Kormos Lili Mintha mindenki lelkébe belelátna

Jonathan Franzen / Keresztutak

Annyi mindent szeretnék elmondani erről a regényről, azt sem tudom, hol kezdjem. Ott van a nagy amerikai regény mítosza, ott van az, hogy egy ezerszer olvasott történetet, jelesül a kertvárosi idill hazugságát még mindig elő lehet úgy adni, hogy mellbevágóan és újszerűen hasson, Legfőképp mégis azt szeretném elmondani, hogy mennyire szerettem ezt a könyvet, és mennyire szeretném, ha mások is úgy szeretnék, mint én.

Azt talán már elfogadta az amerikai irodalom iránt érdeklődő olvasóközönség, hogy a nagy amerikai regény nem létezik, mármint abban az értelemben nem, hogy az egyetlen, a kizárólagos, a mindent megtestesítő nem létezik és talán sosem létezett. Regények vannak, amelyek egy korszak, egy jelenség, egy társadalmi krízis tökéletes lenyomatává válnak. Franzen tagadhatatlanul egyike azoknak a szerzőknek, akiket okkal lehet „nagy amerikai íróként” emlegetni, és ez még akkor is igaz, ha az elmúlt néhány évben a kritikusok nem voltak elragadtatva a műveitől.

Az én első élményem sem volt sikersztori, a Diszkomfortzóna csalódást jelentett. De úgy mondtam ítéletet róla, hogy a nagy műveit, mint amilyen a Javítások vagy épp a Szabadság, nem is olvastam. Most, hogy befejeztem a Keresztutakat, és még mindig kissé kótyagos vagyok az élménytől, belátom, elhamarkodottan ítéltem. Egy könyv megannyi módon tud jó élménnyé válni, nem kell mindennek száztíz százalékig tökéletesnek lennie ahhoz, hogy jó legyen. Mégis, amikor minden összeáll és a regény csak úgy elsodor, hogy esélyem sincs ellenállni, mikor még napokkal később is egy-egy mondat vagy jelenet jár a fejemben, mikor alig várom, hogy újra visszatérhessek a szerző által teremtett világba, az egy extatikus, függőséget okozó élmény, így, amikor véget ér, alig találom a helyem nélküle.

A Keresztutak középpontjában a Hildebrandt család áll, az események pedig az apa, Russ életközepi válságától lendülnek mozgásba. Russ egy kis Indiana állambeli közösség segédlelkésze, van egy Marion nevű felesége, négy gyereke, magánéleti és munkahelyi válsága, és afféle válságtünetként ellenállhatatlan vonzalmat érez a gyülekezetébe nemrég érkezett szép özvegyasszony, Frances iránt. Azonban, ahogy Frances és Russ iránta érzett vonzalma válságtünet, úgy a válság is következmény. Annak a következménye, hogy Marionnal leéltek közel harminc évet robotpilóta üzemmódban. Hogy az életük minden egyes momentumát elfogadták, azt mondták, jól van az úgy, mindig is így volt, miért csinálnánk másképp? Közben elveszítették a kapcsolatot egymással, a gyerekeikkel, legfőképp saját magukkal.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!