Az izraeli-palesztin konfliktus hétköznapjai alulnézetből

Nagy Zsófia | 2021.06.05. 16:40

Címkék:

Gáza Izrael palesztin

Olvasási idő kb. 12 perc

A családi pikniken, ahol üldögélünk, a legfiatalabb résztvevőt, egy három évest kapacitál mindenki a szereplésre. A kisfiú, minden bátorságát összeszedve, középre áll és mesélésbe kezd: a mesében a később a nemzetközi sajtóban elhíresült Kalandia ellenőrző ponton megállított kisfiú szembeszáll a fegyveres katonával, cselez jobbra, cselez balra, és ügyesen fejbedobja ellenfelét egy kővel. 

2000 tavaszán vagyunk, a palesztin Ciszjordánia közigazgatási központja, Ramallah mellett. A város és Jeruzsálem között elterülő (valójában inkább tornyosuló és zsúfolódó) Kalandia menekülttábor ellenőrző pontja még nem vált hírhedtté; magyarországi rokonaim azt képzelik, maga a név is az én fantáziám szüleménye. Az őzike-szelídségű Muhammad szereplése a pikniken általános közrajongás tárgya. A kis jelenetben összesűrűsödik számtalan kulturális toposz, ami az elmúlt század palesztin-izraeli konfliktusait meghatározza. Ott van Dávid és Góliát – a születő Izrael állam fenyegettség érzetében maga is gyakran használta a mitikus párhuzamot, de érzi Muhammad és érzi már Izrael is, hogy 2000-ben nehéz Dávid szerepében az izraeli államot látni. Ott van a kődobálás, amiről a három éves kisfiú persze nem tudhatja, hogy mozgalomkutatók a palesztin cselekvési repertoár elemének hívják majd, de néhány hónap múlva, a második intifáda kitörésekor maga is megtapasztalja, ahogy a hétköznapok részévé válik.

És ott a kópé (trickster)-mesék minden kötelező eleme, amit a magyar olvasók leginkább Rémusz bácsitól ismerhetnek, és amely a fekete Délen is megszületett, mint mindenhol, ahol elnyomók és elnyomottak élnek együtt: a gyors, ügyes, kicsi kópé ezekben a fantáziákban túljár a nagy, erős, lassú ellenfélen. De benne van ebben a történetben, vagy ha nem ebben, majd az ezt követő években született és hasonló közegekben elmondott történetekben valami más is: hogyan járul majd hozzá a szocializáció, a palesztin oktatás, az utcai, populáris és az ifjúsági kultúra olyan értékek propagálásához, olyan hősök ünnepléséhez, amelyek és akik lassan ellehetetlenítik a békés kibontakozást.

De még a pikniken ülünk, Muhammadnak szüksége van a férfiak elismerésére: ő és legkisebb bátyja, Hamza általános froclizás tárgya, amiért túl lányosak, túl érzékenyek, könnyen elsírják magukat. Nem csoda: idáig egyedül anyjuk nevelte őket, mivel az apa politikai fogolyként az elmúlt tíz hónapot börtönben töltötte. Itt ül a pikniken ő is, elege van a politikából, ami a család asztalosműhelyének se tesz jót, ahová jellemzően ötből négy vásárló Izraelből érkezik: alázattal, szépen, ivritül beszél velük.

A pikniken, ahol ülünk, egyikünk se tudja, hogy az oslói egyezmény utáni status quo utolsó óráit éljük. Arról az 1993-ben megkötött egyezményről van szó, amelyet Edward Said palesztin Versailles-nak nevez ugyan, de amelynek gyengeségeit, hiányosságait mégis eltakarta a fokozatosság ígérete: hogy a két aláíró entitás gesztusa (emlékszünk még Rabin és Arafat kézfogására?), egymás kölcsönös elismerése lehetővé teszi majd, hogy a dolgok valamiért jobbra forduljanak. Csakhogy – ahogy azt az izraeli Shlomo Ben-Ami megfogalmazza – az oslói egyezmény önmaga elpusztításának magvait is elültette: elnyomó és elnyomott között köttetett, beválthatatlan elvárásokat szült, abban a kontextusban, amelyet meghatározott és azóta egyre inkább meghatároz az izraeli politikai rendszer diszfunkcionalitása egyrészről, a palesztin vezetés konszolidációképtelensége másrészről. De Muhammad nem tudja, mi az a konszolidációképtelenség, ki Edward Said, hol lehet Oslo.

Amíg mi a pikniken ülünk, az idejét kitöltő amerikai elnök már barkácsolja az újabb izraeli-palesztin tárgyalásokat, amelyekkel végleg a történelemkönyvekbe írhatja magát. De nem Clinton és csapata felelőssége egyedül, hogy a tárgyalásokra a felek utólag is felfoghatatlan stratégiákkal, megalapozatlan reményekkel, abszurd követelésekkel érkeznek. Június végén fagyizni mennénk a kedvenc helyünkre a gyerekekkel, de Ramallahban üzletek égnek, mert Madeleine Albright a városba érkezett. Ebben az utolsó utáni pillanatban megértem: nemhogy béke nem lesz, de ha volna ország, az is lángba borulna.

