A szuverenitás illata

A jó brüsszeli megegyezés ismertetőjele, hogy a végén senki nem túl boldog, senki nem kap meg mindent, de mindenki hazamehet elmondani a választóinak, hogy micsoda kemény harcot folytatva micsoda fényes győzelmet aratott, és mily előnyös megállapodást kötött. A hétéves keretköltségvetésről és a mentőalapról határozó júliusi maratoni EU-csúcs után is jöttek az efféle győzelmi jelentések az állam- és kormányfőktől. Egy részük egyenesen a történelemkönyvek lapjaira szánta az integráció történetében először uniós eladósodást és közös törlesztést is engedélyező megegyezést.

Utóbbiak közé tartozott a francia elnök, Emmanuel Macron, aki a fehér füst felszállta után Angela Merkel német kancellárral ült ki közös sajtótájékoztatót tartani, afölött triumfálva, hogy a 2020. május 18-án felvetett 500 milliárd eurós német-francia javaslat nem maradt gyakorlati következmények nélkül. Ám számára, aki belpolitikai fogyasztásra szánt párizsi tévéinterjúval is megfejelte az ünneplést, ennél jóval többről van szó. A "válságról válságra fejlődő" integráció ezúttal olyan közös választ adott, amilyent Macron Covid-válság nélkül is szívesen látott volna, ha meg tudta volna győzni európai partnereit annak szükségességéről.

Macron már elnökjelöltként is a közös szuverenitáselemek erősítésében, praktikusan az európai szuverenitás létrejöttében látta a kortárs geopolitikai fejlemények következményeinek, így különösen az amerikai-kínai versengés európai nemzetállamokra gyakorolt hatásának hatékony kezelését. Aztán már elnökként 2017 szeptemberében Athénban, továbbá a Sorbonne-on elmondott akkor beszédében átfogóan kifejtette Európa-politikájának, ennek a szuverenitásnak az elemeit, gazdaságpolitikai, monetáris és katonai-külügyi területen is. A Sorbonne-beszéd időzítése, pár órával voltunk a 2017-es német választás után, jelezte, hogy a bevásárlólista első számú címzettje nem más, mint Berlin. A kulcsjavaslat, a szimbolikus ígéret mindvégig az volt, hogy jöjjön létre az eurózóna közös költségvetése, külön parlamentje és legyen pénzügyminisztere, s mindez természetesen a többsebességes Európa nyilvánvaló támogatását is jelenti a francia elnök részéről.

2020 tavaszáig azonban, még ha a katonai-védelmi területen viszonylagos sikerekről be is lehetett számolni, a monetáris-gazdasági téren alig történt az elnöki programnak megfelelő haladás. Az eurózónára vonatkozó tervek praktikusan sehol sem álltak, leszámítva azt az új, az eurózónára kialakított költségvetési eszközt, amelyet, bőven a franciák által kívánt méret alatt, behelyeztek a büdzsé-tervekbe. A német-francia viszonyban ezalatt feszültségek látszódtak, Macron-Merkel csörtékről, szemrehányásokról szóltak a pletykák, s érzékelhető volt Macron türelmetlensége. Ennek a 2020-as müncheni biztonsági konferencián, a járvány árnyékában, nyíltan hangot is adott.

Azóta azonban mintha egy emberöltő telt volna el, annyira más lett a helyzet. A járvány, a válság alapvetően átalakította a gondolkodást, és az integrációs mozgásteret is. A kezdeti exporttilalmak és egyoldalú intézkedések után az új nóta a "lépjen az unió", és a "mit tesz Brüsszel?" lett, noha az egészségügy, éppen az egészségügy, jelenleg nagyon is nemzeti hatáskör. A karantén alatti ébredezés és az érkező gazdasági válság olyan hangulatot hozott létre, amelyben nem azt kérdezték, legyen-e közös fellépés és szolidaritás, hanem az elmúlt másfél évtized uniós válságkezeléseinek keserű tapasztalatait is figyelembe véve azt, hogy az milyen feltételekkel valósuljon meg.

Merkel fordulata, újkeletű nyitottsága a francia álláspontra és a közös adósságvállalásra pedig kulcsmomentum a francia-német együttműködés újbóli dinamizálása szempontjából. Az új helyzet láthatóan azt is megváltoztatta, mit lehet eladni a német választóknak. Az uniós mélyítés lehetőségének értékelvű vagy geopolitikai szándékú megragadása mellett Merkel persze gondolhatott a német gazdaság periferiális üzleti érdekeire is, meg a történelemkönyvekre is, de az ok francia szempontból tulajdonképpen másodlagos. A lényeg, hogy aktivizálódott a német-francia tandem, s mielőtt egységfrontban tárgyalták volna végig a brüsszeli csúcsot, május 18-án több elemből álló csomagot tettek le az asztalra. Ebben benne volt az egészségügyi stratégiai együttműködés, az 500 milliárd eurós gazdaságélénkítési alap, a zöld átmenet és a digitális gazdaság támogatása, továbbá az egységes piacra vonatkozó, így kereskedelem-, verseny- és iparpolitikai javaslatok. Jó tíz nappal ezután érkezett a NextGenerationEU-alapra vonatkozó 750 milliárd eurós európai bizottsági javaslat, amely már azt sugallta, hogy a keretköltségvetésben a kiadások nagyságrendje, ha az elhíresült takarékos négyekkel, vagyis a "fukarokkal" sikerül kompromosszumot kötni, a francia-német kívánalmaknak megfelelően határozottan el fog mozdulni a bruttó nemzeti termék 1 százaléka körüli tartományból.

