A politikai részvétel fokmérője a demokráciának, a politikai részvétel alacsony mértéke pedig a demokrácia hiányosságának minősül, csökkenti a politikai folyamatok legitimációját. Politikusok rendszeresen alkalmazzák saját legitimációjuk alátámasztására a magas politikai részvételt, szavazati arányt. Ugyanakkor tény, hogy az emberek jelentős részét alacsony politikai aktivitás jellemzi.

A négyévenkénti országgyűlési választásokon való részvétel sokak életében az egyetlen formális politikai megnyilvánulás, de ez sem teljes körű egyetlen országban sem. Vannak, akiket nem érdekel a politika, mások úgy gondolják, nincsenek lehetőségeik vagy megfelelő eszközeik arra, hogy kifejezzék álláspontjukat – írják a Tárki által jegyzett Társadalmi riport 2022 című kiadványban Róbert Péter és Susánszky Pál szociológusok, abból kiindulva, hogy azok a társadalmi csoportok, amelyek csak kevéssé vesznek részt a politikai cselekvésekben, kisebb nyomást helyeznek a politikai döntéshozókra, és így érdekeik kevésbé jelennek meg a döntésekben, közpolitikai intézkedésekben. Ez pedig alapvető probléma a demokrácia működése szempontjából.

Ezzel kapcsolatban elég csak arra emlékeztetni, hogy egy-egy társadalmi csoport kapcsán hányszor, de hányszor hangzik el, hogy gyenge az érdekérvényesítő képességük, vagy épp ellenkezőleg, erős. De mitől számít valami gyengének vagy erősnek? Nyilvánvalóan a hatékonyságtól. Ezek szerint tehát a közelmúltban eredményesen tiltakozó budapesti szemétszállítók érdekérvényesítő képessége nagyobb, mint a hónapok, sőt évek óta sikertelenül hadakozó pedagógusoké, vagy – csak hogy egy társadalmi csoportot említsünk – a romáké.

Nem véletlen, hogy a politikai aktivitás, illetve annak mértéke vagy iránya és a társadalmi helyzet közti kapcsolat vizsgálata hagyományos kutatási téma. Bizonyított ugyan, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek és a demokrácia működése összefügg egymással, a jövedelmi egyenlőtlenségek negatívan hatnak a politikához való viszonyra, legyen szó politikai érdeklődésről vagy részvételről.

A gazdasági egyenlőtlenség tehát politikai egyenlőtlenséghez is vezet.

A tanulmányt jegyző két kutató megállapítja, hogy a politikai részvétel egyéni szinten azon múlik, hogy az emberek akarnak-e, illetve meg tudnak-e nyilvánulni politikai cselekvőként, ami összefüggésben van azzal, mennyire iskolázottak, illetve hogyan és milyen munkával biztosítják megélhetésüket. Másrészt, a politikai részvétel lehetőség és képesség kérdése is, van-e valakinek például ideje és módja a politikai cselekvésre, a közeg, amelyben él inkább ösztönzi vagy gátolja ebben.

Róbert Péter és Susánszky Pál abból indultak ki, hogy a részvétel akár a munkaerőpiacon, akár a politikában, a társadalmi integráció része. Ha valaki nincs jelen a munkaerőpiacon, akkor valamilyen szinten kizáródik a társadalomból, anyagi és szociális értelemben is hátrányai származnak. Hasonló módon, aki politikailag nem aktív, szintén kizárja magát a társadalomból. A kétféle kizáródás összekapcsolódik. Korábbi kutatások bizonyítják, hogy a munkahely szocializál, a munkavállalás gazdagítja a viselkedés szerepkészletét, a bevonódás és a felelősségvállalás része a munkának, és a munka jellege, a munkavégzés önállósága, a döntési autonómia mind-mind ösztönzi és erősíti a politikai részvételt. Vagyis, a munkanélkülivé válás a politikai részvétel szempontjából is elhozza a marginalizálódást. A kutatók emlékeztetnek ugyanakkor arra, az amerikai tanulmányra, amely szerint a munkanélküliség éppenséggel ösztönző is lehet, és erősebb politikai aktivitáshoz vezethet, legalábbis a választási részvétel esetében, mivel a munkanélküliek keresik a lehetőséget arra, hogy kinyilvánítsák a véleményüket – ez azonban, tegyük hozzá, meglehet, hogy az amerikai társadalom jellegzetességeihez tartozik.

A két kutató az European Social Survey (ESS) 2002 és 2018 közötti évekre vonatkozó adataiból indult ki. Az elemzést leszűkítették a 18 és 65 év közöttiekre, az adatbázisból kihagyták a tanulókat, a háztartásbelieket és a nyugdíjasokat. Az elemzésbe bevett 29 ország lefedi Európa valamennyi régióját. A politikai részvételt három módon közelítették meg: részvétel a legutóbbi parlamenti választásokon, részvétel törvényes tüntetésen, petíció aláírása.

