Lakner Zoltán Az ellenzék is Orbán pályáján játszik

A rendszer megértése nélkül nem alkotható politikai stratégia

Habár a szélesebb nyilvánosság, és benne az ellenzéki politikusok legtöbbje jobbára igyekeznek lerázni magukról az időről időre kinyíló vitát az Orbánrendszer mibenlétéről, Labanino Rafael, Szűcs Zoltán Gábor és Unger Anna politológusok szerint lehetetlen bármilyen stratégiát alkotni a rendszer pontos megértése nélkül. Teljes beszélgetésük az Ellensúly című folyóirat hamarosan megjelenő számában lesz olvasható, az itt közölt részletben a rendszer hatalmi és társadalmi tartópillérei mellett az Európai Unió szerepe és az állami működés értelmezése kerülnek új megvilágításba.

Melyek azok a tartópillérek, amelyeken a rendszer alapszik, és mi az oka annak, hogy az ezek megismerését szolgáló viták végül mindig háttérbe szorulnak?

Szűcs Zoltán Gábor: Van egy bosszantó fáziskésés a nyilvánosságban. A rendszer leírására szolgáló megközelítések, fogalomkészletek lassan tíz éve léteznek, beszélgetőtársaim nevéhez is fűződnek a témába vágó írások. Ezekből pontosan kirajzolódik, hogy Magyarország nem tekinthető demokráciának. Nem hiszem, hogy egyetlen fogalmat kellene mindenkinek elfogadnia, de rendelkezésre állnak olyan fogalmi megközelítések, amelyeket – kellő kritikával – alkalmazni lehet a mi helyzetünkre.

A leglényegesebb annak a leírása lenne, miként működik ez a hatalmi struktúra Magyarországon. Ezen a téren is nagyon értékes tudás halmozódott fel, példaként csak Kovách Imre és kollégái publikációit említem a társadalom politikai integráltságáról. Csakhogy ezek a tudások nem nagyon hasznosulnak a politikában, a politikai vitákban, a nyilvánosságban. A tudományos megállapítások nehezen szűrődnek át egy tágabb közönség felé, azokhoz, akiknek dolgozniuk kellene ezekkel a fogalmakkal. A politika és a nyilvánosság szereplői gyakran úgy vannak vele, hogy ez túl absztrakt, minek ezzel ennyit foglalkozni, holott el kellene tudniuk viselni az ilyen vitákat, és meg kellene érteniük a jelentőségüket: pontos helyzetkép nélkül az alkalmas cselekvés sem képzelhető el. Sajnos azonban folyton félretesszük a vitakérdéseket, pedig inkább meg kellene próbálnunk gazdagítani a nyilvánosságot ezekkel a belátásokkal, hogy használni lehessen ezt a tudást. Valahogy összeszűkült a nyilvánosság, korlátozódtak a fórumai, a politika érdeklődése is nagyon szelektívvé vált. Emiatt egy csomó elképesztően fontos és érdekes kérdés, amelyekről lehetne a nyilvánosságban vitákat folytatni, le van keverve.

Például 2017-2018-ban ugyan rossz ötletnek tartottam az arányos választójog követelését, mégis részt vettem az erről szóló vitában, mert magát a témát és mindazt, ami általa elmondható a hazai helyzetről, fontosnak tartottam. Az elmúlt egy évben arról folyt vita, hogy kormányváltás esetén mit lehet kezdeni az alaptörvénnyel, és bár születtek értékes hozzászólások, jobbára az egész témafelvetést általános értetlenség és ellenségesség fogadta. Nem tudom megmondani pontosan, hogy mi az oka ennek, de szerepet játszhat benne maga a rendszer is, amely rátelepedett a nyilvánosságra, beszűkítette a fórumait, és valamilyen mértékben kontrollálni tudja a témáit is. Az ellenzéki pártok beágyazottsága nem túl mély, és láthatóan már azzal kapcsolatban is erőforrás-problémáik vannak, hogy fel tudják szívni a politikacsináláshoz szükséges információkat.

A rendszer fontos jellegzetességei közé tartozik a társadalmi autonómiák szűkítése is.

