Szerbusz, Mesijás

Kormos Lili | 2022.10.01. 14:42

Olvasási idő kb. 7 perc

Van, amikor könnyen jön, amikor ez a két oldal szó szerint kiszakad belőlem. Máskor nehezebben, úgy kell leásnom minden szóért, sőt néha abban sem vagyok biztos, hogy léteznek egyáltalán azok a szavak, amelyekre szükségem van. A tapasztalat az, hogy minél mélyebben érint egy könyv, annál nehezebben tudom leírni, miért gondolom azt, hogy ezt másnak is el kéne olvasnia. Mert ami ennyire felkavaró, ami ennyire mélyen érint, az az enyém, mindenestül, és nem biztos, hogy hozzáférhetővé akarom tenni, ha akarom egyáltalán.

Arra ébredek, hogy ömlik rólam víz, de közben ráz a hideg, hogy valami furcsa émelygés ül a gyomrom táján, ami egyre magasabbra kúszik, ahogy az álmomból egy-egy kép ébren is megjelenik előttem. Egy aprócska zsák, aminek be van kötve a szája, amit egy verandás ház lépcsőjéhez csapkod egy idős férfi. Néma csönd van álmomban, még a csattanások sem hallatszódnak, én mégis tudom, hogy kiscicák vannak a zsákban, kiscicákat ütnek agyon éppen, és én nem tudok megszólalni, nem tudok máshova nézni, csak abban lehet bízni, hogy egyszer felébredek. Bámulom a plafont, és Borbély Szilárd szavai visszhangot vetnek a fejemben. „Ha észreveszik, hogy a pulya álmodik, azt addig nem hagyják aludni, amíg le nem szokik róla.” És akkor jönnek a megkínzott kismacskák.

Másnap be kell menjek egy kapun, fölötte ott áll „23”. „A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani.” És akkor már tudom, hogy a prímszámokról mindig Borbély fog az eszembe jutni, és egy kicsit minden prímszám fájni fog majd mostantól.

A Nincstelenek elolvasása az elmúlt évek egyik legfelkavaróbb élménye volt számomra. Minden szava beette magát a bőröm alá, minden jelenet a szemem előtt játszódott le, minden szereplő ismerősnek tűnt.

Éjjel úgy aludtam el, hogy ezek a mondatok cikáztak bennem, reggel úgy keltem, hogy talán félre kéne tenni, mert ennyi reménytelenséget, fájdalmat nem lehet elviselni, mert amint egy picit el tudnám távolítani az egészet, akkor eszembe jut, hogy ez Borbély élete, hogy ez az ő gyerekkora, hogy legyenek bár egyszerűek, vulgárisak, vagy egészen költőiek, ezek mind az ő szavai.

És akkor eszembe jut a szavaiból sütő elbírhatatlan szomorúság, a tragédiája, a szülei elvesztése, a korai halála, aminek az ígérete talán mindig is ott lebegett körülötte, csak mindenki abban bízott, hogy hátha mégsem úgy lesz. Amint ezek feltolulnak bennem, már újra ott állok a döngölt padlójú konyhában, ahol egy nagylány meg egy jobb sorsra érdemes kisfiú ülnek az asztalnál, az anyjuk a tűzhelynél, és mindent megül a csönd. És ennek a nőnek nincs egy jó szava a gyerekeihez, de hát, hogy is lehetne, amikor azt mondják, hogy a gyerek a jövő, a gyerek a remény, de ő a sajátjaiban csak a kilátástalanságot, a reménytelenséget látja.

Azt látja, hogy ezek a gyerekek teszik örökkévalóvá a poklot, ami az ő élete, hogy egy nap a fia is kék jambó sapkában áll majd a korcsma előtt, a lánya meg otthon vár egy iszákos férjet, és próbálja eldönteni, hogy mit egyenek holnap. Azt látja, hogy nem csak azt kell túlélnie, hogy még nincs harminc, de már vége van az életének, hogy minden, amit remélhet, annyi, hogy egy másik faluba költöznek, azzal is szembe kell néznie, hogy a gyerekeinek sem lesz jobb. Hogy rájuk is ez vár, hogy az ő jövőjük is elveszett abban a pillanatban, ahogy megszülettek, mert ez a világ, az ő világuk, nem tűri azt, aki többet, aki jobbat, aki mást akar, nem tűri az álmokat, sem a reményt. Itt ez a nő, aki állandóan meg akar halni, akinek már mindegy, csak szabaduljon, mert változtatni nem tud rajta, hát legalább nézni ne kelljen.

És mivel a halálra ítéltet szeretni időpocsékolás, nem tud szeretetet adni a gyerekeinek. Nincs kedvesség, nincs gyöngédség, hogy is lehetne? Hogy szeresse őket anélkül, hogy tönkre menne, mikor nap nap után azt kell néznie, ahogy a saját életét elnyelő sötétség rájuk is kiterjed, hogy szeresse azt, ami úgyis elsorvad fény, víz és levegő nélkül?

Nem tudom, olvastam-e valaha ennyire valóságos könyvet, ami pont attól tud mindent felkavarni maga körül, mert anélkül, hogy panaszkodna, anélkül, hogy idealizálná a szegénységet, rámutat, hogy ez van. Vannak eleve elveszett életek, van, ahonnan nincs kiút. Van, ahol nincs szeretet. Nem tesz hozzá semmit, azt már az olvasóra bízza.

