Kormos Lili Mindenkinek megvan a maga őrnagya

Örkény István / Tóték

Hogy felfrissítsem az emlékeimet, újraolvastam Örkény Tóték című klasszikusát, mert azt gondoltam, hogy majd könnyebb dolgom lesz a cikk megírásakor. Istenien szórakoztam, most talán még jobban értékeltem ezt a könyvet, mint gimnazista koromban, aztán a végére értem, és csak ültem ott kukán. Na, de mit fogok én erről mondani?

Akció

Mert a Tóték zseniális, tényleg. A szereplők, a történet, Örkény humora, a helyzetek abszurditása, ahogy olvasás közben látom a karaktereket magam előtt, minden a helyén van, de hát mit írhatnék? Mit írhatnék le, amit nem mondtak még el százszor, és mi értelme van egy sokadik műelemzésnek a Tótékról? Meg egyáltalán, mint az ilyen elbizonytalanodásaimkor általában, most is eszembe jutott, hogy mi van, ha nem jól értem ezt az egészet? Ha nem azt látom-hallom ki a történetből, mint amit kellene?

A klasszikusok viszont azért klasszikusok, mert nem évülnek el, mert mindig van érvényes állításuk, néha nem is csak egy, és ha ez így van, akkor már nincs más dolgom, csak meg kell találjam, hogy hol húzódik Tóték és Varró őrnagy történetében az a szál, ami engem itt és most a leginkább gondolkodóba ejtett. Mi lehet az a konfliktus, ami szervezi ezt a történetet, mi lehet az a hajtóerő, ami miatt olvasom, olvasom és még mindig olvasom? Mit akarok megtudni, mire remélek választ? És akkor egy szempillantás alatt ott volt a megoldás. Az én megoldásom.

Hiszen eleinte még érthető Tóték buzgalma, egyrészt tekintélyes vendég érkezik, másrészt mégiscsak arról van szó, hogy jót akarnak a fronton harcoló fiuknak, Gyulának, ezért mindent megtesznek a náluk pihenő parancsnokért, de aztán ahogy telik az idő, és Varró őrnagy mind abszurdabb szituációkba sodorja a családot, az egyszeri olvasó nem tud mást, csak ismételgetni a kérdést, hogy miért hagyják ezt? Miért tűrik? Miért viselik el? És rájöttem, hogy ez a megoldás, igen, Örkény tulajdonképpen ezzel az 1966-ban megjelent művével válaszolt azoknak, akik most a hallgatást, a beletörődést, a tűrést, a megadást kérik számon másokon.

Nincs ember, akinek az életében ne lennének méltatlanságok, amiket ki kellene kérnie magának, hol egészen bagatell dolgok, hol nagy megaláztatások, de a vége mégis az, hogy szó nélkül tűri, és megvan az ok is: mert nem akar konfliktust, fél, kiszolgáltatott, valami nagyobb jóra tekint, amiért cserébe megéri az áldozat. Ezek a motivációk sokszor annyira erősen működnek, hogy elmossák a racionalitás határait, szegény Tótnak is olyan szavakat tulajdonítanak, amik soha el nem hagyták a száját, mert semmi sem számít, csak hogy konfliktus nélkül megússzák ezt az egészet, és az őrnagy megelégedésére legyen a náluk töltött két hét. A félelem és a féltés is hihetetlen mértékben képes blokkolni a józan gondolkodást, és akit túl régóta uralnak ezek az érzések, az idővel csak ezek szűrőjén keresztül érzékeli majd a világot: ­mindegy, csak baj ne legyen, csak éljük túl.

És persze lehetne azt mondani, hogy a szülő mindent megtesz a gyereke érdekében, akkor meg aztán főleg, ha az a gyerek a fronton szolgál, csak hogy mi, olvasók, pontosan tudjuk, hogy Tót Gyula már nincs, hogy az iránta táplált aggodalom csak illúzió, és miközben a szülők mindent megtesznek azért, hogy a fiuknak egyszer, a nem túl távoli jövőben jó legyen, az a bizonyos, Gyulával teljes jövő már rég nincs, nem is létezik. De ezt csak mi tudjuk, mi látjuk kívülről – aki köré a félelmei, a szorongásai falat húztak, már nem lát túl rajta, sőt akkor, ha mi nem lennénk ennek a plusz információnak a birtokában, ha Gyuri atyus előlünk is a vizeshordóba dobta volna a levelet, akkor sokkal kevesebbszer tennénk föl a kérdést, már ha föltennénk egyáltalán, hogy miért tűrik még ezt?

Akkor elfogadnánk, hogy a hatalom természete olyan, hogy ahol engednek neki, oda be is férkőzik, nem kérdezi, hogy elnézést, ezt a kis szeletet még elvehetem-e az életedből. Nem, csak jön, és elveszi, amit akar, rád erőlteti a szabályait. És elfogadnánk azt is, hogy amikor egy szülő csak annyit tud biztosan, hogy a gyereke folyamatos életveszélynek van kitéve, akkor bármit megtenne azért, hogy legalább egy kicsit biztonságban tudja. Csakhogy mi tudjuk, amit tudunk, és nem tudunk beletörődni a kész válaszokba. Legalábbis addig nem, ameddig a Tótékat olvassuk, bár az, hogy utána a saját életünkben mihez kezdünk, már egy másik kérdés. Szerencse, hogy van egy Örkény István, legalább addig röhögünk, amíg azt hisszük, hogy a történet másról szól.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.