Agyhalott centralizáció

A válságot nem pusztán a járvány okozza

Bezárni, vagy működni hagyni az iskolákat?

Mielőtt a kérdésre automatikusan rávágnánk, hogy természetesen bezárni, gondolkodjunk egy kicsit. Ugyanis elméletileg a helyes válasz az, hogy attól függ.

Abból kell kiindulnunk, hogy az iskolabezárás oktatási értelemben hatalmas károkat okoz. A tavaszi korlátozás negatív következményeit a tanulásra és a gyerekek fejlődésére csak most kezdjük felmérni. Ezek ráadásul túlmutatnak a szűken értelmezett oktatás világán: szociális, gazdasági, egészségügyi problémák tömegét okozhatják.

A járvány első hullámának idején a rengeteg még megválaszolatlan kérdés miatt a legnagyobb óvatosság indokolt volt. A második hullám alatt azonban a kérdések másképpen vetődnek fel. Minden kormányzat egyensúlyozásra, a gazdasági-szociális és az egészségügyi megfontolások közötti folyamatos manőverezésre kényszerül. Ez az egyensúlyozás a szigorítások és a szigorítások enyhítése váltakozó ciklusainak alkalmazásával zajlik.

Ami a gazdasági hatásokat illeti, elsősorban azt kell látnunk, hogy a járvány által okozott gazdasági válság letolt nadrággal találta az országot.

A válság hatása anticiklikus gazdaságpolitikával, költségvetési források gazdaságba pumpálásával lett volna enyhíthető, de a növekedési időszakban folytatott prociklikus (vagyis költekező) gazdaságpolitika előre felszámolta az ehhez szükséges mozgásteret. Ennek következtében a kormányra nehezedő nyomás a gazdaság erőforrásainak működésben tartására sokkal nagyobb, s ez felborítja a normális egyensúlyozás politikai képletét. Mivel a kormány nem tud – és nem is nagyon akar – pénzt költeni a bérköltségek átvállalására, a vállalkozásoknak működniük kell, a munkavállalóknak be kell járniuk a munkahelyükre. Ehhez viszont mindenáron működtetni kell az iskola gyerekmegőrző funkcióját.

A Magyarországot év elején elérő járvány a közegészségügyi rendszert sem találta jó állapotban. Az évtized elejének átszervezései, majd a Lázár János által meghirdetett „bürokráciacsökkentés”, és az ezzel valójában együtt járó centralizáló bürokrácianövelés alaposan csonkolta a közegészségügy felkészültségét. A szokásos látványpolitizálás keretében az első hullám alatt a kormány bizonyos dolgokat túlreagált, például az irgalmatlan mennyiségű kórházi ágy felszabadításával, vagy a több országnak elég lélegeztetőgép beszerzésével.

Az első hullám levonulása utáni nyári szünetben azonban a kormány semmilyen erőfeszítést nem tett más szűk keresztmetszetek felszámolására, mint például a teszteléshez szükséges laborkapacitások növelése és a mintavétel logisztikai hátterének megteremtése, vagy a kontaktkutatáshoz szükséges szervezeti háttér újraépítése.

A centralizáció itt is visszaütött: a második hullám felgyorsulása idején a Nemzeti Népegészségügyi Központ reménytelenül lemaradt az eseményektől, például a karanténba vonulásról szóló határozatai szinte már kizárólag csak visszamenőleg jelennek meg.

Az oktatás szempontjából mindez azért fontos, mert az iskolákat akkor nem kell bezárni, ha a közegészségügyi rendszer képes elejét venni a pedagógusok és a tanulók tömeges megfertőződésének. Főleg a pedagógusokénak, mert a tanteremben ők sokkal „hatékonyabb” vírusterjesztők, mint a tanulók, ráadásul életkoruk miatt sokkal nagyobb veszélynek is vannak kitéve. Ehhez a pedagógusok és a tanulók folyamatos szűrésére, legalább napi három-négyezer közoktatási intézményben elvégzett tesztre, gyors és hatékony kontaktkutatásra, és azonnali helyi-intézményi döntésekre lenne szükség. Ezzel szemben mára a kormányzat teljesen elvesztette a kontrollt a járvány terjedése felett. Az „egyéni védekezésre” való átállás nem más, mint ennek a látványos beismerése.

Miközben tehát a hivatalos politika alapja a „mindenki védje meg magát, ahogy tudja” megközelítés, ez a lehetőség az iskoláknak nem adatik meg, ugyanis megint beleütközünk az agyhalott centralizáció korlátaiba: iskolában karantént sem az intézmény vezetője, de még a helyi KLIK sem rendelhet el, ilyen döntést kizárólag az „Operatív Törzs” hozhat. Ha tehát arról kapunk tájékoztatást, hogy valahány osztály vagy egy egész iskola állt át digitális munkarendre, az nem a járvány terjedéséről, sokkal inkább egy bizottság ülésezési rendjéről nyújt képet. Az iskolák vezetői pedig vagy végignézik, ahogy a vírus megfertőzi az egész intézményt, vagy jogszabályt sértő módon megkérik a szülőket, hogy tartsák otthon a gyereket.

Van viszont valami, ami a bezárás ellen szól. Ha a kormány kész volna és képes lenne szűkebb értelemben vett oktatási szempontok mérlegelésére, akkor az iskolák bezárásáról szóló döntés jelentős részben a tavaszi iskolabezárás tapasztalatainak figyelembe vételével zajlana. Ilyesmiben azonban ne is reménykedjünk, mert az ezzel kapcsolatos tavaszi sikerpropaganda a digitális munkarendre való átállásról még ma is kötelez. Holott, a kormányzat nem mérte fel, hogy hol, hány tanuló zuhant ki a közoktatásból, s ennek mi volt az oka, nem azonosította az online oktatáshoz szükséges infrastrukturális és szakmai felkészültséggel összefüggő problémákat sem. Ennek megfelelően kísérletet sem tett arra, hogy az új tanév kezdetekor megoldja azokat. Minden máshoz hasonlóan a márciusi digitális átállás is letolt alsóval találta meg a magyar közoktatást. Ha nem lenne néhány civil szervezet, melyek igyekszenek enyhíteni a szegény családokban élő tanulók online oktatáshoz való hozzáférésének szűkösségét, s ha a pedagógusok egy nagy része nem tanult volna rengeteg egymástól, ma pontosan ugyanez lenne a helyzet. Illúzióink azonban így se legyenek, az iskolák legnagyobb részében egy második iskolabezárás pedagógiai értelemben éppen olyan katasztrófa lenne, mint amilyen a tavaszi volt.

Mindezek után a kérdésre, hogy be kell-e zárni az iskolákat, az a válasz: az iskolák bezárása előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz. Nem azért, mert az általában szükségszerű, hanem mert a kormány elszúrta.

A kormány alapjaiban hibás gazdaságpolitikájáért részben az iskolák viszik el a balhét, s az elrontott járványkezelés miatt nem lehet kordában tartani az iskolai fertőzésgócok számának növekedését. Legalább három hétre – de nem tovább – be kell zárni az iskolákat annak ellenére, hogy a kormány semmit nem tett, hogy annak a gyerekek tanulására gyakorolt káros következményeit enyhíteni lehessen. Ezt a válságot nem pusztán egy járvány okozza, az legalább annyira a kormányzás katasztrofális mértékű válsága is.

Tisztelt Olvasónk!

Ön az elmúlt percekben a Jelen cikkét olvasta. Köszönjük érdeklődését!
Ha tetszett, olvassa el a többi cikkünket is, amelyek előfizetéssel érhetők el.