Kormos Lili Változatlan viszonyaink

Könyvajánló: Vonnák Diána / Látlak

„A legtöbb író szerintem azt gondolja, hogy akkor tud hatni az olvasójára, ha valami rossz történik a szereplőkkel és borzasztóan fél attól, hogy ha megírja azt, hogy létezni jó, akkor senkit nem fog érdekelni” – ezek nem az én gondolataim, Fullajtár Andrea válaszolt így egy kérdésemre, amikor páros interjú készült vele és Szabó T. Annával, de ettől függetlenül nagyjából egyet tudok érteni a szavaival. Többek között ez az oka annak, hogy már félve veszek kézbe kortárs magyar novellásköteteket és ez az oka annak is, hogy Vonnák Diána – Látlak című könyve olyan kellemes meglepetésnek bizonyult számomra.

Na de kezdjük mindjárt az elején. Elképesztően tehetséges novellistáink vannak, Szvoren Edina például novelláskötettel nyert irodalmi díjat, ugyanakkor biztos vagyok benne, elsősorban saját tapasztalat alapján, hogy egy ilyen könyv milyen végtelenül nyomasztó tud lenni. Nagyjából, ahogy Andrea megfogalmazta. Mintha abban mérnék a tehetséget, hogy ki tud szomorúbb, nyomasztóbb, a kis/nagy magyar rögvalóságot jobban megragadni képes, az emberi képmutatást, aljasságot, gyengeséget pontosabban láttató művet írni, és elfelejtkeznénk róla, hogy az első kérdés talán mégis csak az, hogy ki tud jól írni, a miről meg majd utána következik. Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy ezekről a toposzokról nem kell írni. De írjon az, akit valóban ezek a kérdések érdekelnek, akinek jó szeme van az ilyen élethelyzetekhez, aki jól tud hozzányúlni a témához, és ne az, aki felismerte, hogy mekkora üzlet a nyomorpornó, már elnézést a kifejezésért. Ilyen előzmények után tényleg egy kicsit félve nyúltam Vonnák Diána könyve után, idővel azonban be kellett látnom, fölöslegesen dolgoztak bennem az előítéletek.

A Látlak Vonnák első kötete, tizenhét novella van benne, amelyek Budapesttől kezdve Skandinávián át egészen a Közel-Keletig rengeteg helyszínen játszódnak, persze ez részben csak sejtés részemről, a helyszínek ugyanis nincsenek mindig megnevezve egyrészt, másrészt pedig a történetek néha abszolút fiktív helyszíneken játszódnak, úgyhogy maximum elképzelni tudom, hogy hol is járnak épp a hősei. Nehéz lenne eltekinteni attól, hogy Vonnák Diána egyébként kultúrantropológus, és mint ilyen, maga is járt azokon a helyszíneken, amelyekről ír, de ez csak az érme egyik oldala, s kizárólag abban segít, hogy pontosan tudja rekonstruálni az ottani a körülményeket. A másik oldal viszont maga az ötlet, hogy ennél egyszerűbben tényleg nem lehet rávilágítani arra, hogy függetlenül a földrajzi koordinátáinktól, ugyanazokat a köröket futjuk mind, csak máshogy néz ki a futópálya. Az, hogy a családi viszonyok komplikáltak, hogy egy a bizonytalanságát minden erővel elfedni próbáló anya és a felnőtt lánya kapcsolata bonyolult (Tengeribetegség) és olyan, mint egy aknamező, az épp úgy igaz Budapesten, mint mondjuk egy nevenincs tengerparti falucskában. Elnyomó szülők, egy életen át kísértő, aztán váratlanul elillanó szerelmek, magányos gyerekek a világon mindenhol vannak, és azáltal, hogy Vonnák a hőseit olyan vidékeken mozgatja, amelyekről egyáltalán nem evidens módon rendelkezik tudással az olvasó, ezek az érzelmek, konfliktusok, feszültségek képesek a maguk tiszta valójában megmutatkozni, anélkül, hogy a kulturális sztereotípiáink rájuk ragadnának. Jól játszik ezzel az otthonosság-idegenség érzéssel, van, hogy a kettőt egy történetbe sűríti, ilyen például az Ugyanaz a vér kering. A béranyaság nálunk egyelőre nem létezik, máshol virágzó iparág, ezzel tehát lehet, hogy egy kicsit nehezebb mit kezdeni, az anya karaktere viszont, aki azért hagyta otthon a nagyszülőkre a gyerekét, hogy ő elmehessen annyi pénzt keresni, amennyiből egy kicsit jobban élhetnek, és amitől közben megszakad a szíve, nagyon is ismerős, nem csak azért, mert sokan megírták már, hanem azért is, mert ez nem mítosz, hanem máig létező jelenség. Arról nem is beszélve, hogy a szülőség meg a lelkiismeret-furdalás úgy járnak együtt, mint borsó meg a héja, még akkor is, ha valaki történetesen minden áldott nap ott van a gyereke mellett.

A könyv egyik erőssége tehát az, hogy nagyon jól játszik ezzel az idegen-ismerős, távoli-otthonos dinamikával, a másik, és ez persze erősen szubjektív, hogy nem akarja feltétlenül a tragédia felé sodorni a hőseit. A tragédiát itt most tágan értelmezem, nem feltétlenül a halálra gondolok, bár az is megjelenik különböző formákban a könyvben, hanem egyszerűen csak arra, hogy a történetek nem feltétlenül végződnek rosszul. Van, hogy nem végződnek sehogy, nyilvánvaló, hogy a történet valahol, egy másik univerzumban folytatódik azután is, hogy mi a fejezet végére értünk. Máskor meg kifejezetten boldog véget érnek a novellák, néha meg se így, se úgy, mintha csak annyit akarnának üzenni, hogy ja, hát ilyen az élet. Jó és rossz napokkal, néha megnyered a meccset, néha örülsz, ha 0-0-ra tudod menteni, néha már az is jó, ha nem kapsz ki olyan nagyon, de hát ez ilyen, nagyjából így zajlik minden egyes nap minden egyes órájában, a Föld minden egyes pontján.

És talán tényleg ebben rejlik, számomra biztosan, a Látlak legfontosabb tanulsága, hogy minden látszat ellenére a világ egy otthonos hely, hiszen gondoljuk csak bele: ha mindenhol ugyanazokkal a hol banális, hol nagyon is komoly élethelyzetekkel birkóznak az emberek, mint amikkel mi itt a kis magyar valóságunkban, akkor voltaképpen közelebb vagyunk egymáshoz, mint gondolnánk. Innentől kezdve pedig az idegenség tényleg csak valami ideiglenes, ha úgy tetszik múló állapot, mert az egésznek az alapja olyan intenzív közös tapasztalatok sora, amelyekből kiindulva akár nyitottak is lehetnénk egymás felé.

A Látlak szerintem egy nagyon erős kezdés, nem csak azért, mert nekem konkrétan tetszik, hanem például azért is, mert olvasva a történeteket, én egyszer nem hallottam Vonnák Diána hangját. A szereplők hangját hallottam, mindig másét, a kamaszlánytól kezdve az ukrán nagymamán át a kiküldetésben lévő építészmérnökig, de mindegyik saját, önazonos hang volt, és szerintem elég nagy dolog, ha valaki képes úgy írni, hogy közben egy percre sem lóg ki a lóláb, és végig tudok hinni neki. Ez a tizenhét történet engem elég sok mindenről meggyőzött, többek között arról is, hogy érdemes várni a folytatást.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.