Még mindig a hatása alatt vagyok annak a kijelentésnek, miszerint Magyarország volna az ötödik leginkább high-tech ország a világon.

Különösen erősen gondoltam a miniszterelnöki szavakra egy nem annyira hátrányos helyzetű budapesti kerület rendelőintézetében, amikor a magammal vitt vizeletmintát kettő darab sorban állást követően a labor kisablakába helyeztem. Az amúgy nagyon kedves laboros hölgy biztatása mellett, miszerint tényleg hagyjam csak ott. Nagy megkönnyebbülésemre a leletben minden érték negatív, most már csak amiatt van bennem egy kis szorongás, hogy vajon nem az utánam érkező mintája lett-e ilyen példás minőségű.

A másik eset, ami eszembe jut a hazai digitalizáció fejlettségéről, Vilniusban történt. Egy barátommal utazgatva töltöttünk ott néhány napot, és a tévétorony felé tartva – amelynek fő látványossága nem is a körbeforgó étterem, hanem annak nyolcvanas években ragadt berendezése – a buszon a jegyérvényesítéssel bajlódó turistatársakat figyeltünk meg. Ékes angolsággal felvilágosítottuk őket, hogy hiába tartják a készülék elé a jegyüket, nem fog megjelenni kis piros vagy zöld fény, ugyanis ez nemes egyszerűséggel egy lyukasztó, amely mechanikusan működik. Velük beszélgetve kiderült, Észtországból jöttek, s lévén ők tényleg high-tech ország, legalább egy évtizede senki nem vett a kezébe kinyomtatott buszjegyet, nemhogy a lyukasztóval végezne izommunkát. Mi viszont megállapítottuk, jelzésértékű, hogy az észtekkel szemben nekünk egészen világos képünk volt arról, mit kell tenni a jócskán negyedik ipari forradalom előtti eszközzel.

Edzésben tartott bennünket az ötödik leginkább high-tech hazánk.