Választások Magyarországon 6.: A gyorsvonat és a gyalogosok

Az országot terrorizáló hatalom az ellenzéket vádolta az ország terrorizálásával. Egy ellenzéki napilap meg is írta: eddig úgy tudtuk, a sorompó arra való, hogy a gyalogosokat védje a gyorsvonattól. Most megtudtuk, hogy annak a gyorsvonatot kell megvédenie a gyalogosoktól. Ebben a szellemben eresztették le a sorompókat a pénztelen gyalogellenzék előtt az 1926-os választásokon. A kormány-expressz már az indulás előtt célba ért.

 

Az új, egyharmad-ország élete stabilizálódott. A gazdaság most sokkal jobb helyzetben volt, mint az előző és a világválság kitörése után tartott következő választások idején. Inflációs konjunktúrában bővült a termelés. A régió valamennyi országa markáns protekcionista gazdaságpolitikát folytatott. Védővámokkal támogatták a hazai ipart, leginkább egymás ellen, mert a versenyképesebb nyugat-európai cégek sokkal inkább elbírták a védővámokat.

Az inflációt Magyarországon tudatosan gerjesztették, nyakló nélkül nyomtatták a bankjegyeket. 1921 nyarán 17,3 milliárd, 1923 nyarán már 400 milliárd korona volt forgalomban. A bankok a magángazdaságba nyomták a sok friss bankót. A hiteleket nem valorizálták, azokat névértékben – töredék értéken – fizették vissza. Az infláció a földbirtokosokat is megszabadította az adósságuktól. A pénzeső valamelyest a kisvállalkozásokat és kisbirtokokat is elérte, és mindennek az árát a munkavállalók fizették meg. A világháború kezdete, 1914 és az infláció csúcspontja, 1924 nyara között az árak a 8 ezerszeresükre, miközben a bérek csupán 3,5 ezerszeresükre emelkedtek, úgy, hogy az ipari bérek a világháború alatt a munkarerőhiány miatt megugrottak, tehát a húszas években ennél is sokkal nagyobb mértékben csökkent a bérek reálértéke.

Az inflációs nyereség összetartotta a nagytőke és a nagybirtok (köztük a legnagyobb földbirtokos, a katolikus egyház) szövetségét, ellenben a vámpolitika szembeállította őket, mivel az exportorientált nagybirtok az alacsony vámokban lett volna érdekelt.

Magyarországon a felhalmozás, a beruházás forrásai ekkor még szerényebbek voltak, mint a világháború előtt. Az ország csak a nyugat-európai tőkére számíthatott. A nyugati hatalmak abban voltak érdekeltek, hogy a régióban rend legyen és piaci, befektetési lehetőségek. Így aztán Magyarország nagyon rossz pénzügyi feltételekkel ugyan, de politikai (demokratizálási) feltételek nélkül megkapta a népszövetségi kölcsönt, amelyet ugyan kis részben fordítottak csak termelő beruházásokra, de a Népszövetség kölcsöne és az infláció annak köszönhető megfékezése után már dőltek nyugatról a bankkölcsönök. Magyarország gazdasága két évre népszövetségi ellenőrzés alá került, de mire elérkezett a választások ideje, ez már megszűnt, az infláció megállt, a jegyrendszert kivezették, elfogadták a pengő bevezetéséről szóló törvényt, s a választások közvetlenül megelőzték az átállást.

A kormány baloldali és jobboldali ellenzéke egyaránt tiltakozott a kormány gazdaságpolitikája ellen. A baloldal a munkavállalókkal való kicseszés miatt, a fajvédő jobboldal pedig az ipartámogató politikát, a bankok allokációs hatalmának növekedését és a nyugati tőke befolyását a zsidó térfoglalás kiszolgálásának tekintette. Gömbös vezetésével ki is vált a kormánypártból Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt néven egy fajvédő alakulat, de az 1926-os választásokig a legbefolyásosabb fajvédőket sikerült visszarángatni a kormányoldalra, s ez a párt nem is ért el számottevő eredményt a választásokon.

