A Maruzsa-jelenség

Ez az írás nem Maruzsa Zoltánról, az EMMI köznevelésért felelős államtitkáráról szól, hanem arról a sajátos jelenségről, hogy a kormány nem közpolitikai stratégiákat alakít át politikai kommunikációvá, hanem politikai narratívákból csinál közpolitikai intézkedéseket.

A Maruzsa-jelenség két fő okra vezethető vissza. Az első egy az egész világon megfigyelhető hatás, amely a populista politikai kommunikáció tényekkel és szakmai elitekkel szembeni, meglepően hatékony küzdelmében gyökerezik. E kommunikációs minta legpontosabb leírása az a hasonlat, amely szerint,

ha a neveléstudomány egy nagytekintélyű kutatója mond valamit a jó iskoláról, de azzal Gizi néni a harmadikon nem ért egyet, akkor a jó iskola még nyitott és vitatott kérdés marad.

Az, hogy a szakmai diskurzus jelentős része átkerül az online közösségi médiába, kikapcsolta a hagyományos független szerkesztőségek tényeket hitelesítő szerepét, tehát ha Gizi néni szorgosan kommentel egy nyugdíjas pedagógusokból álló csoportban, akkor meglehet, épp oly erős oktatáspolitikai referenciává válik, mint a kutató.

Csakhogy a kommentkultúra szakmai színvonala különböző országokban eltérő mértékben hat a szakmapolitikák színvonalára. Indítsunk kicsit távolabbról!

Az európai kontinentális rendszerekben az oktatáspolitika fókuszában nem a politika, hanem a kormányzás csúcsintézménye, az oktatásért felelős minisztérium áll. Ez abból fakad, hogy az oktatási szektor szereplői nem a pártokhoz, hanem egy a döntéseket előkészítő és a gyakorlatba átültető oktatási minisztériummal állnak formális-intézményesült és informális kapcsolatban. Ilyen szereplők az iskolák vezetőit és a pedagógusokat képviselő szakmai szervezetek, az iskolák tulajdonosai (önkormányzatok, non-profit szervezetek, egyházak), a pedagógus szakszervezetek, az oktatásban működő piaci szolgáltatók (tankönyvkiadók, szakmai szolgáltatók, informatikai cégek, iskolabútor forgalmazók), a munkáltatói szervezetek és az iskolák klienseinek szervezetei (szülői, tanulói és hallgatói szervezetek).

A minisztérium és e szervezetek közt zajló konzultációk és alkuk pedig hatalmas igényt generálnak a „tudásbirtokosok” (kutatók, szakértők, különböző specialisták) szolgálatai iránt. Ebből a rendszerből nem csak Gizi néni lógna ki egy kicsit, de a politikusok is: minden, a közpolitika alakításához szükséges információ, tudás és kapcsolat a minisztériumokban van, erős politikai kontrollról tehát nem lehet szó.

A magyar turáni hatalomgyakorlási szisztéma 2010 után látványos gyorsasággal felszámolta ezt a rendszert. Ami történt, azt az amerikai közpolitikai irodalom „tértisztításnak” hívja: ha egy döntés meghozatalát és megvalósítását nagy számú szervezett érdekcsoport akadályozza, akkor ezeket az érdekcsoportokat semlegesíteni kell. Jó esetben meg kell velük állapodni, ha ez nem megy, akkor el kell szigetelni vagy ki kell szorítani, esetleg megvásárolni, megosztani a tagságukat vagy hitelteleníteni őket. A magyar megoldás turáni „kalandozó” (értsd: öldöklő-fosztogató) jellege abban állt, hogy a cél a kormányzás teljes politikai megszállása volt, tehát a megállapodás, mint alternatív megoldás, szóba sem került.

A nagy köznevelésirendszer-átalakítás lényegében szisztematikus és minden részletre kiterjedő „tértisztítás” volt.

Az iskolai autonómiák teljes kikapcsolásával és az iskolák KLIK-es telephelyekké változtatásával az igazgatókat és pedagógusokat adminisztratív politikai kontroll alá helyezték. A szakszervezetek szerepét átruházták egy a kormány által gründolt pedagógus kamarára, a szakszervezeti jogosítványokat tövig csonkolták. Az önkormányzatoktól elvették az iskolákat és kiszorították őket az oktatásból. A tankönyv- és szolgáltatási piac államosításával a piaci szereplőket tönkretették vagy kiszorították, s megszüntették azokat a konzultatív fórumokat, ahol a szakmai szervezetekkel szóba kellett volna állni.

