg a Napos oldalt. Persze, nem tudhatta, hogy mi lesz a vége, mégis, a teljes történetet ismerve Felméry Kázmér történetének keserédessége még szebb és még fájdalmasabb, mint amilyennek első pillantásra tűnik.

„Elképzeléseim, mondanivalóim leghűbben talán a Napos oldal című regényemben láttak napvilágot” – mondta egyszer a könyvről, és azon gondolkodom, hogy az istenit neki, az nem lehet, hogy akiben ennyi emberség van, aki így tud írni az életről, aki képes kimondani, hogy bár nem járhatunk mindig a napos oldalon, de mindig tudnunk kell, hogy a napos oldal létezik, az így végezze. Egyedül, mindenétől megfosztva, hogy senki ne maradjon utána.

De a Napos oldal még itt van, és ez a regény olyan, mintha megőrizte volna az életet és a világot olyannak, amilyennek Karácsony Benő szerette volna, és bárhogy alakultak is a dolgok, megőrizte őt magát is.

Életem egyik legfontosabb könyve Karácsony Benőé, nem csak azért, mert szép, nem csak azért, mert úgy ír, hogy az nekem tetszik. Elsősorban azért, mert attól kezdve, hogy a szép kis film által belépett az életembe, a Napos oldal mindig elkísért, és úgy működik, mind a mai napig, mint egy különleges kapocs, mert az életemben fontos szerepet betöltő emberekről előbb-utóbb mindig kiderül, hogy közük van ehhez a regényhez, jobb esetben az is, hogy nagyon szeretik. Úgyhogy valahányszor kézbe veszem a könyvet, az mindig egy kicsit róluk is szól, és ilyenkor jól esik a tudat, hangozzék bár nagyon giccsesen, hogy ott állunk együtt Felméry Kázmérral a napos oldalon, és isszuk Ridéliné feketekávéját.

„Örömre és egyszerűségre születtünk. De rigolyáknak, szőrös szenvedélyeknek és vad gondolatoknak lettünk a gályarabjai. Szemfényvesztők játszanak velünk, és mi kullogunk, torlódunk átkozott furulyájuk után, amely ostobán ravasz dallamával a vízbe csalogat, hogy ott szépen megnyuvadjunk. Baj van még velünk, nem ismerjük még fel a furulya hamisságát, és a sima tükör alatt a víz fullasztó mélységét...”

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.