A Szociáldemokrata Pártról levált annak kommunistabarát szárnya, amely Magyarországi Szocialista Munkáspárt néven a kommunisták tevékenységének legális kereteként szolgált volna, de tagjait a hatóságok kommunistaként kezelték, az illegális kommunistákkal együtt fogdosták össze őket, és együtt ültek Rákosi Mátyással és Vas Zoltánnal a vádlottak padján. Ez az epizód nem használt a szocdemeknek, kiknek gyűléseit titkosszolgálati megfigyelés alá vonták, 1924 végén pedig elrendelték mindenki megfigyelését, aki a szociáldemokratákkal kapcsolatba került.

A Szociáldemokrata Párt első parlamenti ciklusa felemás eredményt hozott. Volt ugyan egy-két szociálpolitikai javaslatuk, amelyet elfogadtak, de a kormánypárti gőzhengert nem tudták feltartóztatni. A Házszabály ellenzékellenes szigorítása után egy időre a liberálisokkal együtt ki is vonultak a Nemzetgyűlésből, de aztán csak vissza kellett oldalogniuk.

1924 októberében a szociáldemokraták és a liberálisok megalakították az Országos Demokratikus Szövetséget, amely közreadta 12 pontját. Általános és titkos választójogot követeltek pártatlan választási bíráskodással; népszavazást az államfő kérdésében; önkormányzati szabadságot; „a jogszerűség és a közszabadságok” biztosítását, különös tekintettel a sajtó-, az egyesülés és gyülekezési szabadságra; az internálás és rendőri felügyelet megszüntetését; a létminimumot biztosító, igazságos adórendszert; az „életet drágító” vámok eltörlését; radikális földreformot; hatékony szociálpolitikát; demokratikus külpolitikát, mely „alkalmas arra, hogy az európai államok demokráciáját közelebb hozza országunkhoz”, ami az egyetlen célravezető út arra, hogy „a trianoni béke igazságtalanságai az európai demokrácia segítségével orvosoltassanak”.

1923 végén felfüggesztették Budapest önkormányzatát, és az 1925 májusában megtartott fővárosi törvényhatóság választásokig kormánybiztos irányította a várost. Ez a választás tette világossá, hogy az ellenzék akkor sem nyerhet, ha nyer. A liberális pártok 79, a szociáldemokraták 52 mandátumot szereztek. A nem sokkal korábban megalakult „második kormánypárt”, a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt 91-et, a fő kormánypárt, az Egységes Párt mindössze 24-et. Viszont a törvény eleve 65 helyet biztosított kinevezett törvényhatósági tagoknak, így lett a kormánypárti kisebbségből többség, és így akadályozták meg, hogy ellenzéki legyen a főváros polgármestere.

A kormány három komolya ügyet úszott meg ebben a ciklusban.

A sorozat előző részében emlegetett Eskütt-féle korrupciós ügyet 1924-ben Bethlen ellenfelei felmelegítették, és az immár a miniszterelnököt is elérni látszott. Bethlen Esküttnek titkos egyezséget, pénzt, emigrálási lehetőséget ígért, ha nem vall vezető politikusokra. Eskütt az egyezséget visszautasította, és öt évi szabadságvesztésre ítélték.

1925-ben a legitimista ellenzék egyik leghangosabb szószólója, Beniczky Ödön, aki belügyminiszter volt 1920-ban a Somogyi-Bacsó-gyilkosság idején, tanúvallomásában azt állította, hogy Horthy Miklós a tömeggyilkosságokat elkövető különítmények cinkosa volt, és az ő szándékának megfelelően gyilkolták meg Somogyi Bélát, a Népszava szerkesztőjét. Az Újságnak a tanúvallomást közlő számát elkobozták, a lapot betiltották, Beniczkyt azonnal letartóztatták, kormányzósértés és hivatali titok megsértése vádjával elítélték, és csak 1926 elején engedték szabadon.