Mindez az évek óta nagyobb uniós- és eurózóna költségvetésben gondolkozó Macronnak önmagában is siker-perspektívának tűnhetett. Nem véletlenül ejtett el arról egy félmondatot a júliusi megegyezés után, hogy tudniillik az erősödő fiskális háttér szerinte mennyire fontos az eurózónának. A közös adósságvállalás és költés tehát ha nem is pontosan ugyanaz, mint amit a programjában a francia elnök kívánt, de határozottan abba az irányba megy. E szempontból másodlagos, hogy a támogatásokból kellett-e engedni a hitelek javára. Hogy persze a 2027 utáni következő uniós költségvetés milyen lesz, tartja-e majd ezt az irányt, még nem tudjuk, de az addig alkalmazni tervezett új közös források, a karbonadó, az újra nem hasznosított műanyag adója, a tranzakciós adó, a digitális adó mind azt sugallják, hogy az EU a mostani megegyezéssel nagy lépést tehet a föderatív irányba.

Különösen így lesz, ha sikerül minden forrásszerzést ténylegesen megvalósítani és hatályba léptetni. Látva persze például a digitális adó körüli parázs vitákat, ez azért erősen kérdéses, s nagyjából mutatja is, hogy a megállapodás csak első lépés, a közös bevételi források rendszerének megszilárdítása, sőt, mélyítése alapvető politikai kihívás lesz a franciáknak a következő években. Adóügyekben a döntéshozatal egyhangú, azaz a 27-ek mindegyikét meg kell tudni győzniük egy-egy javaslat szükségességéről és helyességéről. Az adózás pedig olyan klasszikus állami kulcsfunkció, amelyet a tagállamok nem szívesen engednek át Brüsszelnek, s különösen nem elsöprő erejű csereengedmények és előnyök nélkül. A digitális adó eddigi uniós kudarca mutatja, mennyire ingatag lábakon áll Macron a csúcs után úton-útfélén hangoztatott érve, hogy a mentőcsomag a francia adófizetőknek a közös források és bevételek okán egy centjébe sem fog kerülni, s hogy a felvett hiteleket praktikusan a nagy multicégek fizetik majd vissza. A nevezett vállalatok persze maguk sem bolondok. A digitális adó francia nemzeti változatának elfogadása után például az Amazon első lépése volt bejelenteni, hogy válaszul árakat fog emelni.

Talán szimbolikus, hogy a párizsi kormányátalakítás örvén az a Clément Beaune érkezett az uniós államtitkári pozícióba, aki mielőtt az elnök uniós tanácsadója lett volna, költségvetési kérdésekkel foglalkozott Jean-Marc Ayrault volt szocialista kormányfő mellett, majd Macron miniszternek is dolgozott a gazdasági tárcánál. Az európai szuverenitás ügye innentől vélhetően még inkább pénz és nyers érdek kérdése.

Párizsnak és személyesen a francia elnöknek azonban egyelőre panaszra nincs oka. A nagy egészet tekintve minden engedmény és kompromisszum ellenére komoly eredményeket értek el, ráadásul az olyan klasszikus költségvetési területeken sem kaptak látványosan nagy ütést, mint amilyen az olyannyira fontos közös agrárpolitika. Az agrárbüdzsé nagyjából stabil maradt, s csak politikai üléspont kérdése, hogy az ember azt emeli-e ki, hogy így inflálódik az agrártámogatások értéke, vagy azt, hogy a vágás egyes korábbi javaslatok alapján jóval brutálisabb is lehetett volna.

A nagy kép tehát az, hogy Macron mélyebb és szuverénebb Európát akar, s a közös adóságvállalással gyakorlatilag meg is kapta úgy, hogy ezzel ledőlt egy politikai tabu. A közös bevételek növelésének szándéka pedig feketén-fehéren ott van a tanácsi következtetésekben, ha nem is részletesen kibontva. Azonban nem minden rózsaszín a franciáknak sem, persze. Ahogy lenni szokott, a kisebb-nagyobb politikai győzelmek egyetlen jutalmat biztosítanak, az újabb csaták megvívásának a lehetőségét. Márpedig az Európai Parlament, s benne a macronistákat magukban foglaló Renew frakció is erős izommunkával állt neki a költségvetési tárgyalásoknak. A Ház legott belengette a vétó lehetőségét is. Igaz, nehéz azt a forgatókönyvet elképzelni, amelyben az Európa-pártinak tekintett többségű EP leszavazza a valóban történelmi méretű és föderatív tabukat döntögető eszközökkel élő költségvetést, de némi politikai izmozásra azért még bőven lehet számítani.

Ami pedig a belpolitikát illeti, természetesen komoly kritikák is érik az elnök Európa-politikáját, s a csúcs azzal alapvetően összhangban álló kimenetét. A Nemzeti Tömörülés egyenesen "az elképzelhető legrosszabb" megállapodásról beszél az európai adókra, az antidemokratikusságra, a függetlenség csökkenésére hivatkozva. A közös eladósodás értelmét, annak fétisizálását, a fokozódó költségvetési szuverenitásvesztést és a költségvetés összetételét támadta François-Xavier Bellamy, a republikánusok egykori listavezetője, EP-képviselője. A zöldek a víziót hiányolták. Elégedettebbeknek mutatkoztak a szocialisták, akiknek a főtitkára a javítható megállapodásban az unió újabb megszilárdítása felé tett lépését látta.

A megállapodás és a hétéves keretköltségvetés valóban számos olyan kérdést érint, amely a francia pártok alapvető értékeiről, európai elképzeléseiről szól. Vitáikat nemcsak a következő hónapok fejleményei miatt érdemes követni, hanem mert a francia politika 2022-re, az elnökválasztásra készül.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.