Ónody Gomperz Tamás A szabadság zsarnoksága

„A liberális politika ma Európában elnyomó politika. Aki nem ért egyet a liberális véleménnyel, azt elnyomják. És ha mégis hangot ad a véleményének, akkor megbüntetik. Itt most állásvesztéssel büntettek egy embert azért, mert nem azt gondolja, amit egyesek helyesnek vélnek” – szögezte le a miniszterelnök annak kapcsán, hogy a bevándorlók gyerekeire épülő német labdarúgó-bajnokság egyik klubja megvált attól a magyar származású kapusedzőtől, aki külföldi munkavállalóként az erkölcsi leépülés jelének nevezte az európai bevándorlás-politikát.

Az NB1-ben biztosan nem érte volna hasonló retorzió. Természetesen nem azért, mert az állampárt lapjában kifejtett álláspontja harmonikusan illeszkedik a hivatalos ideológiához, hanem azért, mert a liberális véleményterrort elutasító felcsúti Voltaire akár az életét is adná azért, hogy a magyar emberek félelem nélkül adhassanak hangot a véleményüknek.

Feltéve, hogy nem az intenzív osztályokon dolgoznak. Őket valóban elnémította a kormány a csernobili időkben már sikeresen alkalmazott módszerekkel, de csupán azért, mert a védőfelszerelésen keresztül amúgy sem hallanánk rendesen, amit mondanának. Hiába tartják az orvosok és az ápolók tökéletesnek a körülményeket, ha a maszk miatt azt a szót, hogy tökéletes, a vele könnyen összetéveszthető rettenetesnek értenék a laikus nézők. Ebben a nehéz helyzetben nem szabad felizgatni a lakosságot. Az intenzív osztályokon szolgálókon kívül azonban bárki hangot adhat a véleményének anélkül, hogy ezért megtorlás fenyegetné. Leszámítva persze azt a két kórházigazgatót, akit azért büntettek állásvesztéssel, mert nem értettek egyet az intézményeik kiürítésével és az ellátásra szoruló betegek hazaküldésével. Ez igaz. De ezek elszigetelt esetek, véletlen balesetek, amelyek a legjobb helyen, talán még Oroszországban is előfordulhatnak.

Azt viszont le kell szögezni, hogy az egészségügyi személyzettől eltekintve nem lett elhallgattatva senki. Kivéve a Népszabadságot. Meg az Origót. A Klubrádiót. Valamint a Figyelőt. Továbbá az összes megyei napilapot. Az eredeti Indexet. A köztévétől elkergetett újságírókat. A Hír tévé stábját. Némelyek szerint az is az elnyomó politika megnyilvánulása, amikor a rezsim verbális kivégzőosztaga kretén, barom állat, szerencsétlen, nyomorult, ócska, rohadt, kis prolinak minősít egy tüntetésen felszólaló 17 éves diáklányt, de mi maradjunk inkább annyiban, hogy a kórházi dolgozókon és a média munkatársain kívül tényleg mindenki nyíltan felvállalhatja a meggyőződését.

Már amennyiben a mindenkibe nem értjük bele a tanárokat. Ők ugyanis nem. A tantestületek tagjai akkor szólalhatnak meg az oktatást érintő kérdésekben, ha erre a tankerület élére helyezett komisszár engedélyt ad. Ebben nem különböznek a különféle állami hatóságok és intézmények tisztségviselőitől, akik még a karácsonyi üdvözlőszövegeiket is felküldik a központi cenzúra- és propagandahivatalba jóváhagyásra. Hébe-hóba az iskolák vezetőivel is történtek véletlen balesetek, a debreceni Ady Endre Gimnázium igazgatóját például azért büntették állásvesztéssel, mert nem lépett fel elég határozottan a kockás inges mozgalomhoz csatlakozó kollégáival szemben. Ez nem azt jelenti, hogy az orbáni politika elnyomó volna, de tudomásul kell venni, hogy ahol vágják a pofát, ott hullik a forgács.