1925 végén kirobbant a frankhamisítási botrány. A legmagasabb rangú politikusok tudtával és támogatásával nagy tételben hamisítottak frankot és más valutákat azzal a céllal, hogy a hozzájuk kötődő gazdaságot meggyengítsék. Parlamenti vizsgálóbizottság alakult. Ennek kormánypárti többsége megállapította, hogy a kormány és a kormányfő ártatlan. A bizottság munkáját vezető ellenzéki liberális Vázsonyi Vilmos viszont hatalmas dokumentációval igazolta, hogy nem ártatlan. Vázsonyit a kormánypárt és a fajvédők hazaárulóként bélyegezték meg, és az Ébredő Magyarok Egyesületének két tagja fegyveres merényletet követett el ellene. A merénylőket elfogták, de néhány nappal később szabadon is bocsátották őket. Vázsonyi külföldre utazott, három hónappal később meghalt. Vázsonyi halála meggyengítette az egyébként sem erős liberális tábort. Többen beálltak a kormány mögé, mert csak ott remélhettek érvényesülési lehetőséget. A mérsékeltebb ellenzéki pozíciót elfoglaló Rassay Károly Egyesült Balpártja maradt az egyetlen számottevő liberális alakulat.

1925 júliusában elfogadták a választójogi törvényt, amely még az 1922-es kormányhatározatnál is szűkebbre szabta az ellenzék lehetőségeit. A választójoggal rendelkezők arányát is szűkítette 30 százalékról 27 százalékra. A 245 képviselőből 199-et választottak meg nyílt szavazással egyéni kerületekben, a többieket titkosan, lajstromos rendszerben a fővárosban és a törvényhatósági városokban.

Az ajánlási rendszerrel szinte korlátlan lehetőséget teremtettek a nem kívánatos jelöltek indulásának megakadályozására.

1926 novemberében elfogadták a felsőház felállításáról szóló törvényt. Közvetlenül ezután a kormányzó föloszlatta a Nemzetgyűlést és (az előírtnál fél évvel korábban) kiírta a választásokat, amelyeket december 8-15-dike között rendeztek meg úgy, hogy először a nyílt szavazásokat bonyolították le, és mire a titkosakra sor került, annak tétje lecsökkent, mert már megvolt a hatalmas kormánypárti többség.

A felsőház a régi főrendiház jogkörét örökölte. Jogában állt az (immáron Országgyűlésnek nevezett) alsóházban tárgyalt törvényjavaslatok módosítását kezdeményezni. Kétszer visszadobhatta a törvényjavaslatokat az alsóháznak, de azok elfogadását véglegesen nem akadályozhatta meg. A kétkamarás parlament bevett intézmény volt Európában, de a legtöbb országban a felsőházat is közvetlenül választották. Magyarországon nem. Automatikusan bekerültek bizonyos funkciók, méltóságok képviselői, például zászlósurak, egyházi vezetők. A kormányzó is kinevezhetett negyven tagot. A Habsburg-ház Magyarországon élő férfi tagjai is alanyi jogon felsőházi tagok voltak. A többieket az arisztokrata családok férfi tagjai, a városi és vármegyei törvényhatóságok és kiválasztott társadalmi (oktatási, tudományos, szakmai, gazdasági) testületek delegálták. Az összetétel garantálta, hogy a felsőház a kormányt támogató konzervatív, túlnyomórészt idős urakból álló testület legyen. Tagjai túlnyomó többségének érdekében ált jó viszonyban lenni a kormánnyal.

Az országgyűlési választásokon a két kormánypárt megszerezte a szavazatok 66 és a mandátumok 84 százalékát. A 199 nyílt kerületből 91-ben nem is volt választás, mert nem volt választék. Egyetlen jelölt indulhatott. Ezek mind kormánypárti jelöltek voltak a nyolcvanéves legitimista pátriárka, Apponyi Albert kivételével, akinek kegyelemből meghagyták a jászsági kerületét. A komáromi kerületben (ahol erős szociáldemokrata szervezet működött), minden egyes választópolgár aláírta „önként és dalolva” Klebelsberg Kunó miniszter ajánlási ívét. Az egyetlen jelöltként megválasztott képviselők aránya az 1922-es 11 százalékról 37 százalékra emelkedett. A többi nyílt kerület jelentős részében csak a két kormánypárt jelöltjei közül lehetett választani. Nem csoda, hogy a részvétel csupán 51 százalékos volt (76 százalékos ott, ahol volt tényleges választás.)