2000 nyarán vagyunk, miközben Bill Clinton hiúsági projektje, a Camp David-i tárgyalás zajlik, Kalandiában Muhammad nap mint nap bátyjait és nagybátyjait hallgatja, ahogyan azok Arafat-vicceket mesélnek egymásnak. Szívesen nevet rajtuk, bár nem érti őket. A palesztin fővezér tekintélye megtépázódott: sajátjai gyengének, túlzottan kompromisszumkésznek tekintik, még a gyerekek is kinevetik. Kevesen emlékszünk már arra, hogy nem Arafat volt az egyetlen: sem az izraeli, sem a palesztin vezetés nem bírt felhatalmazással azokra a kompromisszumokra, amelyekre tárgyalófeleik kényszerítették volna őket. A közkeletű bonmot szerint a palesztinok soha nem hagynának ki egy lehetőséget arra, hogy kihagyjanak egy lehetőséget, de utólag visszagondolva megdöbbentő Barak felkészületlensége is. Visszatérve Ben-Ami értelmezésére: ez a béke, szinte egyedülálló módon a történelemben, nem a területekről szólt, bárcsak a területekről szólt volna: ehelyett központi szerepet kapott a menekültek visszatérésének joga és Jeruzsálem – két mitikus méretű vita, amibe előkészítetlenül belekényszerültek a felek. Az izraeli baloldal soha nem tudott volna konszenzust teremteni az előbbi mögött, és nincs olyan épeszű megállapodásra törekvő tárgyaló, aki utóbbit egyáltalán a béke feltételévé teszi.

Kedves Olvasónk, ennek az érdekes cikknek még nincs vége!

Ha továbblép a teljes cikk elolvasásához, akkor hozzájárul a Jelen szerkesztőségének fennmaradásához. Az előfizetésért cserébe színvonalas elemzéseket, interjúkat, riportokat és publicisztikákat kínálunk.

Olvasd el ezt a cikket,
csak 199 Ft!

vagy

Fizessen elő a Jelen online cikkeire, vagy jelentkezzen be
csak havi 1500 Ft!

Még több olvasnivaló a témában.

A törpe minoritás óriása

Révész Sándor

Mi már a haladár Adytól vélünk tudni Magyarország „ázsiai állapotairól”, holott ezt a szóképet a régen elfelejtett „ókonzervatív fekete báró”, Sennyei Pál vitte bele a köztudatba. Amikor a 48-as és a 67-es alapon állók harcáról szólt a politikai élet, egy maroknyi konzervatív arisztokrata 47-es alapon képzelte el Magyarország modernizálását. A lehetetlen küldetés donkihótéi közül magasodott ki Sennyei Pál.

Elolvasom

A gyűlöletkeltő propaganda ellenére nőtt az LMBTQ emberek elfogadása

Petike Áron

Egyre többen merik felvállalni meleg és transznemű identitásukat Magyarországon, és velük kapcsolatban a társadalmi elfogadottság is növekvőben van a Medián tavaly decemberben végzett felmérése szerint. A 2022. áprilisi népszavazási kampány meleg- és transzellenes propagandája, valamint a kormány manipulatív kérdéseire leadott több mint három és fél millió támogató válasz (nem szavazat) ellenére a magyar társadalom jelentős része számára a melegek társadalmi jelenléte és elfogadása a hétköznapok részévé vált.

Elolvasom

Isteni San Diego

Hegyi Iván

Szép telei voltak Tóth Zoltánnak a 2010-es években. A San Diego Sockers 2011 februárjában visszavonultatta 1-es számú mezét, majd 2014 januárjában beválasztották az Indoor Soccer Hall of Fame-be. Kaliforniai klubja szerint ő volt „az amerikai teremfutball legjobb kapusa”. Itthon egyszer játszott a válogatottban és 33 első osztályú mérkőzésen az Újpest csapatában – nagypályán –, majd 1979 augusztusában, alig huszonhárom évesen, a szabad világba szökött.

Elolvasom
Ez is érdekelheti még

Tátrai Annamária: Szerintem a közmunka is megbélyegző

Tóth Ákos

Hatalmas vállalkozás eredményeit tette közzé Tátrai Annamária statisztikus, szociológus a Tárki által jegyzett Társadalmi Riport 2022 című kötetben. A tanulmányában megrajzolta Magyarország szegénységi térképét, s becsléseket tett a szegénységben, illetve a súlyos anyagi nélkülözésben élők arányára az egyes járásokban. Úgy tűnik mintha a kormány lemondott volna a legszegényebb településeken élőkről. A kutatóval beszélgettünk.

Elolvasom
Keresés