Sokan, sokféleképpen írtak már szegénységről a magyar irodalomban, de azt hiszem, úgy, ahogy Borbély Szilárd, nem írt senki.

Ez a nyelvi hullámzás, ami olyan zökkenőmentesen ölti egymásba a gyerek elbeszélését egy tehetetlen és dühös anya hangjával, majd Borbély saját, csöndes, kifinomult szavaival, nincs máshol. Hihetetlen élmény volt, hogy úgy vezetett végig a regényen, hogy persze fájt és felkavart, de mentem utána, mert ez a szöveg minden fájdalmával együtt abbahagyhatatlan volt. Úgy éreztem, hogy akarom olvasni, hogy érdekel a következő sor, és az utána következő is, hogy nem bánom, hogy mélyre megy, és nekem is fáj, mert ezt másképp nem lehet.

Megemészteni, hogy nincs remény, hogy nem lesz jobb, hogy nem lehet mindent és mindenkit megváltani, lehetetlen. Apropó, megváltás. Van ez a fogyatékos, cigány csavargó, akit a fél falu röhög, mert hát „idióta” szerencsétlen, de nem bántják, hiszen „idióta” szerencsétlen, de azért megalázzák, és még az is megalázza, aki tulajdonképpen segíteni szeretne neki, mert „idióta” a szerencsétlen, szóval ő Mesijás. Őt figyelik a kerítésnél, vele beszélgetnek, várják, egymást kérdezgetik, látták-e, és ha igen, hol látták. Ő az egyetlen tiszta folt a történetben, hozzá nem ér fel a trágyalé, pedig a legtöbben a kerti budit kotortatják csak vele. Kiröhögik, megalázzák, leköpik, aztán gratulálnak maguknak, hogy rendes emberek, mert olyan nagyon mégsem bántják. Mert „idióta” a szerencsétlen. Nekünk csak ilyen megváltó jutott, így is bánunk vele.

Talán ettől annyira fájdalmas ez a könyv, mert nincs benne nyoma a szeretetnek. A szavak kemények és durvák, a nevetés inkább röhögés és tele van gúnnyal, a közös nyelv az erőszak, a legismertebb gesztus a fájdalom továbbadása.

„Hogy hová lettek ezek a ruhák, senki nem mondta meg a faluban. Mózsi meg nem kérdezte. Ahogy azt sem, hová lett a boltból az áru. A házból a bútor. A polcról a könyv. A falból a kampó. A szekrényből a ruha. A szívekből a könyörület.”

Aztán valahogy a könyv végére valami mégis megváltozott. Nem tudnám előszedni az állításomat igazoló mondatot, nem tudnék kiemelni egy fejezetet, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy talán nem veszett el minden, hogy minimálisak az esélyeink, de talán még lehet másképp is, hogy ez a sötétség sűrű és beeszi magát mindenhova, de talán nem végtelen. Nem tudom. Azt tudom, hogy nehezen vettem rá magam a Nincstelenekre, de mindennap örülök, hogy megtettem, még akkor is, ha sajnálom, hogy már nem fogom többször először olvasni. Majd másodszor, harmadszor, hátha mégsem ment el a Mesijás.

Még több olvasnivaló a témában.

Európai Bizottság: a kkv-k számíthatnak a brüsszeli mentőövre

Fóti Tamás

Az Európai Bizottság (EB) minden évben megrendezi – közösen az éppen soros EU elnökséggel – a kis- és középvállalatok találkozóját. Több száz cég tulajdonosa vagy vezetője egyeztethet az európai döntéshozókkal, az Európai Parlament képviselőivel, a résztvevők megosztják egymással tapasztalataikat és elvétve siralmaikat, ha elégedetlenek a kkv-kre vonatkozó direktívákkal, ösztönzőkkel, szabályzókkal.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Győri diák nyerte az Európai Unió esszépályázatát

Fóti Tamás

Az Európai Unió kis- és közepes méretű vállalatainak idei éves találkozóján, Prágában hirdették ki a fiatalok számára kiírt esszépályázat győztesét. A beérkezett több mint 30 pályamű közül meghívták a nemzetközi zsűri által legjobb háromnak ítélt szerzőjét, és közülük került ki a győztes. Idén magyar siker született, Vass Viktória nyerte el a legjobb pályázat díját.

Elolvasom

Szupermérföldekre került az uniós pénztől a magyar kormány

Lakner Zoltán - Tóth Ákos

Az Európai Bizottság egyrészt továbbra is fenntartja a kohéziós alapokból Magyarországnak járó összeg egy részének visszatartására vonatkozó javaslatát, másrészt jóváhagyta az úgynevezett helyreállítási tervet, amelynek célja a Covid-válság hatásainak enyhítése. A kohéziós alapok kapcsán az Európai Bizottság a jelek szerint ezúttal nem hagyta átverni magát, míg a helyreállítási alap esetén a magyar kormány számos pozícióját feladta, így például jöhetnek a szélerőművek és számos, a közoktatás deszegregációját szolgáló intézkedést is végre kell hajtania. Nagyon úgy tűnik, hogy a kontroll folyamatos lesz, minden egyes fillér, illetve euró csak a beruházás végrehajtásának ellenőrzése után érkezhet.

Elolvasom
Keresés