Főnemesi családba született 1824. április 24-én. A család vagyona jóval kisebb volt, mint múltja és tekintélye. Élete első évtizedét a zempléni családi birtokon töltötte, aztán a gimnáziumi tanulmányokra fölküldték őt Budára és Pestre. A kassai akadémián tanult jogot és fizikát. Apja, Sennyei Károly 1841-ben meghalt. Pál ötödik gyereknek született, volt nála idősebb fiútestvér, a családi hitbizomány kezelését mégis a tizenhét éves ifjúra bízták, mert az alapító rendelkezése szerint ez a feladat nem a legidősebb, hanem a legtehetségesebb örököst illette.

A kiemelkedő tudású, koraérett ifjú már tizenhét éves korában Zemplén vármegye tiszteletbeli al-, egy évvel később pedig főjegyzője lett. Hamarosan fölvitték a Helytartótanácsba titkárnak. 1846-ban már a kancellárián lett tiszteletbeli elnöki titkár. Osztályokat vezetett, elsősorban a törvények előkészítésében, az országgyűlési munkálatok jogi megalapozásában vett részt. Alig múlt húsz éves, amikor udvari kamarás lett.

Regalistaként, azaz királyi meghívólevéllel vett részt az 1847-48-as pozsonyi országgyűlésen, a forradalom után pedig, 1848 júniusában családi birtokán, Királyhelmecen megválasztották képviselőnek. Szeptember 4-én Kossuth Lajos nagy beszédben reagál a császár leiratára, amelyben korlátozza Magyarország márciusban kivívott önállóságát. Küszöbön áll Jelačić támadása. Kossuth indítványai előre vetítették a fegyveres harc kitörésének lehetőségét. „Ez indíványok ellen senki sem szólott, egyedül Sennyei Pál inti a házat óvatosságra, miután a dynastiatóli elválás a trónra is vészt hozhat, de a nemzetre nézve szerinte minden esetre veszélyes leend.” (Nemzeti Újság) Kevesen voltak, akik egyetértettek vele, és senki, aki abban a hangulatban Kossuth ellenében fel mert volna szólalni.

Október 4-én a császár feloszlatta az országgyűlést, a képviselőház érvénytelennek nyilvánította a feloszlató rendeletet, Sennyei lemondott a mandátumáról, és visszavonult zempléni birtokára, amelyet azonban decemberben elkoboztak tőle, mint hazaárulótól. 1849 elején megjelent Windischgrätz császári főparancsnok előtt, és biztosította a császárt hűségéről. Föl is ajánlottak neki hivatali állást, ezt azonban nem fogadta el. A világosi fegyverletétel után ismét visszavonult a családi uradalomba, amelyet a szabadságharc bukása után visszakapott Ferenc Józseftől.

Egyik vezető személyisége lett annak a konzervatív arisztokrata körnek, amely a szabadságharc bukása után szinte azonnal munkálkodni kezdett Bécs és Magyarország kiegyezése érdekében. Ez a császárhoz hű csoport maradt az egyetlen szervezett politikai erő Magyarországon. Egyfelől megtagadták a forradalmat, másfelől nem értettek egyet az abszolutizmust igazoló tétellel, hogy a lázadással Magyarország elvesztette jogát önmaga kormányzására. Nem értettek egyet a németesítő törekvésekkel, még kevésbé az ország közigazgatási széttagolásával, amely előrevetítette Magyarország feldarabolásának lehetőségét. Ami az 1848-as vívmányokból Bécs egyetértésével megmaradt – a jobbágyrendszer felszámolása, a közteherviselés, a törvény előtti egyenlőség, az ősiség eltörlése –, azt azoknak az ókonzervatív arisztokratáknak is kész tényként kellett elfogadniuk, akik ezekért nem lelkesedtek. A konzervativizmus tartalma így lényegében nem volt több, mint az 1847-es kormányzati rendszer visszaállításának az igénye, kétfrontos harcban Béccsel és az 1848-49-es Magyarország népével.

Az 1850-es memorandum, amelynek megszövegezésében Sennyei is részt vett, ezt a kettőséget tükrözte. „Bel- és külföldi bűntársakkal szövetkezett önző izgatóknak sikerült elferdíteni a magyar nemzet többségének, békés és alkotmányszerű kifejtésére irányzott törekvését…/…/ Nem találjuk az ország népeit kiválólag jellemző királyi s dynasztiai érzelmet a forradalom és háború által kebléből kiirtottnak. Erősen gyökerezik az millió szivek legmélyebb fenekén… /…/ Förgeteghez hasonlólag vonult el a forradalom a magyar jogtér felületén, s bár vihara sok régit sodrott el s tépett ki gyökerestül, a jogtért magát elragadni képes mégsem vala. Csak helyből mozditvák, de nem megsemmisitvék azon alapok, mellyeken Magyarországban a királyi szék és alkotmány olly sokáig szilárdul feneklettek.” A memorandumot a császár is, a magyarországi közvélemény is elvetette. Az azt közlő Pesti Napló is elhatárolódott tőle.