A felelősségtől menekülés rendszere: magukra hagyta az embereket a kormány a vakcináról szóló döntésükben

Rendszeres esszéírónk, Szűcs Zoltán Gábor politológus szokatlanul indulatosan fogalmazva gyomorforgatónak nevezi a kormány járványkezelő magatartását. Közelebbről azt, hogy a kormány minden igazán nehéz döntést elhárít magától, és az állampolgárokra testálja a felelősséget. Szerzőnk azonban nem vagdalkozik, hanem érvel az álláspontja mellett, írásából egy végtelenül öntelt, de pontosan ugyanannyira gyáva rezsim képe bontakozik ki előttünk.

Szergej Bondarcsuk híres filmjének, az 1970-es Waterloonak van egy emlékezetes jelenete: a Rod Steiger által játszott Napóleon megszökött Elba szigetéről és most Párizs felé menetel embereivel. Csapata Grenoble közelében találkozik a XVIII. Lajos által a feltartóztatására küldött Ney marsall vezette alakulatokkal. Napóleon a katonái élén közelíti meg az ellenséget. Miután azok szétbontakoznak csatarendbe, a feszült pillanatban Napóleon egy intéssel megállítja embereit. Ő maga közelebb lép a király katonáihoz, s azt kiáltja nekik, egyenesen a szemükbe nézve, hogy ha le akarják lőni a császárukat, itt van, tegyék. A feszültség a tetőfokára hág. Bondarcsuk gondosan megmutatja, hogy maga Napóleon is idegesen dörzsölgeti az ujjait. A királyi csapatok tűzparancsot kapnak, Napóleon összerezzen, de a hazárdjáték beválik: egy királyi katona elájul az idegességtől, mire a csatarend felbomlik, a két oldal katonái éljenezve összekeverednek, Ney elveszíti a kontrollt csapata fölött. Napoleon győzött.

Orbánt nem egyszer hasonlították már Napóleonhoz, rendszerét a bonapartizmushoz. Mint minden autoriter és a vezető karizmájára építő politikai rendszer között, az övéik között is vannak hasonlóságok. Bár némelyek inkább felszíniek, elvégre az egyikük csak szereti az egyenruhákat, a másik pedig a történelem kiemelkedő hadvezéreinek egyike.

Van azonban egy lényegi különbség is a két vezető között, amire rájöhetünk Bondarcsuk kiváló lélektani érzékkel és rendkívül szuggesztíven megalkotott Waterloo-filmje alapján. Az ő Napóleonja is populista vezető, aki elsősorban saját magát és a hatalmát szereti. Egyáltalán nem ismeretlen számára a félelem, ám mégsincs híján annak a fajta személyes hitelességnek, amely Orbán Viktor politikusi karakterétől teljesen idegen: Napóleon hajlandó volt kritikus pillanatokban a saját kezébe venni a döntés felelősségét, akár a saját életét is kockára tenni érte. Nem csak Bondarcsuk Napóleonja volt ilyen, hanem a történelmi figura is, aki Toulonnál, Lodinál, Arcolénál is a csata sűrűjében állt helyt a saját, sokszor kockázatos döntéseiért.Ezzel szemben az Orbán-rezsim történetén vörös fonálként húzódik végig a felelősségtől menekülés motívuma. Kritikus pillanatokban a rezsim agyközpontja rendszeresen lebénul, napok, nem egyszer hetek telnek el, mire a végleges döntés megszületik, s a rezsim kénytelen utólag gyártott mítoszokkal kiigazítani a tényleges döntések esztétikai fogyatékait.

A mítoszgyártás persze nem idegen a politikától, különösen népszerű eszköz a karizmatikus vezetők kezén. Napóleon legendás mítoszteremtő volt, aki hatalmas energiákat fektetett abba, hogy hadjáratainak történetét maga írja meg, lehetőség szerint az eseményekkel egyidejűleg, és rögtön hatalmas propaganda-apparátussal terjessze is.

Ami igazán érdekes ebben, hogy az említett különbség a bonapartizmus névadója és kései, kelet-közép-európai utóda között nem az utólagos konfabuláció meglétében vagy hiányában, hanem egy tényleges vezetői tulajdonságban lelhető fel. Mivel pedig mindketten egy végletekig személyessé tett hatalomgyakorlásra épülő rendszert alakítottak ki, ez a különbség a politikai rendszerüknek is fontos megkülönböztető jegye lett. Úgy is lehetne mondani, hogy Orbán Viktor rezsimje egyenesen a felelősségtől menekülés politikájára épül. Ennek számos fontos következménye van.

