Kormos Lili Amikor a lélek belehal

Van-e olyan siker ezen a világon, amiért érdemes összetörni egy gyerek lelkét?

Mondják, a sikernek ára van, a nagy eredmények áldozatokat kívánnak attól, aki el szeretné érni őket. Mégis egyre gyakrabban tesszük föl a kérdést: meddig éri meg? Mekkora árat vagyunk hajlandóak fizetni egy aranyéremért, egy sikeres művészi pályáért? Tényleg szépen csillog az érem, amit egy súlyosan traumatizált sportoló nyakába akasztanak? Vajon vezethet kevésbé rögös út is a csúcsra? Mit tehet egy edző, egy tanár, egy szülő azért, hogy kihozza a legjobbat a gyerekéből, de közben ne törje össze a lelkét? Többek között ezeknek a kérdéseknek jártunk utána Goschi Gabriella klinikai szakpszichológussal, sportszak-pszichológussal és Varga Dániel olimpiai és világbajnok vízilabdázóval, az OSC férfi vízilabda csapatának edzőjével. 

Akció

December 29-én került föl a YouTube-ra D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című műsorának évadzáró adása, amelyben Szilágyi ­Liliána Európa-bajnoki ezüstérmes úszóval beszélgetett. A fiatal sportoló itt beszélt először a nyilvánosság előtt arról, hogy édesapja fizikailag, mentálisan és szexuálisan is bántalmazta, édesanyjával és húgával együtt folyamatos rettegésben éltek. Nem Szilágyi az első, és valószínűleg nem is ő az utolsó sportoló, akiről megtudtuk, hogy legnagyobb sikereit súlyos traumák árnyékában érte el. Cseh László vagy épp Szepesi Nikolett számára is napi tapasztalat volt, hogy Turi György, a Kőbánya SC „sikeredzője” agresszióval, megalázással, pofonokkal nevelte a tanítványait. Miközben az életük részévé váltak a bántalmazás különböző formái, mi, átlagemberek, csak az eredményeket láttuk, a hol fényesen, hol halványabban csillogó érmeket.

Az ő traumájuk a miénk is

A fenti esetek bármelyike kapcsán korábban talán soha nem tapasztalt indulatok szabadultak el, egymás után születtek a véget nem érő kommentfolyamok, az ember szinte nem is érti, honnan ez a hihetetlen indulat. Kérdés, hogy vajon miért reagálunk ilyen heves tagadással, amikor egy másik ember eljut oda, hogy élete egyik, ha nem a legnagyobb traumáját felvállalja a nyilvánosság előtt? Miért a kételkedést választjuk a támogatás helyett? Miért gondolunk arra, hogy az áldozat hazudik, ahelyett, hogy támogatással, empátiával fordulnánk felé?

Bevallom, amikor először olvastam Cseh László vallomását, az első, zsigeri reakcióm is a tagadás volt. Egyrészt, mert sportmúlttal a hátam mögött sosem tapasztaltam hasonlót, másrészt azért, mert nem akartam elhinni, hogy az a közeg, amelyben felnőttem, ami annyi örömet, jó élményt, barátságot hozott az életembe, ennyire sötét is lehet. Arról nem is beszélve, hogy a nagy teljesítményhez mind a mai napig hajlamosak vagyunk magas emberi minőséget is párosítani, hiába bizonyította már ennek ellenkezőjét számtalan alkalommal a történelem.

Amikor felvetettem Goschi Gabriellának, aki pszichológusként megannyi, traumát átélt pácienssel találkozott már, civilekkel és sportolókkal egyaránt, hogy ennek a heves tagadásnak a puszta ­ro­ssz­indulaton kívül egyéb mozgatórugói is lehetnek, megerősítette a hipotézisemet: ez az ellenállás egyfajta önvédelmi mechanizmus, de ahhoz, hogy ezt megértsük, fontos átlátni, milyen állomásai is vannak egy feltáró terápiának.

