Kormos Lili Mintha mindenki lelkébe belelátna

Jonathan Franzen / Keresztutak

Annyi mindent szeretnék elmondani erről a regényről, azt sem tudom, hol kezdjem. Ott van a nagy amerikai regény mítosza, ott van az, hogy egy ezerszer olvasott történetet, jelesül a kertvárosi idill hazugságát még mindig elő lehet úgy adni, hogy mellbevágóan és újszerűen hasson, Legfőképp mégis azt szeretném elmondani, hogy mennyire szerettem ezt a könyvet, és mennyire szeretném, ha mások is úgy szeretnék, mint én.

Azt talán már elfogadta az amerikai irodalom iránt érdeklődő olvasóközönség, hogy a nagy amerikai regény nem létezik, mármint abban az értelemben nem, hogy az egyetlen, a kizárólagos, a mindent megtestesítő nem létezik és talán sosem létezett. Regények vannak, amelyek egy korszak, egy jelenség, egy társadalmi krízis tökéletes lenyomatává válnak. Franzen tagadhatatlanul egyike azoknak a szerzőknek, akiket okkal lehet „nagy amerikai íróként” emlegetni, és ez még akkor is igaz, ha az elmúlt néhány évben a kritikusok nem voltak elragadtatva a műveitől.

Az én első élményem sem volt sikersztori, a Diszkomfortzóna csalódást jelentett. De úgy mondtam ítéletet róla, hogy a nagy műveit, mint amilyen a Javítások vagy épp a Szabadság, nem is olvastam. Most, hogy befejeztem a Keresztutakat, és még mindig kissé kótyagos vagyok az élménytől, belátom, elhamarkodottan ítéltem. Egy könyv megannyi módon tud jó élménnyé válni, nem kell mindennek száztíz százalékig tökéletesnek lennie ahhoz, hogy jó legyen. Mégis, amikor minden összeáll és a regény csak úgy elsodor, hogy esélyem sincs ellenállni, mikor még napokkal később is egy-egy mondat vagy jelenet jár a fejemben, mikor alig várom, hogy újra visszatérhessek a szerző által teremtett világba, az egy extatikus, függőséget okozó élmény, így, amikor véget ér, alig találom a helyem nélküle.

A Keresztutak középpontjában a Hildebrandt család áll, az események pedig az apa, Russ életközepi válságától lendülnek mozgásba. Russ egy kis Indiana állambeli közösség segédlelkésze, van egy Marion nevű felesége, négy gyereke, magánéleti és munkahelyi válsága, és afféle válságtünetként ellenállhatatlan vonzalmat érez a gyülekezetébe nemrég érkezett szép özvegyasszony, Frances iránt. Azonban, ahogy Frances és Russ iránta érzett vonzalma válságtünet, úgy a válság is következmény. Annak a következménye, hogy Marionnal leéltek közel harminc évet robotpilóta üzemmódban. Hogy az életük minden egyes momentumát elfogadták, azt mondták, jól van az úgy, mindig is így volt, miért csinálnánk másképp? Közben elveszítették a kapcsolatot egymással, a gyerekeikkel, legfőképp saját magukkal.

Az élete egy adott pontján mindenki elgondolkodik, milyen volt húszévesen, milyen emberré akart válni és ahhoz képest miként sikerült a kivitelezés. Ők ketten azonban mélyen elzárták a múltjukat és múltbeli önmagukat, minden sérelemmel, traumával, vággyal és szorongással, és attól való félelmükben, hogy idővel mivé mutálódhatott mindaz, amit hét lakat alá zártak, próbálták elfelejteni, hogy a házasságuk előtti élet egyáltalán megtörtént. Dacára az erőszakos felejtésbe fektetett energiáknak, a fiatal Russ és a fiatal Marion nem szűnt meg létezni, olyannyira nem, hogy végül ott állnak bosszút rajtuk, ahol a legjobban fáj: a gyerekeiken.

A Keresztutakban minden fejezetben másik szereplő szemszögéből látjuk az eseményeket. Franzen éppoly hitelesen szólal meg a saját kis poklában vergődő Russ hangján, mint az iskolai tinihierarchia csúcsán álló Beckyén vagy a kiskamasz Perryén. Ahogy az egyes blokkokban ezek az emberek megmutatják magukat, illetve saját nézőpontjukból a többieket, úgy porlik el minden előítéletünk, amit az első találkozás alkalmával egyes szereplők iránt tápláltunk. Mert olyan könnyű lenne Russt rossz férjnek és érzéketlen apának látni, aki kamaszlányok után csorgatja a nyálát és akit egyik hülye döntésből a másikba sodor a sértett hiúsága, ahogy Becky is lehetne egy irritáló kis méhkirálynő, Marion pedig fásult háziasszony. Ahogy azonban a Keresztutak is több a hamis idill illúzióját lebontani vágyó regénynél, úgy a karakterei is bőven túlmutatnak önmagukon. Russ szeretné szeretni a gyerekeit, félti őket, de hogy tudná jól csinálni, ha ő sem tapasztalt soha hasonlót a saját családjától. Marion úgy vágyik vissza a lehetőségekkel teli fiatalságába, hogy még mindig nem vetett számot azokkal a traumákkal, amiket akkoriban átélt. A gyerekek pedig, kíméletlenül, a saját igazukba vetett hittel fordulnak a szüleikhez, akik kétségkívül megannyi hibát elkövettek úgy a saját életükben, mint a gyerekeikkel kapcsolatban, de akiknek az igazát aligha ismerhetik föl mindaddig, ameddig maguk is el nem érkeznek a saját sorsfordító pillanataikhoz.

Franzen nem foglal állást, mégis megmutatja, hogy mindegyiküknek megvan a maga érvényes igazsága. Ami Russ igazsága, az Marion elárulása, ami Marion bosszúja, az tőrdöfés a romokban heverő házasságukba. Ami a szemükben Becky önzése, az egy nagytestvér besokallása, ami Becky szemében a szülei elfogultsága a legrosszabb testvér iránt, az Marion és Russ aspektusából a szülői szeretet, vezeklés a vétkeikért.

A Keresztutak megérdemelt volna egy alapos ellenőrzést nyomdába kerülés előtt: több apró hiba, elütés van benne, az alany-állítmány, szám-személy egyeztetése többször nem stimmel. Ám visszatérve a krízishez: egy ilyen esemény mindig fájdalmas, kényelmetlen még a szemlélőknek is, Franzen regénye tehát az olvasóinak is tartogat kellemetlen pillanatokat. A számvetés ugyanis a legtöbbször nehéz, mindazonáltal megéri, mert ott van benne a lehetőség, hogy lehet jobban csinálni, hogy minden újabb kereszteződés alkalom arra, hogy a jó irányba induljunk.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.