Legutóbb akkor szembesülhettünk ezzel a jelenséggel, amikor a rezsim szemrebbenés nélkül rátolta a 65 év felettiekre a személyes döntés felelősségét azzal kapcsolatban, hogy elfogadják-e a nekik felajánlott kínai vakcinát. Sokan élték át a fiatalabbak közül is, hogy idősebb családtagjaik kétségbeesetten hívogatják őket, mit tegyenek. Orvosoknak is hasonlóan riadt hívások sokaságára kellett felelniük. A riadalom és kétségbeesés oka az volt, hogy a magyar kormány – diszkrét fenyegetés mellett – elhárította annak felelősségét, hogy maga mondja meg, mi legyen ezekkel az oltásokkal.

Lehetne persze amellett is érvelni, hogy a kormány egyszerűen csak tiszteli az állampolgárok személyes autonómiáját, de ezt elég gyorsan elvethetjük, mielőtt még röhögőgörcsöt kapunk. Ha van valami, amit ez a kormány látványosan nem tisztel, sőt, nyíltan semmibe vesz, az az autonómia: akár egyéni, akár intézményi szinten. Amikor valami szabad választásként van előadva, az többnyire egy fait accompli utólagos legitimálása – mint a magánnyugdíjak államosítása, az egyetemek átalakítása, az MTA kutatóintézeteinek elvétele –, vagy színtiszta manipuláció, mint a konzultációk, amelyeken a kormány által feltett, botrányosan manipulatív kérdésekre kellene válaszolni. Többnyire azonban a kormány nagyon vigyáz, hogy az egyéni autonómiának még a látszata se maradjon meg: az olimpiai népszavazást ugyanúgy megakadályozta, mint az összes korábbi hasonló kezdeményezést. A mindenféle előzetes magyarázat és igazolás nélkül elrendelt vasárnapi boltzárat és netadót is inkább eltörölték, nehogy valaki elmondhassa róluk a véleményét.

Mindezek mellett a rezsimpárti média (és a rezsim komisszárjai) mindegyre figyelmeztetik a politikai ellenvélemények megfogalmazóit, hogy amíg a kormány kenyerét eszik, nem szabad bírálniuk a kormányt. Legutóbb az SZFE-ügyben, Szarka kancellártól hangzott el, milyen gyalázatos, hogy az egyetemtől fizetést húzó tanárok fellázították a diákokat az egyetem ellen. Számomra különösen emlékezetes gesztus volt Palkovics László híres, ajtóból visszaforduló megjegyzése az MTA-ügy közepén arról, hogy meg kellene szüntetni a Közgazdaságtudományi Intézetet. A gesztus akkor még üres fenyegetésnek tűnhetett, talán más név nem is ugrott be neki, azért említette éppen ezt, de a lényeg nem ez, hanem a hatalomgyakorlás logikája: a fenyegetés az fenyegetés.

S ne gondoljuk, hogy ez a hozzáállás csak a rezsim alsóbb szintjeit jellemzi vagy pusztán valamiféle túlbuzgóságnak tudható be. Hiszen maga Orbán Viktor fenyegette azzal 2020. március 13-án az iskolabezárást követelő tanárokat, hogy fizetés nélküli szabadságra küldik őket, ha a járványtól való félelmükben távol maradnának az iskoláktól. Orbántól különben sem idegen ez a retorika. A 2018-as választások előtt például azt mondta március 15-i beszédében: „A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.”

Nyugodtan elvethetjük tehát az egyéni döntés tiszteletben tartását, mint a rezsim motivációját arra, hogy a 65 év felettiekre bízza a kínai vakcina elfogadását. Mi marad akkor mégis? Nem sok.