– Előfordulhat, hogy annyira súlyos maga az esemény, amit a páciens átélt, hogy még a hozzá kapcsolódó emlékek is törlődnek, vagy olyan erősen lehasította magáról őket, hogy nem hozzáférhetőek, a kapcsolódó érzelmek disszociálódnak, szétválnak az emlékképektől. Amikor ugyanis maga a trauma megtörténik, a traumát átélő személy tehetetlen, nem tud elmenekülni, el kell szenvednie az eseményeket, és a lélek, ha mindezt érzelmileg átéli, abba szinte „belehal”. Épp ezért menekül inkább a megsemmisülés élménye elől úgy, hogy miközben a test átéli az eseményeket, a lélek kiszáll a helyzetből, és szemlélő pozícióba helyezkedik. Ezért történik a lehasadás, mert így maga a helyzet, ott és akkor, amikor végbemegy, lélektanilag nem lesz átélt. Nagyon fontos, hogy a terápia során a páciens megtapasztalja azt, hogy nincs egyedül, hogy az érzései és az élményei megoszthatóak, és a másik el is bírja őket. Sokszor előfordul, hogy úgymond „bepróbálnak” minket a páciensek, hogy vajon kibírjuk-e azt, amit elmondanak? Nagyon gyakori tapasztalatuk ugyanis, hogy hiába jutnak el odáig, hogy akarnak beszélni az őket ért traumáról, a másik személy ezt nem tudja elviselni, összeomlik a hallottak súlya alatt. Olyan fájdalmakról, abúzusokról van ugyanis szó, amelyek még abból is sokkos reakciót váltanak ki, akivel megosztják ezeket az élményeket, és ez az egyik válasz arra, hogy miért zárnak le az emberek, vagy miért írnak olyat egyes kommentelők, amik ellenállnak a valóságnak vagy bagatellizálják azt.

Innen már nem nehéz belátni, hogy az áldozatok többsége miért nem tud védekezni, vagy segítséget kérni akkor, amikor a bántalmazást elszenvedi. Arról nem is beszélve, hogy a traumához kapcsolódik a cserbenhagyás alapélménye is, hiszen a bántalmazást sokszor pont attól kell elszenvedni, akiben bízik, akinek védenie kellene, aki számára gyerekként értelmezi a világot, legyen szó szülőről, tanáról vagy épp edzőről.

Meddig éri meg az áldozat?

De vajon meddig éri meg az áldozat, mekkora árat érdemes fizetni a sikerekért, és egyáltalán, van-e olyan siker ezen a világon, amiért érdemes összetörni egy gyerek lelkét? Felkelteni egy tízévest hajnali ötkor és levinni a reggeli edzésre, vajon szükséges áldozat a sikerért, vagy inkább a felhőtlen gyerekkor elrablása?

Saját tapasztalatból tudom, hogy nem jó érzés korán kelni, nem jó érzés másfél órán keresztül időre úszni, mégis megcsináltam, másokkal együtt, és utólag visszanézve nincsenek rossz érzéseim az alapozó edzésekkel töltött nyarak miatt.

– Ha én korbáccsal kergetem le a gyereket edzésre, mert nincs benne sikerélménye, mert utálja, nem akarja, mert ő zongorista szeretne lenni mondjuk, ha nem hagyom, hogy a sporton túl a normális, egészséges fejlődéshez szükséges civil életét élhesse, hogy a társas-érzelmi és kognitív fejlődése biztosított legyen, ha teljesen lekorlátozom a teljesítményelvárások miatt a szociális kapcsolatait, ha szeretetmegvonással büntetem, amikor nem a sportjával foglalkozik vagy mást szeretne csinálni, ha a fizikai fölényemet, a megalázást, a kritizálást, a kigúnyolást, a zsarolást használom a „motiváláshoz”, akkor ez bántalmazás. Ez a nevelői magatartás ellene hat a gyermek fejlődésének, akaratának, motivációjának, mindenének és csak én, a szülő akarom ezt az egészet. Ha azonban a szülő szinkronban van azzal, hogy a gyereknek mik a céljai, mit akar csinálni, az egy másik helyzet – fogalmaz a pszichológus,

aki szerint fontos, hogy a szülő fix kereteket szabva (például hetente háromszor mindenképpen kell mozogni, és ezt akár büntetés árán is képviseli), de lehetőséget adjon a gyerekének arra, hogy meghozzon bizonyos döntéseket a saját életével kapcsolatban.