A munkáltatói szervezetek közül egyet – a vállalkozások pénzéből – megvásároltak maguknak, a többivel tehát nem kell foglalkozni. Az iskolai autonómia megszüntetése a szülői érdekérvényesítést a hivatali félfogadási idők kihasználására korlátozta. Az egyházak, a megbízható politikai szövetségesek pedig hűségükért busás jutalomban részesültek: iskolák és egyéb intézmények tömegét, rájuk szabott kedvezményes szabályozási kivételek sokaságát és bőséges költségvetési finanszírozást kaptak, amit nem terhelnek meg a közpénzzel való elszámolás nyűgével. Végül bedarálták, majd megszüntették azokat az intézményeket, melyek a kutatókat és a szakértőket foglalkoztatták.

Visszakanyarodva a Maruzsa-jelenséghez: ez a hatalomgyakorlási szisztéma megöl minden vitát és alkut.

Csak a nemzet egészét képviselő politikai vezető véleményének van helye, amely nem igényel semmiféle, Gizi néni számára esetleg nehezen emészthető furmányos (értsd: tényeken alapuló, ne adj’ Isten, tudományos) igazolást. Ennek következtében minden szakmai ellenvélemény automatikusan „ellenzéki” politikai véleménnyé változik. Nincs mód eltérő érdekek, értékek, szakmai világképek ütköztetésére: vagy kritikátlanul elfogadjuk a központi akaratot, vagy nem, de utóbbi esetben sem vitatkozunk egymással, hiszen mindannyian „ellenzékben” vagyunk. Egy analógiával élve: az a látszat keletkezhet, mintha a 2022-es választásokon az ellenzéki pártok demokratikus versenyben szeretnék leváltani a rendszert. De mivel a rendszer felszámolta a demokratikus versenyt, az ellenzéki pártok egymással nem versenyezhetnek, nem pártok, hanem rendszerek között fogunk tehát választani. S ahogy a különböző értékvilágok közötti vita elmaradása miatt elhülyül a politika, úgy a szakmapolitikai lehetőségek közötti vita kikapcsolása elhülyíti az oktatáspolitikát is.

A politikai kormányzás politikai célokat szolgál, jelesül a rendszer életben tartását. Ehhez nem kell jól kormányozni, sőt egyáltalán nem kell kormányozni.

Elég a jó kormányzás látszatát kelteni, ami kommunikációs feladat. Ha a politikai vezető azt mondja, a digitális oktatásra való átállás teljes siker volt, akkor erősen kontraproduktív lenne a digitális oktatás során felmerült problémák megoldásával bíbelődni, mert ez annak beismerésével járna, hogy az átállás mégsem volt zökkenőmentes. Ha politikai vezető a félrekezelt gazdasági válság körülményei közt a munkahelyek védelmének látszatát szeretné kelteni, akkor az iskolák gyermekmegőrző funkcióját kell elsődleges tartani, hogy a szülők bejárhassanak a munkahelyükre.

Ebből pedig egyenesen következik, hogy nem áll módjukban azon morfondírozni, hogy a kórházakhoz, börtönökhöz és idősotthonokhoz hasonlóan, intézményi fertőzési gócpontokká válhatnak-e az iskolák. Amiből pedig az következik, hogy a pedagógusok majd akkor „oltakoznak”, amikor sor kerül rájuk. A politikai kommunikációs háttérzaj elszabadult, önálló életet él, az oktatásirányítás apparátusának irányításáért felelős maruzsák egyetlen feladata az, hogy a Gizi néninek szóló politikai üzenetekből közpolitikai intézkedéseket nyerjenek ki.

Természetesen fontos, hogy Gizi néni ne csak a lakógyűlésen, de tágabb hazájában is otthon érezze magát. A Maruzsa-jelenségnek azonban van egy sajnálatos mellékhatása: az óvodákba és iskolákba járó, szavazati joggal nem rendelkező 1 millió 461 ezer 703 kiskorú polgár szükségletei és érdekei kimaradnak az oktatáspolitika látóköréből.

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmeradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.