Ellenzéki indulókat számos helyen kitiltottak a választókerületből. Választási megbízottakat, korteseket vettek őrizetbe, fenyegettek meg, vertek össze. Aláírt ajánlóívek tömegét kobozták el, semmisítették meg. Az ellenzéki gyűléseket rendszeresen más helyen és időpontban engedélyezték, mint a kérelemben állt, ha egyáltalán. Sok gyűlés el is maradt, mert csak teljesen alkalmatlan helyen és időpontban lehetett volna megtartani. Volt, ahol csak főszolgabírói engedéllyel lehetett aláírásokat gyűjteni. Másutt a csendőrparancsnok letartóztatással fenyegette meg azokat, akik ellenzéki jelöltnek aláírnak. Tarpán a főszolgabíró azzal utasította ki a szociáldemokrata indulót, hogy „a kerület népe a szociáldemokratákat nem ismeri, már úgy is elég jelölt van a kerületben”. Betörtek szociáldemokrata pártirodákba, beszedték hamis ürügyekkel potenciális ellenzéki szavazók szavazó igazolványait, hirtelen leváltottak köztisztviselőket, akik nem a kormány jelöltjét támogatták stb.

A kormány bulvárlapja, a 8 órai újság (1926. december 1.) azt a Lázár Miklóst vádolta Tokaj népének terrorizálásával, akinek választógyűlését revolverrel felszerelt kocsisok kergették szét. Ez a lap írja december 7-én: „Azok a politikai irányzatok, melyek szomorú parlamenti szereplésükkel teljesen elvesztették maguk alól a talajt, az előrelátható vereség érzetében atrocitások rémének falra festésével próbálták eleve igazolni bukásukat. A bukás valóban bekövetkezett. És abban az arányban, ahogy egyre jobban kibontakoztak a katasztrofális vereség körvonalai, fokozódott a müfelháborodás vihara a bukott és bukásra ítélt jelöltek táborában. /.../ könnyfacsaró terrormesékkel, színes atrocitástörténetekkel próbálnak részvétet kelteni.”

Ugyancsak a választások kezdete előtti napon a másik kormánypárti lap, a Budapesti Hírlap le is szögezte: „Ma már mindent előre tudunk. Azért olyan józan és színtelen a mai választási mozgalom.”

Ezt az előre tudást így javasolta hasznosítani a Magyar Sütők Lapjában (1926. december 1.) a főszerkesztő: „Miután amúgy is nyílt titok, hogy a választások alkalmával a legtöbb esetben az történik, amit a hatalmon lévő magas kormány akar..., tegye most lehetővé, hogy a 30-40 különféle iparág egy-egy képviselőt delegálhasson a nemzetgyűlésbe. Ha ez sikerülne, akkor biztosítom a miniszterelnök urat, akinek törekvése az: szerencsétlen hazánkat újra talpraállítani, a polgárságnak nyugalmát, az iparosságnak pedig munkaképességét visszaadni, hogy ebben a nemes törekvésében találkozik a kormány a hazafias iparossággal.”

Az Ipari Művezetők Lapja (1926/12.) örömhírrel szolgált: „örvendetesen jelentjük kartársainknak, hogy a művezetők összességét kiváló megtiszteltetés érte. Ugyanis... Budapest főváros déli kerületében, Kállay Tibor nyug. pénzügyminiszter listájába Paral Bertalan főtitkárunkat és az északi kerületben, Ugron Gábor listájába Csepreghy Gyula Gazdasági Szövetségünk elnökét vette föl./.../ Nem biztatjuk magunkat avval, hogy jelöltjeink mandátumhoz jutnak, de a kormánynak felénk irányuló figyelmét értékesnek tartjuk, amely alkalmat fog nyújtani arra, hogy régen hangoztatott sérelmeink az illetékes fórumok előtt, megszívlelő meghallgatásra találjanak.”

A titkosan szavazó városokban és a fővárosban az ellenzék győzött, Kecskemét kivételével, ahol az ellenzék ajánlási ívét nem fogadták el. A fővárosban jóval szorosabb volt a verseny, mint a törvényhatósági választáson. Hét szociáldemokrata és hat liberális jelölttel szemben megválasztottak nyolc keresztény pártit és négy egységes pártit. Ez nagyon szűk ellenzéki többséget jelez, de a Keresztény Pártot nem mindenki tekintette kormánypártnak.

Rákosi Jenő a Pesti Hírlapban (december 19.) megállapította: „a főváros és városaink politikai ellentétbe kerültek az országgal”. Pedig hát, inkább a szabad választás került ellentétbe a nem szabaddal.

A választás végeredménye:

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.