Ilyen hely azonban kevés van. Valamikor volt több, ám a NER kiépülésével párhuzamosan úgy tűntek el, mint a kényelmetlen újságírói kérdések az operatív törzs sajtótájékoztatóiról. Tekerjünk vissza a történet elejére. Az Alkotmánybíróság az új rendszer zsenge hajnalán megsemmisítette a végkielégítésekre visszamenőleges hatállyal kivetett 98 százalékos különadót, a döntés összhangban állt azzal a liberális (és konzervatív) véleménnyel, mely szerint a visszamenőleges hatályú jogalkotás az önkényuralmakra jellemző barbárság. – Vagy a liberalizmus van elítélve, vagy a nép nincs felmentve; ha a távozó kormány ártatlan, akkor a fülkeforradalom minden védelmezője rágalmazóvá válik – harsogta ekkor Robespierre Viktor, csak ő nem a királyságot, hanem a köztársaságot küldte vérpadra. A kétharmados guillotine segítségével lenyisszantotta az Alkotmánybíróságról azokat a hatásköröket, amelyek a hatalmát korlátoznák, így kezdődött minden, a többi ment simán.

Az elhallgattatott alkotmánybírók ezzel együtt egész olcsón megúszták, a Földrajzinév-bizottság szakértői fél évvel később rosszabbul jártak. Ők a liberális véleménydiktatúrát oly módon gyakorolták, hogy megpróbálták összhangba hozni a budapesti repülőtér új elnevezésére kiötlött kormányzati javaslatot a hagyományokkal és a helyesírás szabályaival, lásd még édes anyanyelv. A testület vezetőjét azon nyomban leváltották, másokat állásvesztéssel büntettek, mert nem azt gondolták, amit egyesek helyesnek vélnek.

És ekkor még csak 2011-et írtunk. Azóta számos emlékezetes ütközetben küzdött a szólásszabadság apostola azért, hogy a jogaitól egyetlen honfitársunkat se fosszák meg, így jutottunk el a filozófusok elleni hajtóvadászat és az 56-os Intézet bezárása után végre a CEU elüldözésig, ami vitathatatlanul megerősítette a nemzet valamennyi felelősen gondolkodó polgárában azt az érzést, hogy társadalmi fejlődésünknek ezen a magaslatán nem érhet hátrányt senkit a világnézete miatt. Egyedül a liberálisok hőbörögtek, de ez nem meglepő, az ő köreikben a mennyországba vezető út is rossz szándékkal van kikövezve. Ha sikerült volna megakadályozniuk az egyetemük betiltását, akkor azzal rákényszerítik az akaratukat a nem liberálisokra. Ebből látszódik, hogy valójában ők nem is liberálisok. Nem hajlandók megérteni, hogy már a puszta létezésükkel elnyomják azokat, akiknek nem tetszik az ő létezésük.

Ezért kifejezetten tanulságos, hogy Stumpf István kormánybiztos a lapunknak adott interjújában a következőt állította: „Amikor Soros György, választói felhatalmazás nélkül, politikusként kezdett el viselkedni a migrációs válság közepén, akkor a CEU ügye erőteljes politikai színezetet kapott. A kormányt az a durva politikai szerepvállalás zavarta, amely során egy filantróp üzletember, demokratikus felhatalmazás nélkül, direkt politikai szerepet vindikált magának.”

Micsoda? Az van itten állítva, hogy az évtizedek óta jogszerűen működő, a nemzetközi összehasonlításban legjobban teljesítő felsőoktatási intézménynek végül is azért kellett elköltöznie egy másik országba, mert az alapítója olyan véleményt fogalmazott meg, amelyet a kormány nem vél helyesnek? De hát ez olyan, mintha nem történt volna rendszerváltás, és még mindig a komcsik irányítanának. Egy magántulajdonban lévő egyetemet azért büntettek meg, mert az alapítója megjelentett két publicisztikát a menekültválságról? És miért kellene demokratikus felhatalmazás ahhoz, hogy valaki cikkeket írjon és civilszervezetet támogasson? Nem hoz törvényt, nem szavaz a parlamentben, békemenetet sem szervez. „Politikai szerepet vindikált magának”, értsd: hozzászólt a közügyekhez, a pénzét pedig arra költötte, amire jónak tartotta. Ezt hívják polgári szabadságnak.

Kicsit meg vagyunk zavarodva. Most akkor ki nyom el kit, és milyen véleménynek lehet büntetésmentesen hangot adni? Szedjük ezért össze, amit biztosan tudunk: az orvosokat, a tanárokat, az újságírókat, a közalkalmazottakat, az alkotmánybírókat, a tüntetni vágyó kamaszokat, a filantróp üzletembereket, a kötelező irodalom tárgyában megszólaló írókat és a jogvédő szervezeteket leszámítva bárki szabadon elmondhatja a véleményét, főleg, ha azt gondolja, amit egy ember helyesnek vél.

