A szabadság Bibó-féle kis körei  és a nagyétvágyú hatalmasok

A politikumot Bibó az emberi élet alapvető jelentőségű szférájának tartja. Emberképének van egyfajta antikizáló jellege; kardinális szerephez jutnak benne a politikai erények. Politikum-felfogása erősen republikánus ízű: a szabadság nagyon fontos politikai erény a számára, ha nem is az egyetlen. Ez a citoyen-ethosz az, ami Bibót rokonítja a modern republikanizmus gondolatkörével. Igen nagy bajnak tartja a politika-csömört. A politika az ő felfogásában nem a politikai elitek versengése a hatalomért, hanem mindenki ügye; közös dolog, res publica, ami a politikai közösség minden tagját érinti. A zsákutcás jellegű társadalmi, politikai és társadalompszichológiai mechanizmusok feltárása azért izgatja annyira, hogy ezek kiküszöbölésével lehetségessé váljék az általa az európai kultúrkör legnagyobb civilizációs teljesítményének tartott demokratikus, modern politikai intézményrendszer működtetése.

Ahhoz, hogy valaki tájékozódjék a világban, szerinte két dolog szükséges: a gondolkodás bátorsága és a valóságérzés épsége.

Magát a dolgot kell nézni – mondja –, meg kell szabadulni az ideológiai kliséktől. Élete legvégén, a kórházban, agyérgörcs után írt feljegyzéseiben ugyanúgy elutasítja a modernség hármas jelszavából kinövő politikai világképek ideológiai karámokká való torzulását, mint a második világháború éveiben, első nagy, összefoglaló művének (Az európai egyensúlyról és békéről) egyik szövegváltozatában, az európai – s benne a magyar – újjáépítés lehetséges módozatairól töprengve. Jól tudja – írja ott –, hogy könyve főképpen azért nem lesz igazán népszerű, mert nem tesz eleget a kötelező ideológiai elvárásoknak: „(...) paradoxonnak és ellentmondónak fogják találni mindazok, akik a ma uralkodó és kötelező dogmatikus sémákban gondolkodnak, amilyenek a konzervatív, keresztény, nemzeti, kapitalista, liberális, szocialista, kommunista stb. sémák. Ezek a sémák a kibontakozás legszörnyűbb akadályai, s nem a problémák maguk: bárki, akiben egyszerre megvan a gondolkodás bátorsága és a valóságérzés épsége, körül tudja járni a problémákat és kitapogatni a lehető megoldás vagy megoldások útjait. (...)”

Az 1979 márciusában és áprilisában, a halálos ágyán alig olvashatóan papírra vetett vázlat tömörségében is sokat mondó feljegyzése ugyanazt fejti ki 1789 jelszavait értelmezve: „Szabadság – egyenlőség – testv. Szintézis? nem is kell – torzulásokat lehagyni. Ideológiai hűség = torzulás”. 

De lehetséges-e a modern létszituációban megúszni torzulás nélkül, kiszabadulni az ideológiai klisék rabságából? Az 1980-as évek végén, a kilencvenes évek elején általános meggyőződés volt, hogy a nagy narratívák bukásával az ideológiáknak végleg leáldozott. Aztán az ezredforduló óta eltelt közel két évtized történései bebizonyították, hogy ez bizony illúzió. A hajdani nagy ideológiák – konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus – valóban széthullottak, ám helyüket ideológia-pótlékok, afféle Ersatz-ideológiák foglalták el; traumákból, összeesküvés-elméletekből, etnicista nemzetfelfogásból, posztmodern médiapolitikából összegyúrva. Mindehhez társul a közértelmesség hanyatlása, ami világjelenség, ám a Bibó által részletezett magyar mizériák légkörében különösen riasztó.

Bibó felől nézve korunk valóságát, úgy tűnik, most mindenekelőtt a valóságérzés épsége került veszélybe, s a gondolkodásnak nem kevés bátorságra van szüksége, hogy szembenézzen az új helyzettel. A valóságérzés épségének közösségi garanciái vannak: a valóságot mindig közösségi tényként érzékeljük. A valóság tényeinek létezése, a róluk szóló kijelentések igazsága vagy hamissága a többiekkel érintkezve válik nyilvánvalóvá. Ez a meggondolás áll a hazugságról szóló bibói koncepció mögött – ez összekapcsolódik a valóságérzés épségéről szóló tétellel. A hazugság ugyanis ez utóbbit gyengíti, súlyosabb esetben lehetetlenné is teszi. Bibó egyik alaptézise, hogy a politikában lehet – néha esetleg szükséges is –, ám nem lehet egy politikai konstrukciót kizárólag hazugságra építeni.

Bibó szövegei segíthetnek a kritikai gondolkodás életben tartásában. Időtálló mivolta paradox módon az időszerűtlenségében van. Mert az időszerűtlenség lehet pozitív is: egy rossz valóságban nagyon könnyű valakit időszerűtlennek, naivnak, nevetségesnek bélyegezni, ha nem fogadja el a jelent; a szó mélyebb értelmében ugyanis fölöttébb időszerű. Alkalmat ad a reflektív viszonyra, a distanciára a rossz valósággal szemben. Arra, hogy ne fogadjuk el kritikátlanul a ránk ömlő sületlenségeket, a gonosz, embertelen hazugságokat. Bizonyos alapvető felismeréseket közvetít: olyanokat, amelyek az aktuálisan létező romlott világban végtelenül naivnak vagy triviálisnak tűnnek; ám a bennük foglaltak betartása nélkül mégsem lehetséges élhető emberi közösség.

Tisztelt Olvasónk, a cikknek még nincs vége!

Az egy éves születésnapját ünneplő Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A Jelen újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. A szabad média ma veszélyben van Magyarországon, a független sajtó kizárólag az olvasók segítségével maradhat fent.

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor ezzel hozzájárul a Jelen független szerkesztőségének munkájához. Az előfizetésért cserébe színvonalas, sokszínű, kritikus tartalmat kínálunk.

Amennyiben egyetért a céljainkkal, kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Jelentkezzen be, ha már regisztrált előfizető.

Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!