Labanino Rafael: Az utóbbi években elsősorban érdekszervezeti kutatásokat végzek, ezen a téren meglehetősen fontos, mennyire nyitott a politikai rendszer arra, hogy az érdekszervezetek érdemben befolyásolni tudják a döntéseket, egyáltalán hozzáférhessenek a döntéshozókhoz. Egy ezzel kapcsolatos nagy nemzetközi kutatásunkból, amelyben lengyel, magyar, szlovén, cseh energiapolitikai, felsőoktatási és egészségügyi érdekszervezeteket vizsgáltunk 2018-2019-ben, kiderült, hogy a magyar helyzet minden szempontból messze a legrosszabb.

Az Orbán-kormánynak kifejezetten módszere, hogy a magyar nyilvánosság, a magyar társadalom, a demokratikus intézmények, esetünkben az érdekszervezeti struktúra meglévő gyengeségeit a végletekig kiaknázza. Ez például egy fontos rendszerjellegzetesség. Az is igaz, hogy nincs lehetőség mélységi vitákra, viszont iszonyú indulatok vannak. Ebben szerepet játszik, hogy Orbánék benyomultak a töredezett, atomizált nyilvános térbe, felszámolják, szűkítik azokat a felületeket, ahol egyáltalán ilyen vita folyhatna és kiterjedhetne. Bezárul a szakmai nyilvánosság, kontrollálják, milyen kutatásokra jut pénz, felszámolták az egyetemi autonómiát, ezek mind-mind szűkítik az ilyen viták terét. Ez a háttere annak, hogy amikor egy konkrét helyzetben felmerül, vajon milyen módon, milyen eszközök révén lehetne kifejezni az új parlamenti ciklus kezdetén azt, hogy az ellenzék nem tekinti magát a rendszer részének, akkor az erre javaslatot tevő politikai párt és politikusok felvetéseit nem vita követi, hanem inkább gúny övezi. Pedig ők legalább valamilyen módon próbálnak reagálni egy helyzetre, ami tizenkét éve fennáll, és amelynek egyébként vannak történeti előzményei.

A politikatudomány évtizedek óta ismeri a nem versengő pártrendszerek jellemzőit, ez nem új dolog. Ez gyakorlatilag egyfajta egypártrendszer, tekintélyelvű rezsim, amilyen Magyarországon például a Horthy-rendszer is volt. A hibrid rezsimről szóló szakirodalom arra világít rá, hogy a fennmaradó szabadságjogok és a rendszer megmaradó demokratikus jellege a rendszer legitimitásához járul hozzá és erősebbé teszi. Egyrészt azért, mert levezeti a feszültséget, hiszen létezik módja az egyet nem értésnek. Egy bizonyos szintű elégedetlenség, sőt akár a többségi elégedetlenség – megfelelő eloszlás esetén – sem veszélyezteti a rendszer legitimitását vagy fennmaradását. Azt kellene tehát belátnia az ellenzéknek, hogy jelen pillanatban a rendszer legitimitásához és fennmaradásához járul hozzá.

A rendszer részeiként működnek jelenleg az ellenzéki politikusok, és nem azért, mert rossz emberek vagy mert egyetértenek Orbánnal, hanem azért, mert azon a pályán játszanak, amit Orbán összerakott magának.

Ez lenne szerintem az egyik legfontosabb politikai felismerés, ameddig el kellene jutniuk. Ennek a felismerésnek a birtokában lehetne arról gondolkodni, hogyan lehet erről a pályáról letérni. Ezért kell eldönteni, milyen stratégiát választanak a parlamenti és a parlamenten kívüli munkára, mert ez azon alapszik, hogy hogyan állunk hozzá a rendszerhez: rendszerellenzékiek vagyunk vagy sem? Ha rendszerellenzékiek vagyunk, akkor nem lehet szó nélkül részt venni a rendszer parlamentjében, mert így nem épülhet olyan rendszerellenzéki narratíva, amit a választók megérthetnének. Nyilván nem az a baj, hogy a magyar választók nem olvasnak angol nyelvű politikatudományi szakirodalmat, az azonban elvárható lenne, hogy a politikusok stratégiai felismerések alapján építsék fel és tegyék értelmezhetővé a választók számára a saját magatartásukat.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Kérjük, fizessen elő a Jelen nyomtatott vagy online változatára!

Kérjük, jelentkezzen be, ha Ön már regisztrált előfizető.

A Jelen egy pártoktól független hetilap és online portál, amelynek tulajdonosai a szerkesztők, támogatói az olvasók. A lap újságírói mélyen elkötelezettek a szabadság, a demokrácia, a jogállam és a társadalmi igazságosság értékei mellett. Köszönjük, hogy a Jelen mellett döntött!