A rezsim tényleg nem szereti a felelősséget olyankor, amikor a tét hatalmas. Szereti persze eljátszani a döntésképességet, sőt a rezsimpárti értelmiség évek óta ódákat zeng Orbán Viktor döntési képességeiről és férfiasságáról (aki azt hiszi, viccelek, keressen rá a neten ezekre a hívószavakra). Maga Orbán is szeret tetszelegni ebben a szerepben, de óvatos duhaj: amint a helyzet rosszra fordul, mindenki más lesz a felelős. Tavaly ősszel még lelkesen mondta, hogy a kormányt azért fizetik, hogy felelősséget vállaljon az országban történő dolgokért, aztán decemberben már kikérte magának, hogy a járványhelyzet alakulásáért őket vádolja az ellenzék.

Ez a kettősség végigkíséri a kormány egész járványügyi működését. Fogadkozások, keménykedések váltakoznak a felelősség szisztematikus áthárításával. Ki mindenki felelős a járványért a kormány szerint? Budapest vezetése, Brüsszel, a külföldiek, a járványt behurcolók, meg úgy általában az ellenzék.

Úgy gondolom, mindez a rendszer lényegéhez tartozik. Az Orbán-rezsim hatalmi logikája a gyengébbnek gondolt ellenfelekkel és a kamu veszélyekkel szembeni kemény, férfias fellépés, a tényleges nehézségek esetén viszont a felelősség hárítása. (Ehhez hozzátehetjük azt is, hogy ellenfeleiket szoft homofób megjegyzésekkel sértegetik, mint amikor Orbán Viktor Vona Gábort más férfiak szoknyája mögé bújással vádolta.)

Ezért is gondolom, hogy a felháborodás, az undor és az engesztelhetetlen harag az ellenzéki magatartás elkerülhetetlen velejárói kellene hogy legyenek. Hogyan másképpen lehetne érezni a rezsim kapcsán, látva, miként kezeli a valódi kihívásokat?

Érdemes ennek fényében átgondolni kicsit alaposabban, mitől is olyan gyomorforgató, ami a 65 év felettiekkel és a kínai vakcinával történt.

Először is, az érintettek nyilvánvalóan nincsenek abban a helyzetben, hogy képesek legyenek megítélni a járványhelyzet súlyosságát, valamint a kínai vakcina megbízhatóságát. Ez a természetes kiindulópont. Érthető, ha a szóban forgó állampolgárok szoronganak. A kormány valódi dolga e szorongásnak az enyhítése lenne. Ehhez, az egyéni autonómia tiszteletben tartása esetén is, a döntési felelősség átvállalására lenne szükség átlátható, hiteles kommunikációval. Ez az, amitől a kormány valósággal irtózik.

A kínai vakcinát politikai alapon erőltetik, a szakmai protokollokat semmibe veszik. Ez akkor is rontja az iránta való bizalmat, ha a vakcina egyébként kifogástalan is lehet szakmailag. A kormány gyanúkeltő viselkedése a kínai vakcinákkal kapcsolatban nem szakmai, hanem politikai hiba. Csoda-e, ha sokan nem bíznak benne?

Bonyolítja a helyzetet, hogy a kormány ugyan nem mondja meg, hogy el kell-e fogadni az oltást, de megfenyegette azokat, akik visszautasítanak bizonyos vakcinákat. Maga Orbán Viktor mondta, hogy az illetők a sor végére fognak kerülni.

Ehhez jön még az is, hogy egyáltalán nem világos, a kormány milyen politikai döntésekkel kívánja jutalmazni azokat, akik beoltatták magukat és hogyan fogja hátrányba hozni esetleg azokat, akik ezt nem tették meg. Vagyis az embereknek nem csak a személyes túlélésükkel kapcsolatos kockázatokról kell dönteniük, s nem csak a kormány fenyegetéseire kell reagálniuk valahogy, de ráadásul a kormányzat többszörös tájékoztatási hibái, az általa generált információs káosz és bizalmi válság következményeivel is meg kell küzdeniük. Ha ez nem egyértelműen a kormány felelőssége és az eddigi egyik legvisszataszítóbb példája a felelősség előli menekülésüknek, akkor nem tudom, mi mindent kellene még eltűrnünk nekik. Sokkal gyávábban és ügyetlenebbül már aligha lehetne intézni ezeket az ügyeket.

Az undor, a felháborodás és az engesztelhetetlen harag egyaránt erősen indokolt. S ami igazán felháborító, hogy mindez nem egyszeri hiba, hanem a rendszer lényegéhez tartozik.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.