– Amikor a gyerek elmondja, hogy ő a délutáni edzésre lemegy, de a reggelit kihagyja, mert az kényelmetlen és utálja, a szülőnek azt kellene erre válaszolnia, hogy rendben, de ennek az lesz a következménye, hogy szép lassan kimaradsz a kezdőcsapatból. Ha neked ez így is oké, csináljuk így, de ha nem, ha a kezdőben akarsz lenni, akkor ahhoz vállalni kell az áldozatokat, mert másképp nem fog működni. Ez egy differenciált határhúzás, amiben a gyerek felméri a saját felelősségét, és dönthet. Akkor a hajnali kelés nem csak nem traumatizál, hanem még fejleszti is a személyiségét. Nagyon sokszor pont azért, mert megtapasztalta, hogy áldozatokat kell hozni, meg kell élni a lemondást, esetenként a fájdalmat is ahhoz, hogy elérje a célját, s később, felnőttként, amikor hasonló nehéz helyzetbe kerül, azt fogja mondani, hogy nekem ez most fontos, adom az erőmet, a tudásomat, csináljuk meg, vagy épp „ki fogom bírni”. Ő állva marad, a másik meg összeomlik, pont a sportban átélt tapasztalatok miatt. De ez csak akkor működik, ha megtartjuk az egyensúlyt. Éppen ezért dolgozunk Pálvölgyi Ágnes kolléganőmmel évek óta, létrehozva a Sport és Lélek Sportpszichoterápiás Egyesületet, hogy ez a szemlélet meghonosodjon, hogy a sportban szükséges paradigmaváltás megtörténjen.

És, hogy mit ért egyensúly alatt? Nos elsősorban annak a megértését, hogy a sport nem csak az aranyéremről és a kimagasló eredményekről szól, sőt elsősorban nem ezekről, hanem a fejlődésről, aminek a következménye „csupán” az eredményesség. A fejlődés pedig sosem egyenletes, megvannak a maga mélypontjai, megtorpanásai is.

A nagy eredmény ugyanis, ahogy Goschi Gabriella fogalmaz, intenzív munkát, alázatot, lemondást és sok gyakorlással töltött munkaórát kíván, ez természetes és ebben óhatatlanul benne van, legyen szó sportról, iskoláról, művészetről, hogy a gyerek motiválatlanná válik, elfárad vagy épp más iránt kezd érdeklődni. Ha a környezetében lévő felnőttek ezt nem veszik figyelembe, és csak az eredményt hajtják, akkor túltolják, és itt már megjelenik a destrukció és megjelenhet a bántalmazás is.

– A nemzetközi egyezmények és a gyermekvédelmi törvények a WHO által kidolgozott definíciót tekintik mérvadónak, amely szerint „a gyermekbántalmazás vagy rossz bánásmód magába foglalja mindazokat a fizikai és/vagy érzelmi, veszélyeztető, szexuálisan bántalmazó, elhanyagoló vagy gondatlan magatartásokat, a gyermek kereskedelmi vagy más jellegű kihasználását, amelyek tényleges vagy potenciális ártalmat jelentenek a gyermek egészségére, túlélésére, fejlődésére, méltóságára nézve egy olyan kapcsolat keretében, amelynek alapja a felelősség, bizalom és az erő.” Tehát, amikor átlépjük azt a vonalat, ahonnan már nem motiválunk, hanem destruálunk, és ez a bánásmód folyamatosan és hosszabb időn keresztül fennáll, akkor az kimeríti a bántalmazás fogalmát. Amikor csak az eredmény csillog mindenki szemében, az elbillenést észre sem veszik, már csak a következményeket. Ha viszont úgy van meg a cél, hogy közben a gyerek fejlődését és annak egyensúlyát tartjuk szem előtt, akkor érzékelni lehet, honnantól lesz valami túltolva, vissza lehet lépni, és lehet azt mondani, hogy rendben, ha nem ma, akkor majd holnap vagy holnapután. Lehet hagyni, hogy ma ne érdekelje annyira, de holnap, amikor kialussza magát és újra lesz energiája, meg fogja lépni azt, ami ma nem ment.

