Kormos Lili Skandináv nyár

Marie Aubert / Felnőtt emberek

Marie Aubert Felnőtt emberek című könyve nyár óta állt a polcomon, de valahogy sosem éreztem igazán kedvet hozzá, és igazából most is azért csaptam csak le rá, mert a könyv rövid, engem meg szorított a határidő. Úgy voltam vele, ha szerencsém van, nem bánom meg a rá szánt intenzív figyelmet, és őszinte szívvel tudok majd jókat írni róla, aztán legfeljebb visszarakom a polcra, és majd a következő szelektálásnál elajándékozom. Tévedtem.

Nemcsak azért, mert ezt a könyvet nem, hogy elajándékozni nem fogom, de még csak kölcsön sem adom senkinek, hanem azért is, mert amikor már épp felkészültem rá, hogy írok róla nagyjából hatezer, nem rajongó, de azért elismerő karaktert, akkor ez a történet úgy magával sodort, hogy jóformán időm sem volt felpillantani belőle. Ennek egyik oka a szöveg (Pap Vera-Ágnesnek köszönhetjük a magyar változatot), amely frappáns, őszinte, ha kell, humoros, ha kell, kicsit lírai, de mindig csak annyira, amennyire feltétlenül szükséges.

A történetet végig Ida, a negyvenéves, sikeres építész narrálja, aki a család vidéki nyaralójába tart, hogy ott töltsön egy kis időt a tesójával, annak pasijával és mostohalányával, valamint az anyjával és az élettársával, az apropó pedig nem más, mint Ida és Marthe anyukájának hatvanötödik születésnapja. Ebből már lehet sejteni, hogy a skandináv nyaralóban rengeteg feszültség sűrűsödik össze, s ezek az ünnepi vacsora után, de még a torta előtt robbannak majd ki. A szöveg milyensége pedig azért nagyon fontos, mert mindent Ida mesél el, amitől az egész lehetne nagyon elfogult, egynézőpontú sztori, amúgy nyilván az is, de ami mégis megmenti, hogy Ida mondataiból nem csak az ő sztorija rajzolódik ki, hanem mindenki másé is. Elmondásában ő volt a talpraesett, az okos gyerek, akinek mindig egyedül kellett boldogulnia, mert Marthét bezzeg állandóan pátyolgatni kellett.

Kicsit közelebbről megnézve viszont, ott a kis nyámnyila, nyafogós Marthe, aki valószínűleg azt érezte, hogy egész életében le van maradva a vagány, okos, talpraesett tesójához képest, és körülbelül egy olyan terület maradt, ahol be tud előzni: a pasizás. Marthe az, aki mindig elhozta a fiúit a nyaralóba és Ida az, aki nem. Marthe, aki most a pasijával és a mostohalányával van itt, Ida, aki nem. Ida győztesnek látja a húgát, magát pedig legyőzöttnek, ezért fürdőzik minden olyan helyzetben, amelyben ő a jobb, az ügyesebb és borsot is törhet Marthe orra alá. Billeg a feneketlen önsajnálat és az optimizmus határán, egyszerre szeretné magát annak az erős nőnek látni, akinek például az anyja tartja, és közben arra is vágyik, hogy ne ő legyen mindig a nagyobb, az okosabb, aki enged, hanem őt pátyolgassák, őt sajnálják, őt is értsék meg. Ez a kétségbeesett állapot törvényszerűen sodorja az egész történetet valamiféle összeomlás felé, amelyhez persze az is kell, hogy mindenkinek legalább olyan ingatag lábon álljon a saját, ideális életéről mutatott installációja, mint Idának. 

