Kállay Béni, a magyar gyarmat alkirálya

„A feledés már szövögeti fátyolát sírjaik fölött, körvonalaik már kezdenek elmosódni a gyérülő túlélők emlékezetében.” Halász Imre vezette föl így 1912-ben a Nyugatban visszaemlékezéseit a kilenc évvel azelőtt meghalt Kállay Béniről és a huszonnégy évvel korábban elhunyt Sennyei Pálról. A fátyol azóta ugyancsak sűrűre szövődött. Ilyen fátyol mögött rejtőzik a múlt sok-sok, figyelmünkre fölöttébb méltó, izgalmas és tanulságos életű, érdemdús avagy szörnyűséges politikusa. Róluk szól ez a sorozat.

„A reményről le nem mondok, hogy egykor még egy nép felett fogok uralkodni.” Ezt írta naplójába a hatalmas ambícióval induló, sok nyelvet uraló tudós (Pesten is, Bécsben is akadémikus), politikus és nőfaló, aki szélsőségesen individualista liberális is volt, autoriter konzervatív is, és a balkáni magyar gyarmati uralom utópiájának megálmodója. Az egyetlen „gyarmatot”, Bosznia-Hercegovinát, amelyen az Osztrák-Magyar Monarchia nevében uralkodhatott, ő modernizálta vaskézzel és bölcsességgel, miközben több mint két évtizeden át ő volt a kincstár gazdája, a Monarchia pénzügyminisztere.

Kállay Béni (Benjámin) a nagykállói Kállayak tekintélyes köznemesi családjába született bele. Hite szerint a 9. századi honfoglaló klánnal érkeztek ősei a Kárpát-medencébe. Apja közigazgatási főtisztviselő volt, és meghalt Béni fia hatéves korában. A fiú neveltetéséről Kossuthért rajongó anyja, Blaskovich Amália gondoskodott, forradalmi szellemben. Egy ideig Táncsics Mihály volt a gyerek nevelője. Tanulmányait túlnyomórészt magánúton végezte Pesten.

A klasszikus és nagy európai nyelveken kívül megtanult szerbül, ­oroszul, Vámbéry Ármin tanította törökre és újgörögül is értett, abból is fordított szépirodalmat.

Fiatalon nagy tanulmányutakat tett Oroszországban, Törökországban, és keresztül-kasul beutazta a Balkánt. Európa egyik legkiválóbb ­Balkán-szakértőjévé érett, könyveket publikált ebben a témakörben (is).

Először 1865-ben próbált ráállni a politikusi pályára. Szentendrén indult a képviselőválasztáson a Deák-párt színeiben. A még ismeretlen jelöltet „a helységek és városok küldöttei s a földes urak Szent-Endre határán 117 kocsival, ágyudörgés közt fogadták, s nagy számú lovas bandérium kíséretében vitték be a szőnyegekkel s zászlókkal díszített utczákon keresztül Szent-Endrére, hol politikai hitvallomását németül, magyarul és szerbül kitörő tetszészaj között mondván el, részt vett a tiszteletére rendezett lakomán, minek végeztével számos kocsitól követve Pestre visszatért.” (Politikai Hetilap, 1865. november 6.) Szoros küzdelemben legyőzte őt egy Ács Károly nevű költő, aki elsőfokú halálos ítélettel és sok évi börtönnel hitelesíthette lángolását a hazáért.

A vereséget sem adták ingyen. Csak a szentendrei szerb iskolának tett alapítványa elvitte Kállay 300 forintját, azonkívül igen költséges szeretőt tartott a bécsi Opera ünnepelt koloratúrszopránja, Rabatinsky Marie személyében. Mindenesetre a választások után súlyos pénzzavarba került – állapította meg a hitelügyleteit feltáró Kövér György (Aetas, 2010/2.).

1859-ben jelent meg John Stuart Mill: A szabadságról című, gyújtó erejű műve, a korabeli Európa szabadelvű ifjúságának bibliája, amelyet Magyarországon politikailag a lehető legkorábbi időpontban, a kiegyezés évében, megjelenése után mindössze nyolc évvel adott ki Kállay a saját fordításában és számos kritikai elemet tartalmazó előszavával.