Varga Dánielnek nem csak egykori játékosként, jelenlegi edzőként, hanem gyakorló édesapaként is van véleménye a fentiekről, úgyhogy, amikor arról kérdezem, lehet-e ezt az egészet agresszió nélkül csinálni, visszadobja a labdát:

– Mit értünk agresszió alatt? Mi a határ benne és miért félünk tőle ennyire? Agresszió nélkül nem lennénk sehol, elpusztultunk volna az evolúció során. Az enyém nem agressziópárti álláspont, csak azt mondom, hogy önmagában sem ez, sem a stressz nem rossz. Ha a gyereked hirtelen lelép a járdáról és jön egy autó, akkor rákiáltasz, hogy gyere vissza, ami agresszió, hiszen kiabálsz vele, na de csak megmentetted az életét. Nagyon nehéz határvonalakat húzni, és hogy hol húzódnak ezek a határvonalak, nagyban függ attól, hogy ki mit hoz otthonról. Nagyon fontosak a kulturális mintáink, az, hogy mi jelenti a komfortzónát, miben találjuk meg a biztonságot. Az egyik szülő azzal jön, hogy az ő gyerekét dicsérni kell, a másik meg azzal, hogy büntessem meg, ha nem figyel. Amikor a Fradi utánpótlás edzője voltam, volt olyan játékosom, akinek annyira új volt az én stílusom, ahogy én működöm és kommunikálok, hogy megkérdezte, már úgy három-négy hét után, hogy mi a baj? Pusztán azért, mert úgy nőtt föl, hogy akkor érezte a kötődést, ha ordítottak vele. Ez a személyiség, mondhatnánk, talán jobban igényli a keménységet, én mégsem ebbe az irányba mentem el, mert hiszek abban, hogy ha megváltoztatni nem is tudom őket, de együtt fejlődni tudunk a játékosaimmal. Ezért elmagyaráztam neki, hogy ha baj van, szólni fogok, de nem feltétlenül akkor lesz hasznos a csapatban, ha én állandóan veszekszem vele. Pedig neki ez volt a komfortzónája. Másnak meg ez nem fér bele.

Varga Dániel e ponton hozzáteszi, hogy ő is ordított már edzésen, de soha nem alázta meg a játékosait. Amikor arról kérdezem, érezte-e a kísértést, hogy úgymond visszaéljen a hatalmával akkor, amikor másfél hónappal a visszavonulása után, olimpiai és világbajnokként kamaszfiúk edzője lett, azt mondja: a pozíciójával járó hatalommal sosem élt vissza, de olyan volt, hogy megengedett magának egy-egy cinikusabb beszólást:

– Volt, hogy később jöttem rá, hogy ez sok volt, hogy nem érte meg a poén azt a kárt, amit a beszólásom okozott vagy okozhatott. De hát edzőnek lenni számomra is tanulási folyamat, amihez az ilyen momentumok is hozzátartoznak.

A játék öröme

A fentebb említett fejlődésközpontú szemlélet elterjedése lehet az egyik első lépés afelé, hogy akár a sport, akár az oktatás, akár a művészvilág élhetőbb közeggé váljon, hogy a versenyszellem tényleg motiválja a gyerekeket és ne roppantsa össze őket. Sokak számára azonban olyan mélyen bevésődtek a régi minták, annyira nehéz elszakadni az autoriter felnőtt és az engedelmes gyerek képétől, hogy félve, idegenkedve méregetik az újhullámot. Ez most vajon azt jelenti, hogy mindent szabad? Hogy semmiért nem szólnak rá a gyerekre és semmit nem követelnek tőle? A válasz természetesen nem, és ezt Varga Dániel is megerősíti:

– Egyértelmű, hogy kellenek keretek, szabályok, amelyek mindenkire vonatkoznak. Egyéni elbírálás alá olyan sajátosságok esnek, amelyek a játékosok személyiségében megmutatkozó különbségekből fakadnak, vagy a posztjukból, a csapaton belüli pozíciójukból következnek, előbbi pedagógiai, utóbbi szakmai eszköztárat igényel. Az edzőnek kötelessége ezekkel az egyedi dolgokkal is foglalkozni, de csak szigorú kereteken belül, amelyeket ő állít föl.