Az európai összehasonlításban vizsgálva az látható, hogy a három forma közül a tüntetésen való részvételnek a legalacsonyabb az értéke, amit a petíció aláírása, majd a szavazás követ. Vagyis az országgyűlési választásokon való részvétel a leggyakoribb politikai aktivitási forma valamennyi országban. A tanulmány szerint az észak- és nyugat-európai országokban a részvételi szint magasabb a kelet-európai vagy posztszocialista országokénál. A legaktívabb országok közé tartozik Dánia, Belgium, Izland és Svédország, ahol a szavazáson való részvétel meghaladja a 90%-ot. A választási részvétel ugyanakkor Litvániában, Csehországban és Svájcban a legalacsonyabb – nem éri el a 65%-ot. A petíció ­aláírásának gyakorisága Izland esetében kiugró, 50% feletti, de Svédországban is igen magas. A rangsor másik végén szereplő Görögországban és Magyarországon írnak alá a legkevesebben petíciót, 5%-ot alig meghaladó arányban. Végül a tüntetésen való részvétel esetében az derült ki, hogy Spanyolországban, Izlandon és Franciaországban tüntetnek a legtöbben, Magyarország pedig itt is a rangsor végén áll Finnország, Észtország és Lengyelország társaságában.

Magyarország a választáson való részvételben az európai országok rangsorában középen helyezkedik el (77%), ugyanakkor a többi részvételi formában a részvételi szint a legalacsonyabbak között szerepel (5% ír alá petíciót, 3% vesz részt tüntetésen). Ezzel nem igazán tér el például Bulgáriától, Észtországtól, Lengyelországtól vagy Litvániától. Ezen arányok alapján tehát megállapítható, hogy Magyarországon a választáson való részvétel fontos, de a ciklusok közötti politizálás, politikai részvétel alacsonyabb szintű a kelet-európai értékeknél.

Összességében elmondható, hogy a munkanélküliség alapvetően negatívan függ össze a politikai részvétellel, a szavazás esetén a munkanélküliek csoportjaiban szignifikánsan alacsonyabbak a részvételi arányok. Érdekes ugyanakkor, hogy Magyarországon – szemben a többi kelet-európai országgal – a munkanélküliség egy év feletti időtartama kevésbé csökkenti a választási részvételt, a petíciók aláírását és a tüntetésen való részvételt is – vagyis, ha valaki munkanélkülivé válik, akkor csökken a részvételi hajlandósága, de az, hogy mióta nincs állása, ezt már kevésbé érinti. A kutatók megállapították azt is, hogy sem a munkahelyi autonómia – arról van szó, hogy a munkavállaló hozhat-e önálló döntéseket a napi munkavégzése során vagy sem –, szintén az európai trendekkel szemben, nem okozott jelentős csökkenést a politikai aktivitásban, s ez áll a határozott és a határozatlan idejű munkaszerződések esetén is. Habár a határozott idejű munkaszerződések nagyobb kiszolgáltatottságot idéznek elő, ennek ellenére a két csoportba tartozók aktivitása közti különbség nem igazán jelentős. Ezzel együtt ugyanakkor az sem igaz, hogy nagyobb valószínűséggel vesz részt a politikai döntéshozatalban, akinek jobb a munkahelyi státusza.

Mindezek ellenére, az elemzés összességében megerősíti, hogy a munkanélküliek, az alacsony munkahelyi autonómiával rendelkezők, valamint a határozott idejű munkaszerződéssel foglalkoztatottak alulreprezentáltak a politikai részvételben.

A két kutató, Róbert Péter és Susánszky Pál elemzése valójában arra világít rá, hogy a munkaerő-piaci helyzet és a politikai aktivitás viszonya eltérő a vizsgált három politikai részvételi forma esetén. A dél-európai országokban nagyobb a tüntetési és a szavazáson való részvétel szintje, mint a közép-kelet európai régióban. Az észak- és nyugat-európai államokban pedig a petíció aláírásának szintje magasabb – hogy ez mivel magyarázható? Ez nyilván további kutatásokat igényelne, de lehetséges, hogy az eltérú kulturális-politikai mintázatokkal, valamint a demokrácia mélységével. „Magyarország esetében az a lényeg, írja a két kutató, hogy valamelyest eltér a többi kelet-európai országtól, mivel a szavazási aktivitás nagyobb, ugyanakkor a petíció aláírása ritkább, mint a régiós átlag. A tüntetők aránya Magyarországon és a kelet-európai régióban egyaránt alacsonynak számít.” A kutatók szerint a további vizsgálatokat érdemes kiterjeszteni arra a különböző munkaerő-piaci szektorok közötti különbségekre is, különös tekintettel a piaci és az állami szektor alkalmazottainak összehasonlítására. E ponton a fő kérdés az, hogy az állam foglalkoztatóként vajon milyen szerepet játszhat az alkalmazottak mobilizálásában?