Hrutka János nem tartozik az előbbi csoportba, őt állásvesztéssel büntette a Spíler TV, mert kiállt a melegek jogai mellett. Néhány nap múlva következett be az az esemény, amely a liberális elnyomással kapcsolatos fenti gondolatok megosztására késztették a sporttévé tulajdonosának tulajdonosát: a berlini Herta BSC elküldte Petry Zsoltot a klub értékeinek megsértése miatt.

Mivel a szólásszabadság nem a mondanivaló igazsága alapján jár valakinek, ezért a két esetet a tartalmi vonatkozásoktól függetlenül (toleranciapárti az egyik, tolerancia-ellenes a másik) érdemes összehasonlítani. A Herta BSC az államtól független vállalkozás, ráadásul egy ideje homofóbia és rasszizmus elleni kampányt folytat. Miért? Mert így döntött a tulajdonos. Van joga hozzá? Van joga hozzá. A kapusedző aláírta a klub értékeit ismertető szerződést, majd ezekkel ellentétes nyilatkozatot adott, ami nem áll távol attól mintha a Pepsi Cola termékfejlesztője arról posztolna, hogy a Coca Cola az igazi. Véleményszabadság? Van olyan, de azért a saját csapatunk kapujába nem illik gólt lőni. A nemzet gázszerelőjéhez tartozó Spíler TV csak akkor kérhetné számon ugyanezt a kommentátorán, ha nyíltan vállalná az értékeit. Jani, hát te meg miket beszélsz? Mi egy deklaráltan rasszista és homofób cég vagyunk. Nézd, itt írtad alá, hogy tudomásul veszed. Mivel a toleráns kijelentéseiddel megsértetted a kirekesztő elveinket, ki vagy rúgva!

A különbségek tehát egyértelműek, ennek ellenére egyik elbocsátás sem helyeselhető. A Spíler TV lépése lényegesen ellenszenvesebb természetesen, de a szimpatikus nézeteket valló Herta döntése is aggasztó. A szólás szabadságát ugyanis nem kizáróan a közhatalom gyakorlóival szemben kell megvédeni, már Tocqueville is részletesen értekezett arról, hogy a közvélemény uralma éppen olyan zsarnokian képes elnyomni az egyéni véleményt, mint maga az állam.

Új jelenség, hogy a vállalatok a marketing és kommunikációs tevékenységük részeként emberi jogi és emancipációs kérdésekben is állást foglalnak, ami egyfelől hasznos, másfelől veszélyes következményekkel jár. A cégek pozitívan formálják a közvéleményt, amikor elkötelezik magukat nemes társadalmi ügyek mellett, de az ideológiai színpadra fellépve ki is szolgáltatják a munkavállalóikat a közvélemény nyomásának. A brand és a vállalati identitás összekapcsolása a társadalmi vitákban elfoglalt pozícióval ugyanis azzal jár, hogy a munkavállalók eltérő véleménye a vállalat hitelességét kezdheti ki, amit a vezetés nem engedhet meg. A légitársaság eddig azt követelte meg, hogy az utaskísérő ápoltan jelenjen meg a fedélzeten. Senki nem tekintette szabadságkorlátozásnak a nyakkendő előírását. Ma ugyanez a légitársaság a környezetvédelem iránti elköteleződését kommunikálja, ezért a menedzsment már azt is elvárja, hogy az utaskísérők ne lájkoljanak klímaszkeptikus kommenteket. Erősen kétséges, hogy munkaadóként joguk van ehhez. Pedig a logika nem különbözik: amilyen intoleranciával kényszeríttették ki a nyakkendő viselését, ugyanazzal az intoleranciával várják el azt, hogy a munkavállalók ne menjenek szembe a társadalmi vitákban elfoglalt céges állásponttal. Csakhogy a nyakkendőnek nincs morális aspektusa, a társadalmi vitáknak viszont van. Ha ez így megy tovább, akkor a közvélemény a vállalati identitáson keresztül korlátozhatja az egyes egyéneket abban, hogy ezekben a vitákban szabadon megnyilvánuljanak. Ami nem jó. A kapusedző menesztése ebbe a folyamatba illeszkedik, bármennyire érthető is a klub felháborodása az interjúja miatt.

Ettől még persze fel lehet tenni azt a kérdést, hogy melyik országban jobb élni: ahol a tolerancia, vagy ahol az intolerancia hirdetése miatt rúgja ki a tulajdonos az alkalmazottját?

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.