Hozzáteszi, hogy amikor elkezdett edzőként dolgozni a Ferencváros utánpótlás csapatánál, neki komoly helyzeti előnye volt, hiszen személyében valóban egy élő példakép lett a srácok edzője, és ilyen viszonylag ritkán adódik egy ifjú játékos életében. Ezzel együtt úgy látja, ez legfeljebb fél évig lett volna elég, ha nem azt látták volna rajta, hogy komolyan veszi a feladatát, hogy edzőként is igyekszik a szakmai maximumot nyújtani. Amikor arról kérdezem, hogy mivel motiválta akár akkor, akár most a játékosait, kiemeli, hogy fontos különválasztani a szóban és a tettben megnyilvánuló motivációt, utóbbi ugyanis nagyobb súllyal esik a latba az előbbinél.

– Apaként is abban hiszek, hogy mondhatok én bármit, ha a fiaim mást látnak tőlem. Akkor először is jól összezavarodnak, aztán mindenképp azt fogják csinálni, amit látnak, nem azt, amit hallanak. Ugyanez igaz a játékosaimra is: ha ők azt látják, hogy mindig ott vagyok 10-20 perccel korábban, hogy sokat foglalkozom egy gyakorlattal, hogy fel vagyok öltözve rendesen, hogy meg vagyok borotválkozva, hogy szépen beszélek más emberekkel, hogy könyvet olvasok a kétórás vidéki túrán ahelyett, hogy végig a telefonom nyomkodnám, az sokkal erősebb motiváció, mint amikor azt mondom, hogy így csináld vagy úgy csináld. A példamutatás nagyon erős motiváló erő, de ezzel együtt nyilván nem árt, ha nem mondasz a srácoknak hülyeségeket, annál is inkább, mert 16-18 éveseknél már felerősödik a kritikai látásmód. Nálam lehet kérdezni, ez az általam képviselt szemlélet egyik alapja, ahogy az is, hogy nagyon sok mindent megmagyarázok a játékosaimnak. Elmondom nekik, hogy mit miért csinálunk, és ez egy korábban soha nem látott csillogást hoz a szemükbe. Nem azt mondom, hogy megszerették a 15x200 gyorsot, de erőt ad nekik az, hogy tudják, miért csináljuk. Korábban ez csak egy parancs volt: úszni kell! És hát ez egy jó nagy szívás. De abban a pillanatban, ahogy megértették, hogy ennek élettani, edzéselméleti, pszichés háttere van, ami itt és itt fog jelentkezni a meccsen vagy az ő személyes életükben, azonnal motiváltak lettek.

Arról nem beszélve, és ezt már a pszichológus teszi hozzá, hogy gyerekkorban az alapvető belső motivációt a tevékenység közben átélt játék és öröm érzése jelenti, amit nem csak a grundon lehet megtapasztalni, hanem például az edzésen is.

– Sok gyerek nem azért szeret edzésre járni, mert feltétlenül olimpiai bajnok akar lenni, hanem például azért, mert sikerül valamit megcsinálnom, amit sokat gyakoroltam, vagy mert baromi jó fejek a haverok a csapatban, és ez a szociális kapcsolódás ott valósul meg. A sport olyan értékeket hordoz magában, amelyeknek most csak a 40-50 százalékuk tud megvalósulni, rengeteg negatív melléktermékkel. Ha egy pici átalakítással, a pszichológia bevezetésével érzékenyedik a sport világa, akkor egy olyan, kincset érő tereppé változhat, amely nemcsak eredményekről meg a testi fejlődésről szól, hanem a lelki fejlődésről, az emberré válásról is. Ehhez viszont az kell, hogy ne alázzák meg a gyerekeket azért, mert valami nem sikerült, hanem teremtsenek olyan légkört, ahol jól érzi magát és ahol küzdhet azért, hogy sikerüljön – mondja Goschi Gabriella.

 

Kedves Olvasónk!

Érdekesnek találta ezt a cikket? Ha igen, akkor kérjük, segítse Ön is a Jelen fennmaradását. A sajtó szabadságát egyedül az olvasókkal közösen védhetjük meg. A támogatásokat a Jelen Mindenütt Alapítvány oldalán lehet egyszerűen és biztonságosan elküldeni nekünk. Köszönjük a segítségét.