Hogy számomra miért volt olyan nagy élmény ez a könyv, az könnyen magyarázható a személyes kapcsolódási pontokkal, például pontosan tudom, hogy milyen mindig nagyobbnak meg okosabbnak lenni, hogy ez egyszerre felemelő és fárasztó, jóleső és igazságtalan. Sőt azt is tudom, hogy micsoda bűnös élvezet ügyesnek lenni akkor, amikor a másik elszúr valamit, és angyalarccal kárörvendeni, hogy most az én fejem lett megsimogatva. Ugyanakkor azt is tudom, hogy az ilyen pillanatok ára mindig megvan, az ember rendszerint rosszul érzi magát utánuk, egyrészt azért, mert ezek az alkalmak sosem jelentenek totális győzelmet, másrészt azért, mert szorosan a nyomukban jár a bűntudat, arról nem is beszélve, hogy ez a viselkedés elég addiktív tud lenni, idővel szinte keresed a lehetőséget, hogy kiderüljön, te jobb vagy mint a másik, és amikor az a bizonyos húr túlfeszül, el is szakad nyomban, aztán lehet a romokat takarítani, s azok rendszerint mindenkit maguk alá temetnek. De ez csak az én részem, ami ennél fontosabb, hogy bár Aubert történetében sok a kihagyás, nem ismerjük meg például a többi szereplő lelkivilágát, vagy épp csak annyira, amennyire Ida engedi, mégis, minden hiány kiegészíthető a történetben. Aki tudja, milyen bonyolult dinamikák mozgatnak egy családot, aki beszélgetett már egy válófélben lévő barátjával, aki merte már egyszer is, őszintén bevallani, miként érzi magát szülői szerepben, az pontosan tudja, hogy ezek a szereplők min mennek keresztül.

A Felnőtt emberek kicsit olyan, mint egy családállítás vagy egy játék a pszichodráma foglalkozáson, egyfelől olyan szerepeket mutat, amelyekben vagy épp benne vagyunk vagy majd benne leszünk, másrészt lehetőséget kínál arra, hogy felvegyük az ő pozíciójukat, és kipróbáljuk, milyen érzés a másik oldalon állni, hogy meglássuk, az, amit teszünk vagy ahogy viselkedünk, hogyan érinti a másikat, és milyenek vagyunk mi magunk, kívülről nézve, amikor épp engedünk a gyarlóságainknak.

A Felnőtt emberek borítóján egy piros fürdőruhát viselő nő lebeg a vízen és a keze ügyében, mint valami kis mentőöv, ott lebeg a felnőtt szó ő betűje. Felnőtt emberek, mint egy cinikus horkantás, szinte hallani benne a dorgálást, hogy felnőtt ember létére hogyan viselkedhet így valaki? A felnőttség nem garancia semmire. Nem jelenti azt, hogy az ember szükségszerűen bölcsebb, bátrabb, igazabb lesz, hogy jobban csinálja, vagy hogy bizonyos hibákat már nem követ el. A legtöbb talán, amit ebben a műfajban el lehet érni, hogy őszinték vagyunk, legalább magunkkal szemben. Nem biztos, hogy az a csúcs, ha nem érzünk csalódottságot, féltékenységet, kárörömöt. Lehet, hogy nagyobb teljesítmény belátni ezeket a gyarlóságokat, és alkalomadtán elsétálni mellettük, de nem élni az általuk kínált lehetőségekkel. Képtelenség megúszni a rossz döntéseket, arról nem is beszélve, hogy egy csomó helyzetben azonnal kell dönteni, az eredmény viszont sokszor csak évekkel később lesz látható.

Az igazi kihívás békét kötni ezekkel a döntésekkel, pontosabban a következményekkel, és a legnagyobb győzelmet az aratja, aki képes fordítani azokon a gyakorlatokon, amelyekből az addigi rossz döntések fakadtak.

Aubert könyvét azért ajánlom, ezúttal kivételesen magabiztosan, szinte mindenkinek, mert úgy képes tükröt tartani elénk, hogy nem feltétlenül jár fájdalommal belenézni. Mármint, persze nem kellemes, de kicsit úgy viselkedik, mint a jó terapeuta: megmutatja, hogy ez van, akkor is, ha rossz ezzel szembesülni, de felkínálja a lehetőséget, hogy alakíts rajta, és ennél több talán nem is kell.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.