Mill elismerte a gyarmatosítást, mint a fejlett, liberális hatalmak küldetését az elmaradott népek civilizálására a felvilágosult abszolutizmus eszközeivel. Kállay ezzel egyáltalán nem értett egyet:

„Még kevésbé oszthatom azon nézetét, hogy a műveletlen barbár népek nem tarthatnak számot egyéni szabadságukra, sőt hogy az ilyenek irányában minden felvilágosodott, művelt lelkű uralkodó jogosan kényszerítő zsarnoksággal élhet, ha ugyan célja nem egyéb, mint ama nép polgáriasodása... Én azonban semmi oly törvényesen megállapított uralmat, még szellemét sem szeretném elismerve látni, mely az egyéni szabadságot semmisíti meg.” A fiatal Kállay itt a Boszniát erővel civilizáló későbbi önmagát ítéli el.

A kiegyezés megnyitotta Kállay előtt az érvényesülés útját. Andrássy Gyula, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnök, majd a monarchia külügyminisztere bejuttatja őt a bécsi közös Külügyminisztériumba. Kállay Andrássy külpolitikájának szürke eminenciása, ideológusa, éceszgébere lesz. Később Ferenc József szűk tanácsadói körébe is bekerült. Andrássy a Balkánra vonatkozó elképzeléseit alapvetően Kállaytól vette át.

1868-tól 1875-ig főkonzul Belgrádban. Ezekben az években naplót ír, amelyben föltárul a magánélete. Megemlékezik fiatalon elhunyt szerelméről, beszámol sok-sok sikeres hódításáról, kiváltképp a kikapós belgrádi diplomatafeleségekről, akiket bizalmas információk megszerzésére is felhasznál, olykor épp e célból csábít el. Értesülünk pesti bordélyházi kedveséről, kire féltékeny volt, ellentétben azokkal a férjes asszonyokkal, akiket lepasszolt a barátainak. Megtudjuk, hogyan jegyeztette be a Rabatinsky Marie-tól született fiát más szülők nevére, hogyan finanszírozta a neveltetését, mekkora összeget helyezett letétbe nagykorúsága idejére, és miként teremtettek alibit az énekesnő eltűnésére terhessége idejére. (Kállay szerelmi életéről is Kövér György számol be részletesen az Aetas 2008/3. számában.)

Kállay ambicióinak mértékéről (mértéktelenségéről) is vall a napló:

„De kit vegyek el? Szeretni nem tudok, tehát csak oly nőt vehetek el, ki nagyravágyó terveimben elősegíthet. Semmi más célom, semmi más gondolatom nincs és nem is lehet, mint a nagyravágyás kielégítése... a reményről le nem mondok, hogy egykor még egy nép felett fogok uralkodni.”

Az 1873-ban feleségül vett Bethlen Vilma, Kállay három felnőtt és három fel-nem-nőtt gyermekének anyja tökéletesen megfelelt ennek a szempontnak, ráadásul a jelek szerint még kedvelték is egymást.

1875-ben Kállay lemond a főkonzulságról, mert magasabbra vágyik. A miniszteri tárcához a képviselőségen keresztül vezet az út. Halász Imre mesél arról, miként lett Kállay képviselő:

„Éppen a kezem ügyében volt egy erdélyi kerület, a szászsebesi, melyet nekem ajánlottak fel, ottani szokás szerint fix áron. Átzsiráltam Kállayra, mert több kedvem volt az Alpokban utazni, mint nyaralásom megrontásával obskúrus emberek közé menni korteskedni. Kállay szívesen vette az ajánlatot s meg is választatott.” (Nyugat, 1912/1.)

Kállay ekkor már fiatalkori radikális liberalizmusától eltávolodva a konzervatív ellenzékhez tartozott. Annak fórumaként szolgált az ekkor induló Kelet Népe, melynek felelős szerkesztője hivatalosan ő volt, a gyakorlatban Halász. Kállay nem szerkesztett, de írt. Itt adta közre nézeteit a „keleti kérdésben”, a képlékeny, zűrzavaros helyzetben lévő, felkelések, háborús konfliktusok folyamatosságában élő Balkán kérdésében. Kifejtette azt a megyőződését, hogy Magyarország hivatott a monarchia keretében rendet, békét és jövőt teremteni a Balkánon, s ennek érdekében Boszniát mindenképpen el kell foglalni.

Kállay ambíciói nem fértek el a kicsi és legkevésbé sem perspektivikus konzervatív ellenzék keretében. Feladja a Kelet Népét, csatlakozik a kormánypárthoz, és Bosznia 1878-as okkupációja után eljön az ő ideje.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!